Három részesre tervezett sorozatomban két rendkívül izgalmas év, 1902 és 1903 amerikai történéseit szeretném felidézni. Ebben a két esztendőben a britek a Doherty-testvéreket mozgósították, hogy végre valahára komoly eredményekkel távozhassanak az óceán túlpartjáról. A tenisz múltjának egy olyan fejezetét igyekszem kibontani, amely a Davis Kupa, az Amerikai Bajnokság, valamint a nemzetközi kapcsolatok fejlődésének történetében egyaránt kiemelkedő fordulatokat eredményezett. Nem mellékesen bepillantást nyerhetünk a kor legjobb játékosainak eszköztárába és a játékra vonatkozó korabeli elméletekbe.

Ha alkalmunk nyílna belepillantani a világ legismertebb salátástáljába, a belsejében a következő bevésést olvashatnánk: International Lawn Tennis Challenge Trophy. Az újságok szalagcímeibe azonban meglehetősen nehézkes beleerőszakolni az ilyesfajta nyelvi szörnyetegeket, pláne úgy, hogy az eredmény némileg szellemesnek is mutatkozzék. A korabeli bennfentesek meg amúgy is már a kezdetektől az ötletgazda keresztnevét felhasználva egyszerűen „Dwight edényeként” (Dwight’s pot) emlegették a becses darabot. Egyszóval kézenfekvőnek tűnt a trófeát valami épkézláb, de azért nem is túlságosan bratyizós elnevezéssel illetni.

A Davis Cup kifejezés 1902-ben, éppen abban az évben kezd lábra kapni az újságok hasábjain, amikor a tenisz nemzetközi szintű kibontakozása fordulópontjához ért. A csapatverseny első kiírása (1900), illetve a britek első győzelme (1903) közötti évek felgyorsult eseményei egyértelműen lezárnak egy korszakot. A sportág búcsút int az országok közötti első tapogatózásoknak. A tenisznemzetek közötti tapasztalatcserék és információáramlás az alkalmi szintről stabilan átkerül a szervezettebb és rendszeresebb formák közé. A nemzetköziség (h)őskora kitermelte a maga gyümölcseit. A játék- és versenyszabályzat legfontosabb elemeit utolérte a standardizáció. Jóllehet nemzetközi szövetség még nincs, a nemzeti szervezetek élénk kommunikációban állnak egymással, meghívások jönnek-mennek, külföldi játékosok jelennek meg a viadalokon. A beszerzett tapasztalatok nem csupán a napi sajtóban összegződnek, hanem egyre több szakkönyv oldalain is, melyeket nemegyszer más nyelvekre is lefordítanak. Egyre inkább ismertté és felhasználhatóvá válnak a játék elméletében és technikájában kialakult regionális változatok.

A cserefolyamatok révén a játékról alkotott kép is jelentősen módosult. Míg korábban országonként erős eltérések mutatkozhattak abban, hogy a teniszt milyen mértékben kezelik a szórakozás, illetve a versenysport alternatívájaként, addig a századfordulóra a játék két felhasználási területének határa kikristályosodott. Az időtöltésként űzött formájához kapcsolódó szemlélet a továbbiakban nem hátráltathatta a versenysport fejlődését. Miután a két eltérő alkalmazási területtel kapcsolatos fogalmak és képzetek elkülönültek, mind a sport, mind a szórakozás gyakorlata egymástól függetlenül kezdett összecsiszolódni a világ különböző tájain. Az egyik részről játékstílusok, edzésmódszerek, szakkifejezések és versenyrendezési prokollok, a másikról pályahasználati szokások, öltözködési divatok, a társasági érintkezés lehetőségei terjedtek kontinensről kontinensre. A két szint közötti hatásmechanizmus egyoldalúvá vált. A versenyek, az izgalom és a teniszsport ünnepelt sztárjai egyre sokoldalúbban jelentek meg a médiában. Már nem a tenisz eltömegesedése volt kérdéses, hanem a tömeges kereslet befolyásolhatósága.

Mi köze mindennek a Davis Kupához? Talán több is annál, mint amennyire elsőre gondolnánk. A tizenkilencedik század végére Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ismerkedése egymás játékkultúrájával kiszélesedik és érzékelhetően átcsap a rivalizálás mezejére. Kimondva-kimondatlanul céllá érik a másik ország legnemesebb trófeáinak elhódítása. 1900-ra már jelentős próbálkozásokon és részsikereken vannak túl, a Davis Kupa elindításával azonban a két ország közötti vetélkedés hirtelen egy új színteret kap, nemzeti jellege felerősödik. Az első alkalommal az angolokat kettős kudarc sújtja. Az új kupáért lejátszott három mérkőzésen csupán egyetlen játszmagyőzelmet tudtak felmutatni, majd pedig Arthur Gore mindössze elődöntőig jutott az Amerikai Bajnokságon. Ez utóbbi eredményt már az 1897-es küldöttség is túlszárnyalta, amikor Wilberforce Eaves öt játszmás küzdelemben maradt csak alul az Amerikai Bajnokság sorsáról döntő challenge round során Bob Wrenn-nel szemben. Akkor egyébként párosban is másodikok lettek a sportág szülőhazájából érkezett látogatók.

