TéVonal. Illusztrált tenisztörténeti mutatványok

Amikor év elején kezdő blogíróként elhatároztam, hogy megörökítem Rod Laver negyven évvel ezelőtti Grand Slam-es esztendejét, úgy terveztem, hogy az év során minden egyes GS tornát követően fel-felrakok majd egy írást, hogy is csinálta mindezt négy évtizeddel korábban az ausztrál játékos. Hamarosan azonban tapasztalnom kellett, hogy az igényes szöveggyártás mennyire nehezen egyeztethető össze a mindennapi tevés-vevéssel. Úgy döntöttem, nem a részletgazdagságból engedek, hanem a forgatókönyvet szerkesztem át. Mostanra készült el a második rész, ami az ausztráliai nyár izgalmai után a további három torna legfontosabb eseményeit igyekszik megeleveníteni.

Laver tavasza szolidan telt. A vén kontinenst látványosan hanyagolta, az Államokban, a Távol-Keleten, és Afrikában versenyzett. Johannesburgban aratott tornagyőzelme a Dél-Afrikai Nemzetközin viszonylag neves egyéniségeket felvonultató társaságban született, ám kemény felületen és április elején. Miután kihagyta szinte a teljes európai salakpályás szezont, beleértve Monte Carlo-t, az Olasz Nemzetközit, valamint a hagyományosan Bournemouth-ban lebonyolításra kerülő Brit Salakpályás Bajnokságot, nyitott kérdést jelentett, mit mutat majd Párizsban. Nos, a Roland Garros utolsó négy meccsén a közönséget többnyire elkápráztatva remek játékosokat vert meg kifejezetten könnyedén. A Grand Slamhez vezető úton tudása legjavát ezeken a mérkőzéseken tudta talán a legegyenletesebben megjeleníteni a pályán, még azokkal szemben is, akik az első játszmát bezsebelhették ellene, mint Gimeno a negyed-, illetve Okker az elődöntőben, a folytatásban rendkívül magabiztosan, szinte hiba nélkül teniszezett. Fölénye megdöbbentő volt, ha meggondoljuk, hogy legjobb pályatársai ellen, tartósan, a számára talán legkevésbé fekvő salakon volt képes érvényesíteni.

Azt azonban mindenképpen érdemes a Roland Garros-on történtekhez hozzáfűzni, hogy ezekre a Laver emlékezetes alakításait hozó mérkőzésekre kis híján egyáltalán nem került sor, mivel a második fordulóban Dick Crealy közel járt a meglepetéshez. Igaz, ha úgy tetszik, Rod fiatalabb honfitársa ellen is ellenállhatatlan három játszmát produkált, csak ehhez előbb el kellett veszítenie az első kettőt. Crealy 6-3, 9-7-es vezetését követően már megint csak egy játékos volt a pályán. A meccs utáni nyilatkozataiban Laver érdekes háttér-információkkal szolgált. A programban előttük zajló mérkőzés, a brit Stanley Matthews harca a francia Georges Goven-nel, az első két játszma alapján (8-6, 6-8) hosszúnak ígérkezett, ám azután a hazai játékos meglepően gyorsan lerendezte (6-3, 6-1). Így esett, hogy a pályára szólítás a gyúróasztalon érte Rocket Rod-ot, aki kénytelen volt úgy bemelegíteni és neki kezdeni a találkozónak, hogy csípőcsontja nem volt tökéletesen ott, ahol lennie kellett volna. A szerencse sietett a segítségére: az elbarangolt testrész a második játszmában Crealy 4-0-ás vezetésénél elunta a hepciáskodást és magától visszaugrott a helyére. Ettől ugyan még 5-0 lett, ám ezután Lavernek sikerült visszakapaszkodnia a játszmába. A labdákat már erősebben tudta megütni, bár még mindig meglehetős fájdalmak árán. A játszma azonban mégis elment, főleg azért, mert támadásainak hatékony felépítéséhez a leginkább kritikus pillanatokban még ez az ütőerő sem volt igazán elégséges, és mert ellenfele ekkor még meglehetősen pontosan játszott és nagyon jól adogatott. A végére azonban egyre határozottabban érezte, hogy a hátával már nem lesz baj, a fájdalomérzet elhanyagolhatóvá mérséklődött, önbizalma pedig ezzel ellentétes arányban növekedett. A következő szettben azután valóban fordult a kocka. Rod csúcsra pörgette magát, Dick tekintete pedig mind jobban elsötétült. A felhők azonban nem csupán Crealy homloka körül, hanem kevésbé átvitt értelemben Párizs felett is vészesen gyülekeztek, és a játszma befejezésekor eleredt. A másnapi folytatásban azonban már nem változott a forgatókönyv, Laver könnyedén, élvezetes játékkal fordított.

