TéVonal. Illusztrált tenisztörténeti mutatványok

A tenisz története, ahogy sok minden másé is, két különböző beszédmód valamilyen egybe szövésének eredményeként mutatható fel.  Egy tágasabb, sport-, kultúr- és társadalomtörténeti kontextus az egyik, mikor is minták és hatások,  párhuzamok és különbségek, kultúrális szokások és kódok alakítják miről és hogyan érdemes beszélni. A másik egy szűkebb, ha úgy tetszik, otthonosabb nézőpont, amelyből a sportág belső, sajátos fejlődéséről ejthetünk szót. Elsősorban ez utóbbi az a terep, ahol feltünnek a húsvér szereplők. Közülük alább azokról olvasható, akik fejéből kipattant magának a játéknak a nagy ötlete, illetve arról, hogy a nagy ötletet ki mire vélte felhasználhatónak. Ja, és még valami! Lehet előkészíteni a szívgyógyszereket: nem Wimbledonban rendezték az első tenisztornát.

Beleolvasva akár a kézikönyvekben, akár a világhálón található leírásokba, a teniszjáték eredetéről szóló fejezetekben Walter Clopton Wingfield nevére bizonyosan ráakadunk. Ő volt az, akinek 1874 február 23-án New and Improved Court for Playing the Ancient Game of Tennis cím alatt benyújtott szabadalmaztatási kérelme július 24-én pozitív elbírálásban részesült. Az "újító és fejlesztő", aki származását tekintve régi wales-i család sarja és a katonai pályát választván az őrnagyi rangig vitte, több összefüggő lépése alapján alapos embernek tűnik, aki ötletét mindenekelőtt saját hasznára igyekezett fordítani. Már az előző év decemberében megjelentetett játékáról egy ismertetőt, melynek második kiadását szintén 74 februárjában, újabb kiadását pedig még az év novemberében publikálta. Arról is gondoskodott, hogy márciustól néhány korabeli közkézen forgó társasági lapban az új szórakozást népszerűsítő rövid beszámolók lássanak napvilágot. A reklámfogások előterében szereplő termék pedig nem volt más, mint egy szép festett faláda, ami a játékhoz szükséges valamennyi hozzávalót tartalmazta: póznákat, cölöpöket, kalapácsot és hálót a pálya felállításához, négy személy részére ütőket, valamint tucatnyi labdát. Mindezen kincseket öt guinea-ért lehetett birtokba venni az őrnagy londoni (Churton Street 46) ügynökségének közreműködésével.

A történészek révén mára számos részletében ismert vállalkozás kedvező pillanatban érte a viktoriánus évtizedeit taposó birodalmat, hamarosan kitört a teniszláz (is). Az 1874-es év végére Wingfield ezernél is több teniszkészleten adott túl, és már nem kellett mesterségesen gondoskodnia a publicitásról, számos lap és magazin dicsőítette az új őrületet. A játék elfogadtatásában az is fontos esemény volt, amikor bebocsátásra talált az ütősportok akkori fellegvárába, a Prince's Club-ba. Wingfield számára egyetlen ürömöt csupán az jelenthetett, hogy az újságokban néhány olyan reagáló is hallatta hangját, aki az ötlet eredetiségét, illetve elsőségét vitatta. A Field című magazin szerkesztősége különösen szívén viselte a kérdés tisztázását, mely során hamar kiderült, hogy az elmúlt években egymástól függetlenül többen és több helyen gyakoroltak a Wingfield által propagálthoz rendkívül hasonló elfoglaltságokat. Így például Sir William Scott roxburghshire-i (Skócia) birtokán 1865 körül, vagy a hetvenes években John Halle házánál Chesham-ben (Délkelet Anglia). A legnagyobb meglepetést azonban az a levél okozta, amelyik novemberben érkezett az újság szerkesztőségéhez, és a Leamington Club működéséről számolt be.