A negyeddöntőben egy szürke kis mérkőzésen Andres Gimeno ellen győz. A kommentárok szerint semmi újat nem mutattak sem egymásnak, sem a közönségnek. Hiába nyerte az első játszmát, mindenkin, még a spanyolon is látszott, tudja, hogy Laver mindenben jobb nála. Az elődöntőben Okker azután egy játszma erejéig képes volt megkérdőjelezni ezt. A holland az elején kétszer vesztette el adogatójátékát, amit kétszer szerzett vissza, majd harmadszor már ő brékelt (6-4). Ebben a szakaszában igen magas szinten folyt a játék, ráadásul olyan stílusban, amit manapság már ritkán lehet látni Párizs salakján. Ekkoriban ugyanis az európaiak között Okker volt talán a legjobb röptéző és játékát erre is építette, Laver pedig persze felvette a kesztyűt, aminek az lett a vége, hogy a legfontosabb labdamenetek szemkápráztató hálócsaták során dőltek el. A színvonal színes lufija a második játszmában azonban kipukkadt. Laver 14 perc alatt egalizált (6-0), míg Okker mindössze nyolc poént bírt magának összevakarni. A meccs második felére a játék képe normalizálódott, de közel a hibátlanhoz és tartósan látványosan már csak Rod teniszezett.

A Rosewall elleni döntő, ami ebben az évben megelőzte a női finálét, 93 percig tartott és kevésbé hozott látványos teniszt, mint kettejük összecsapásai általában. A szakavatottabb tekinteteknek azért így is akadt csemege, hiszen Laver most fegyelmezettséggel fűszerezett pontosságát húzta elő. Hosszú, vonal közeli ütésekkel dolgozott, amikkel az alapvonal mentén futtatta-fárasztotta Kent, akit ezzel javarészt megfosztott a támadásépítéstől és ugyanakkor egy precíz kiszorítósdiba kényszerített. Rosewall aznap ennek nem mindig tudott megfelelni, és ez gyakorlatilag elégségesnek is bizonyult játszmánként a kellő különbség biztosításához. Az idősebb játékos a hosszú labdák terén nem érte el ellenfele pontosságát, ezért arra kényszerült, hogy rövidebbre vegye az ütéstávot, így olykor jelentős támadási felületeket kínálva fel. Laver fonákját különösen nehéz volt olvasni azon a meccsen, talán ebben az ütésnemben alkotta a legnagyobbat, de anticipatív képességek és lábmunka terén is rávert régi riválisára, melyek közül főleg az utóbbi történt meg ritkán összecsapásaikon. Rosewall a harmadik játszmában 1-5-nél kipréselt még magából három heroikus játékot, ám Rod semmire nyerve soron következő adogatójátékát búcsút intett a Roland Garros-nak.

Wimbledonra a Queen’s Club tornáján elért elődöntős helyezés jelentette a bemelegítést. Ott Newcombe állította meg (4-6, 4-6), aki azután a torna döntőjében kikapott Fred Stolle-tól. Már ebből a szereposztásból is világossá vált, hogy pázsiton abban az évben sem lesz törés az ausztrál hegemóniában. És valóban, az Angol Nemzetközi végkifejletében szintén három játékos képviselte a földgolyó másik oldalát, annyi különbséggel, hogy a felvezető torna győztese helyett Tony Roche került a finálé közvetlen közelébe. A döntőért hármuk közül Lavernek jutott a párosításban az egyetlen nem honfitárs, Arthur Ashe. Ez a meccs tökéletes visszavágó volt, mert legutóbb egy évvel korábban szintén a wimbledoni elődöntőben játszottak egymással, amikor Laver három játszmában nyert. Most eggyel tovább húzta az amerikai, ám ez nem adja vissza a mérkőzésről fennmaradt valós benyomásokat. Úgy játszottak, mintha valami csatabárdot ástak volna elő, mint akik fizikálisan igyekeznek megsemmisíteni egymást. A labdamenetek elképesztő sebességen pörögtek, iszonyatos ütéserőt vonultattak fel, és már-már hihetetlennek tűnt, hogy cselekedeteiket mégis hatékonyan képesek kontrollálni. A nagy csihi-puhi ellenére a hibák száma jóval az átlag alatt volt. Amennyire a korabeli beszámolók alapján, valamint egy majd tízperces filmfelvétel fényében rekonstruálni lehet, valószínűleg valahol a végső határán teniszeztek azoknak a lehetőségeknek, melyek 1969-ben füvön egyáltalán szóba jöhettek. Avagy kicsit konzervatívabb fogalmazásban: maximális betekintést engedtek abba, mit jelentett akkoriban gyors felületen korszerűen játszani.

Mindez azonban igazából a második játszmától igaz, mert az elsőben Laver meglehetősen félszegen kezdett. Nem játszott pontatlanul, ám az irányítás ritkán volt a kezében. A legtöbb labdamenet forgatókönyve úgy festett, hogy Ashe kiszorította, ahonnan ő leginkább visszadobált, könnyen megölhető labdákkal válaszolt. A második játszmától kezdve azonban egyre több jel mutatott arra, hogy szellemileg az ausztrál játékos van fölényben. Mind több mozzanat árulkodott arról, hogy egymás gondolatainak feltérképezése terén Laver lényegesen előrébb jár ellenfelénél. Ráadásul az az előfeltétel, vagyis a remek lábmunka, amivel ezt a mentális különbséget érvényesíteni is lehet, Rod esetében ezen a mérkőzésen sem volt kérdéses. Futómennyiségben egyértelműen rávert a nála öt évvel ifjabb jenkire. Minden bizonnyal ezeknek az előnyöknek fokozatos felismerése és kihasználása döntötte el a mérkőzést, és vitte rá Lavert arra, hogy belemenjen, sőt provokálja a játék sebességének fokozását. Ebből kerekedett ki azután, hogy a számok nyelvén meglehetősen hullámzó mérkőzésen (2-6, 6-2, 9-7, 6-0) valószínűleg az év egyik legtechnikásabb viadalát produkálták.