Egy edgbastoni (ma Birmingham része), íjászatban és ütősportokban érdekelt klub két tagja, Harry Gem, a levél írója, és spanyol barátja, Juan Bautista Augurio Perera lelkes hívei voltak a racquets-nek, egy 18. századi eredetű, az Egyesült Királyságban, illetve Észak Amerikában a mai napig létező labdajátéknak. Gem akkortájt több formában is aktív résztvevője volt a város közéletének, újságíróként, színpadi szerzőként is működött, miközben számos sportágban is kipróbálta magát. Perera 1839-től lakott Angliában, ahol spanyol importárukkal kereskedett. Kettejük sorsát az fűzte mindörökre egybe, hogy a labdaházban átélt izgalmakat megpróbálták a szabadba is átmenteni, ezért egy új játékon elmélkedtek. A racquets melletti másik mintát a baszkok pelota nevű játéka jelentette. Az újabb kutatások szerint először Perera házának kertjében művelték a ma ismert tenisz legősibb formáját a krokett nevű játék (nem tévesztendő össze a krikettel) számára telepített füvön 1859 nyarán. A lawn racquets és a lawn pelota névváltozatot követően végül is a lawn tennis kifejezést találták legmegfelelőbbnek az újdonság számára. A két barát 1872-ben Edgbastonból egy közeli településre, Leamingtonba költözött, ahol a Manor House Hotel füves parkjában hódoltak tovább kedvenc szenvedélyüknek. Mi több, már nem kettesben! Csatlakozott hozzájuk két helybeli fizikus, akiknek nevét szintén megőrizte az emlékezet: Frederic Haynes és Arthur Tompkins. Még abban az évben megalapították a világ első teniszjátékra szakosodott klubját. A Leamington Lawn Tennis Club egyébként Wimbledont is megelőzte, ugyanis a rendelkezésre álló dokumentumok igazolják, hogy 1874-től bizonyosan tartottak tenisztornákat a településen, méghozzá annak a kinyomtatott szabálykönyvnek a figyelembevételével, amelynek két fennmaradt példányán szerzőként Gem neve olvasható. A magazinhoz intézett levelében mindazonáltal Pererát említi a játék érdemi kiagyalójaként, ami persze szerénységének bizonyítéka is lehet.

Tudvalevő, hogy maga Wingfield is fontosnak tartotta elgondolásával kapcsolatban hangsúlyozni, hogy az korántsem légből kapott, hanem olyan játék, amelyet maga és barátai hosszabb időn át a gyakorlatban teszteltek és finomítottak. Ennek ellenére meglehetősen nehéz rekonstruálni, hogy az őrnagy mikor és hol teniszezhetett először. A legelterjedtebb változat egy bizonyos Lord Lansdowne elbeszélésén alapul. Ezek szerint 1869 nyarán hetente több alkalommal is játszották az új játékot Wingfield útmutatásai alapján baráti körben a Lord londoni házának kertjében, a Berkeley Square-n. Alapos kutatásokra támaszkodva azonban George E. Alexander, Wingfield életrajzírója, 1986-ban publikált könyvében éppen Wingfield őrnagyi rangjának datálására támaszkodva cáfolja Lansdowne állításait, illetve az őrnagy Gemhez írt válaszlevelében foglaltakkal összhangban új, jóval későbbi időpont elfogadására tesz javaslatot. Az 1874 december 8-án keltezett írásban Wingfield arról számol be, hogy a játék során szerzett tapasztalatai mintegy másfél évre nyúlnak vissza, azaz a játék atyjaként tisztelt személy 1873 tavaszánál előbb nem ragadhatott ütőt a kezébe.

Történeti távlatból a Wingfield kontra Leamington meccsből a tenisz fejlődésére nézve talán nem is az elsőség kérdése a legizgalmasabb, hanem az a két teljesen eltérő szemléletmód, amely a hasonló játékötletek révén érvényesült. Wingfield sikeres üzletet épített fel rá, amely nem csupán a propagandával és az eladások számával jellemezhető, hanem — kicsit elméletiesebb megközelítésben — egy alapvetően nyitott struktúraként is. A korabeli London pezsgő közegébe dobott újdonság további sorsára nem is annyira a potenciális érdeklődők száma volt a döntő, mintsem az információáramlás gyorsasága és sokrétűsége. A leamingtoni miliő ilyen értelemben vett zártságát pedig csak fokozta, hogy az ötletgazdák — a történeti adatok alapján legalább is úgy tűnik — a játék örömét, illetve egy szűk baráti közösség idilljét tartották szem előtt; ha érzékelték is a játékban rejlő egyéb lehetőségeket, másfél évszázad távlatából minden jel arra mutat, hogy fittyet hánytak rá. Mindenesetre árulkodó adat, hogy a klub nem bírta ki Gem 1881-ben bekövetkezett halálát, illetve Perera 1884-es távozását a kisvárosból, és néhány éven belül megszűnt. Azon az 1875 március 3-án tartott tanácskozáson sem képviselték magukat, amelynek résztvevői elsőként próbálkoztak a tenisz szabályainak standardizálásával, s amelynek határozatait könyvecskéjének ezt követő újabb kiadásainak tanúsága szerint Wingfield is magára vállalta. Mindaz, ami Leamingtonban történt, kétségkívül számos ponton elhódítja a kronológiai elsőséget, ám a sportág történetének valódi kezdeteként aligha értékelhető.