A döntőben Newcombe várt rá, aki szintén hatalmasat alkotva, az utolsó három meccsén olyan meggyőző formában játszó vetélytársakat kétvállra fektetve jutott a fináléba, mint Stolle, Okker, majd Roche. A Lavernél hat évvel fiatalabb Newcombe, az amatőr-korszak utolsó wimbledoni bajnoka (1967) a lehető legjobb taktikát választotta: hagyta kibontakozni Laver agresszív támadásait bízva saját átemeléseiben és elütéseiben. A löb ekkoriban még sokkal nagyobb szerepet vitt a játékban, mint mostanság, és Newcombe kifejezetten mestere volt ennek a finom kezet igénylő ütésnek. Megfigyelhető volt az is, ahogy John a hálónál pozíciót kereső Rodnak lágyabb ütéseket kínál fel, aki ezért röptéiben kevésbé használhatta ki az érkező labda lendületét. Elvileg olyan döntéshelyzet elé állította ezzel Lavert, hogy vagy ő is lágyabb, ám könnyebben befutható röptékkel válaszol, vagy önerőből gyorsítja fel labdáit, amivel a hibázás lehetőségét növeli, vagy a technikailag legnehezebb megoldást választva lágyan röptézik rövideket vagy vonal közeli kereszteket. A newcombe-i taktika teremtette leromlott feltételek között Laver támadójátéka valóban megingott néhányszor. A második játszmában 4-3-as, majd 6-5-ös állásnál maradt adós adogatójátéka érvényesítésével, a harmadikban pedig már 4-2-re vezetett Newcombe. Ennek a játszmának az elvesztése rendkívül megnehezítette volna Laver dolgát, aki alapvetően nem röptézett ezen a napon sem rosszabbul, mint máskor. Azon kívül, hogy szetthátrányba kerül, mindenképpen radikálisan módosítania kellett volna egész harcmodorán, ami az egyre magabiztosabban tevékenykedő Newcombe ellen könnyen visszafelé sülhetett volna el. Csakhogy John koránt sem volt annyira magabiztos, ami pedig meglehetősen szokatlan jelenség volt vele kapcsolatban, pláne akkor, amikor vezetett. A mérkőzés egészén kilenc kettős hibát vétett, ilyenkor második szerváit rendre hosszúra ütötte. A második felvonásban például 5-3-nál, amikor a játszmáért adogatott, két pontot is így ajándékozott ellenfelének, aki ki is egyenlített. A harmadik szettben az 5-2-ért adogatva szintén pocsékul működött ezen a téren, ami újfent megbosszulta magát, immár végzetesen. Adogatójátéka elbizonytalanodott és ezt már nem pótolhatta, hogy taktikailag megfontoltabbnak mutatkozott Lavernél, akit végül is nem tudott sem súlyosabban elbizonytalanítani, sem a nyílt sisakos támadójáték feladására kényszeríteni. Laver oldaláról tekintve az összecsapásra a képlet egyszerűbbnek látszik. Bizonyára pontosan érzékelte, hogy Newcombe milyen logika mentén igyekszik elrendezni a pályán történteket, ám belement a játékba, mert bízott saját intelligenciájában és kiegyensúlyozottságában. Amikor ellenfele bizonytalanságai nyilvánvalóak lettek, a felvállalt alárendeltebb szerepkör is fellazult. Végső soron egy olyan forgatókönyv alapján sikerült győznie, amelyet leginkább Newcombe írt, ám mégis Laver volt az, aki nagyobb hidegvérrel volt képes eleget tenni a benne foglaltaknak. Erről a találkozóról is elérhető egy összefoglaló két részben (1. rész, 2. rész).

A wimbledoni események közül legalább utalás szintjén kihagyhatatlan még a Stan Smith elleni nyolcaddöntő. A magas, szőke amerikai srác majd csak a hetvenes évek első felében kezdi el szállítani a jelentősebb eredményeket, ám képességeit és szívósságát már ekkor is éreztette a nevesebb pályatársak rovására. Így például Lavert is öt játszmára kényszerítette. Arról azonban hosszasabban szeretnék megemlékezni, ami a második fordulóban történt. A vörös hajú mágus ugyanis megint a kiesés szélére sodródott egy olyan indiai játékos ellen, akinek nevét jórészt nem is őrzi más cselekedete a tenisz történelemkönyveiben ezen a mérkőzésen kívül. A nézőpont viszont Bud Collinsnak köszönhetően kissé sajátos lesz. Az idén a nyolcadik ikszet behúzó Collins manapság az egyik legnagyobb respekttel bíró szakíró és tenisztörténész. 1969-ben neki és Lavernek megállapodása volt egy new york-i kiadóval az ausztrál játékos életrajzára. A kiadó nem volt szívbajos és telhetetlennek is csak árnyalatnyit mutatkozott, amikor a megjelentetést a második Grand Slam véghezviteléhez kötötte. Egy szó, mint száz, Collins 1969 június 25-én szerda délután békésen beszélgetett kollégáival a wimbledoni sajtószobában, amikor a futótűzként terjedő hír utolérte: Laver elvesztette az első két játszmát a négyesen! Miután újságíró társai fellocsolták, Bud lélekszakadva rohant a négyes pályára, ahol egy tökismeretlen indiai legény, bizonyos Premjit Lall, már a vége felé közeledett a sír kiásásának, amibe tudtán kívül Laver mellé közös könyvüket is letaszítani igyekezett. Az eredményjelző szerint ekkor a mérkőzés Laver szempontjából 3-6, 4-6, 3-3-ra állt. Collins infarktus gyanús állapotban helyet foglalt a nézőtéren, és ezzel mintha varázsütésre el is oszlott volna a szörnyű álom. Lall már nem nyert több játékot azon a meccsen. Két egymást követő elhibázott fejfölötti, no meg a közvetlen közelsége annak, hogy legyőzze a világ legjobb játékosát, teljesen taccsra tette a fiút. Laver utólagos magyarázatából sem derült ki semmi rendkívüli, egyszerűen hihetetlen görcsösen játszott másfél órán keresztül, miközben a háló túloldalán egy szimpatikus fiatalember élete legjobbját hozta ki magából. Rod a harmadik játszmában bekövetkezett fordulatot megelőzően azzal nyugtatgatta önmagát, hogy az életben nem az a legszörnyűbb, ha az ember elveszít egy mérkőzést. Jó, mi? Arról azután nem nyilatkozott, hogy ez a kis összeeszkábált mantra, vagy az a két elbénázott smash oldotta inkább a görcsösségét.

Az igazi poén azonban az, hogy a másnapi újságok egyike sem a Laver — Lall mérkőzés részleteit boncolgatta. A legtöbb beszámoló pár mondatot szorított számukra mindössze. Igen, mert kellett a hely egy olyan találkozó ismertetésére, amelyik alighanem ott van minden idők tíz-tizenöt leghíresebb teniszpartija között. Azon a napon, amikor az ausztrál majdnem kiesett, egy másik élő legenda, az akkor már 41 éves Pancho Gonzales öt óra tizenkét perc alatt 112 game lejátszását követően győzte le Charlie Pasarellt. A 22-24, 1-6, 16-14, 6-3, 11-9 arányban végződött küzdelem részletesebb ismertetése minden valamirevaló Wimbledon-történet és Gonzales-pályakép kötelező tartozéka.

New Yorkban azután már csak egyetlen mérkőzésén került sor döntő játszmára, a Dennis Ralston elleni nyolcaddöntőben. A Lavernél négy esztendővel fiatalabb amerikai játékos szinte egész pályafutása során a legjobbak nyomában volt, ám végül, az 1966-ban elvesztett Wimbledoni finálé kivételével, semmilyen igazán jelentős eredményt nem sikerült a nevéhez fűznie. Füvön azért nehéz falatnak számíthatott, amit további legjobb Grand Slam helyezései is jeleznek. A francia rendezvény kivételével mindhárom másik, akkortájt még gyepen rendezett tornáról felmutathat egy-egy elődöntős pozíciót (US-1960, WIM-1965, AUS-1970). A hazai környezetben ezen kívül még további öt esztendőben verekedte magát a negyeddöntőig. 1969 nem tartozik ezek közé, bár látótávolságon belülre került. Laver ellen 2-1-es játszmaaránynál a negyedik szett legelején is adogatójátékot rabolt. A negyedik game-ben azonban az ausztrál három remekbeszabott fonák returnt kivitelezve ezúttal is visszatért a mérkőzésbe, és 2 óra 23 percnyi tusakodást követően ő lépett a legjobb nyolc közé.

Következő meccse az egyéni pályafutása végéhez közeledő honfitárs, Roy Emerson ellen meglepően parázs küzdelmet hozott. Rod négy játszmában győzött csakúgy, mint januárban odahaza, mégis teljesen más mérkőzés volt. Valamennyi játszma két játék különbséggel végződött és a 33 éves Emmo remek formában teniszezett, míg Laver önmagához képest kiegyensúlyozatlanabbul tett-vett. Tulajdonképpen a kondicionális különbségek döntöttek. Noha Emersonnak fénykorában a lábmunka volt az egyik legfélelmetesebb fegyvere, ekkor már ez nem érvényesülhetett régi fényében, illetve a hosszabb találkozókon időnként erőnléti problémák is jelentkeztek nála. Talán ezzel összefüggésben az az első pillantásra a pozitívumok közé sorolandó tény is visszaüthetett, hogy Emerson eddig játszmaveszteség nélkül haladt előre a tornán. Egyébként nagy szívfájdalom lehetett a tenisz barátainak, hogy ez a két remek játékos, akik ketten összesen 23 egyéni Grand Slam címet mondhattak magukénak, viszonylag kevés mérkőzést válthatott csak egymással, és azok többségére is már csak karrierjük alkonyán kerülhetett sor. Legjobb csatáik gyakorlatilag három esztendőre (1960-1962) korlátozódtak, köztük három pompás Grand Slam döntővel abból az évből, amikor Laver először csinálta meg, ami felé most is gőzerővel igyekezett.

És már nem volt sok hátra! Az Ashe elleni elődöntő talán nem egészen olyan hőfokon zajlott, mint a két hónappal korábbi Angliában, de azért a nézőknek nem lehetett oka panaszra. Ashe most is meggyőző volt, és elsősorban megint fejben kapott ki. Laver oly módon váltogatta a játék fifikásabb elemeit a nyers erővel és a puszta gyorsasággal, hogy Arthur lehetőleg a döntő pillanatokban maradjon le egy kicsit.

Az utolsó lépcsőfokot Roche ellen kellett megtennie. A cikkem első részéből kiderül, hogy Laver úgy általában is miért rühellt honfitársa ellen játszani, az pedig, ami az év első Grand Slam versenyén történt közöttük, érthetően nem sokat segített a korábbi tapasztalatok átírásában. Ahogyan az évi mérlegük állása sem, ugyanis Roche 4-2-re vezetett, vagy ha csak a füves meccseket számoljuk, akkor 2-1-re. Az is nyugtalanságot kelthetett Rodban, hogy az áhított cél elérését az időjárás is kitolta. Pont a torna finisére romlott el olyannyira az időjárás New York fölött, hogy a férfi döntőt hétfőn lehetett csak lebonyolítani. Még így is egy helikopternek kellett másfél óráig a pálya fölött lebegnie a mérkőzés megkezdése előtt, hogy a játéktér alkalmassá váljék. Később kiderült, hogy ez sem hozott tökéletes megoldást, Rod az első játszmában, miután elpuskázta adogatójátékát és 6-3 helyett Tony 1-4-ről talpra állva 5-5-re egyenlített, cipőt váltott: a sima talpút stoplisra cserélte. Bizony, akkor még ilyen is volt! Később azt állította, hogy ez sokat javított játéka minőségén. Lehetett benne valami, mert jóllehet az első felvonás odalett, utána olyan vehemenciával és magától értetődően működött, mint ahogy talán még soha a tornán, a szerva-röpte játék iskolapéldáját prezentálta. A győzelemhez szükséges három játszmát 65 perc alatt összeszorgoskodta, Roche pedig gyakorlatilag képtelennek bizonyult bármit is tenni ellene. Utoljára a második játszma legelején volt bréklabdája, és egyenlőig is mindössze kétszer jutott el, amikor Laver adogatott. A mérkőzés előtti nyilatkozatokban pedig rendkívül fogadkozott, mondván, míg Laver első Grand Slam-énél tizenhét évesen azért szurkolt, hogy honfitársának sikerüljön, most mindent el fog követni annak érdekében, hogy ne ismétlődhessen meg. Mentségére legyen mondva az időjárás miatt felborult program úgy hozta, hogy az előző nap Laver mindössze négy percet töltött a pályán, ellenben neki majd három órájába került a Newcombe elleni elődöntő abszolválása. Mindez látható nyomokat hagyott mozgásán. Legtöbbször pontosan látta, mit lehetne lépni egy-egy helyzetben, izmai azonban nem voltak összhangban agyának fürgeségével.

A tenisztörténelemben elsőként és a mai napig egyetlenként tehát Rodney George Laver cselekedte meg másodszor is, ami egyszer is csak keveseknek sikerült. A 1962-es meneteléssel összevetve a legtöbb értő állásfoglaló szemében ez a második volt a bonyolultabb és némileg a váratlanabb is. Jómagam is efelé hajlok. A mérlegeléshez olyasféle adatok szolgálhatnak támpontként, mint például, hányszor állt olyan ellenfél a háló másik oldalán, aki akkorra már Grand Slam torna győztesének mondhatta magát, vagy legalább döntős volt ilyen kaliberű tornán. 1962-ben hat ilyen eset volt (6 győztes, 0 döntős) és csupán három játékos között oszlott meg: Roy Emerson (háromszor), Neale Fraser (kétszer), Manuel Santana (egyszer). 1969-ben még úgy is egy tucat ilyen meccsről beszélhetünk (9 győztes, 3 döntős), ha nem számítjuk a wimbledoni első fordulót, ahol az ekkor már 36 éves, kétszeres Roland Garros győztes Nicola Pietrangelit veri meg, aki már inkább csak kedvtelésből járogatott el a fontosabb viadalokra. Az eloszlás is lényegesen szélesebb: Roy Emerson, Tony Roche és Arthur Ashe skalpját kétszer volt kénytelen levadászni, továbbá egyszer-egyszer Fred Stolle, Ken Rosewall, John Newcombe, Tom Okker, Cliff Drysdale, valamint Dennis Ralston ellen kellett bizonyítania, hogy ki is ül a tenisz trónján mindenek felett. A hét évvel korábbihoz viszonyítva egy roppant sűrű mezőnyben tette meg ismét az utat, aminek megfelelően problémás meccsből is lényegesen több akadt. 1962-ben mindössze három öt menetes csatára kényszerült, igaz az a három külön-külön is megérne egy-egy bővebb bekezdést. A Roland Garros befejezéséről van szó, amikor Martin Mulligan fölött a negyeddöntő (6-4, 3-6, 2-6, 10-8, 6-2), Fraser ellen az elődöntő (3-6, 6-3, 6-2, 3-6, 7-5), majd Emersonnal szemben a döntő (3-6, 2-6, 6-3, 9-7, 6-2) hoz számára sikert horrorisztikus körülmények között. Ám a horror arra az évre ezzel többé-kevésbé ki is játszotta a maga lapjait, ellenben 69 szétszórva és változatosabban vette igénybe idegrendszerét. Ráadásul a Lavert övező közvetlen elit nem csupán sokkal szűkebb állománnyal bírt az első siker idejében, hanem játéktudást illetően lényegesen nagyobb űr is tátongott mögöttük. Az akkori középmezőny legfelső rétege lényegesen távolabb helyezkedett el tőlük, mint a hatvanas évek végén. A hatvanas évek elején Laver sokkal nagyobb fölényben tudhatta magát szignifikánsan több játékostársával szemben. Ez nagyobb magabiztossághoz és rengeteg három játszmás mérkőzéshez segítette. Amikor profi karrierrel a háta mögött, harminc évesen visszatért a régi színterekre, kiderült, hogy az előny a játék egyetlen szegmensében, a mentálisban maradt csak stabilan az ő térfelén, minden más téren számos ellenfél tekintetében kettőn áll a vásár. Ennek a megállapításnak az igazolására mind a négy torna mérkőzései között találhatunk példát, nem egyszer példákat. Csakhogy a mi szeretett sportágunkról épp az egyik legtöbbször ismételgetett igazság, hogy a kiélezett mérkőzések fejben dőlnek el. Laver persze ezen a téren sem volt sohasem egyszerűen csak jó. Mégis, amit 1969-ben szellemileg letett az asztalra, az nehezen megismételhető.