A szigetországiaknak egyébként az első Davis Kupa alkalmával nem csupán a játékuk volt lehangoló, hanem a véleményük is az amerikai viszonyokról. A bostoni Longwood Cricket Club pályáinak talaját túl lazának, a füvet túl magasnak, a hálót botrányosnak találták. A labdák a hazaiakhoz képest szörnyen puhák voltak, az amerikaiak pedig nagyszájú vagánykodók. Legnagyobb bosszúságot azonban a jenkik adogatása, a hírhedt american twist okozta, amivel gyakorlatilag nem tudtak mit kezdeni a vendégek. Javarészt ezek az előzmények tették olyan óvatossá a derék briteket, hogy 1901-ben elmaradt a kiírás. No és még valami! Ahogy az első alkalommal, úgy 1901-ben sem tudták rávenni a világ alighanem akkori két legnagyobb tudású teniszezőjét, hogy átruccanjanak az új kontinensre. Mert bár Bill Larned, Malcolm Whitman, Holcombe Ward, vagy éppen a névadó Dwight Davis kétségkívül hazájuk krémjeként dolgoztak azon, hogy az ezüst edényt és a többi nemzeti ezüstkészletet otthon tartsák, azért ehhez arra is szükség volt, hogy az angolok nélkülözzék a Doherty-ket.

Amikor egy év tartózkodás után a brit szövetség a Davis-féle fonál felvétele mellett döntött, már maga mögött tudhatta Reggie és Laurie támogatását. Nevezték továbbá Joshua Pim-et, az ekkor már meglehetősen idős, korábbi kétszeres wimbledoni győzőt, aki 1895-ben már játszott az Államokban. Némi személyes tapasztalattal amerikai vetélytársaik tudásáról a két Doherty is rendelkezett az utazást megelőző időszakból. A legfrissebb benyomásokat Ward és Davis párosjátéka jelenthette. Velük szemben kellett ugyanis egy évvel korábban végrehajtaniuk az esedékes wimbledoni címvédést, ami négy játszmában sikerült is. William Larned-ra és Clarence Hobart-ra pedig még a kilencvenes évek második feléből emlékezhettek, akik negyed-, illetve elődöntős helyezésekkel tették le névjegyüket a Worple Road-on.

Azzal valamennyi szakértő tisztában volt, hogy az utóbbi években az amerikai játékosok rohamléptekkel dolgozták le a játéktudásban jelentkező korábbi hátrányaikat. Az 1897-ben amerikában járt angol különítmény felemás eredményei, és még inkább a Davis Kupa első évében elszenvedett lebőgés az angolokat nem csupán óvatosságra intette, hanem a megtépázott presztízs helyrebillentésének vágya is egyre erőteljesebb motivációt jelentett. A Doherty-testvérek ringbe lépése egyértelműen annak irányába mutat, hogy ez egyszer a játék feltalálói biztosra akartak menni. New Yorkba érkezésüket követő első nyilatkozataikban a testvérpár sem sokat köntörfalazott, egyértelművé tették, hogy a kupáért jöttek, valamint az előző küldöttség nyomán maradt rossz szájíz tisztára öblögetése végett.

A szájhigiénia Bostonban kezdődött, egy olyan tornán, amelyen a Doherty-k párosszereplése fontosabb volt, mint az, hogy egyesben mit produkálnak. Ezt az a sajátos szisztéma magyarázza, amivel az Amerikai Nemzeti Bajnokság férfi páros számát ekkoriban bonyolították. A challenge round itt is érvényben volt, csupán arról döntöttek kicsit másképp, hogy kik legyenek az aktuális címvédő pár kihívói. A kandidáló párosok két előzetes torna egyikén indulhattak. A Nyugati Bajnokságon (Western Championships), amit általában a Kennwood Country Club rendezett Chicagoban, vagy a Keleti Páros Bajnokságon (Eastern Doubles Championship) a bostoni Longwood Cricket Club rendezésében. A Doherty-k ez utóbbit választották, és nem is tehettek volna másképp, mivel a nyugati összecsapás már lezajlott. A két bajnokságon győztes párosok azután a mindenkori férfi egyes bajnokság helyszínén, általában a program nyitóeseményeként, egy ki-ki mérkőzésen döntöttek a kihívói státuszról, majd rendszerint másnap lejátszották a bajnoki találkozót a címvédő párossal. A britek tehát már Longwoodban azon dolgoztak, hogy egy hónappal később elhódíthassák az Államok nemzeti bajnokságát férfi párosban. Különösebb vérizzadás nélkül hozták is a bostoni kötelezőt, mindössze a Leo Ware / Bill Larned páros elleni elődöntőn, illetve a Bob Wrenn / George Wrenn testvérpáros elleni fináléban adtak le egy-egy játszmát. A longwoodi egyesbe épp csak belekóstoltak. Reginald a második, Laurence a harmadik körben kiszállt a küzdelemből, amiben taktikus megfontolásokból addig is visszafogottan vettek csak részt. Érthető módon nem szerették volna, hogy az árgus szemmel vizslató vetélytársaik idő előtt feltérképezhessék teljes repertoárjukat. Visszalépésükről értesülve Malcolm Whitman, a Davis Kupára nevezett egyik amerikai is rögtön ezt tette.

Britjeink számára ez a bemelegítés jelentette az első tapasztalatokat a várható harcmodorról. Főleg a két említett páros találkozón került előtérbe, hogy amerikai részről előszeretettel alkalmazzák a magasra felprögetett, alapvonal közelében landoló labdákat az ellenfél távoltartásához a hálótól. A Doherty-k rendkívül magabiztosan működtek a hálónál, viszont oda nem adogatás után volt szokásuk berontani, hanem gyors, pontosan helyezett ütéseiket követően. A hazaiak ezt az előkészítő szakaszt igyekeztek ellehetetleníteni extrém magas, hosszú labdáikkal.

A bostoni torna augusztus 3-án vasárnap ért véget, némi meglepetésre Bill Clothier négy játszmában legyűrte a tavalyi bajnokot, Larned-ot, ami már csak azért is kínos volt, mert az amerikaiak egyes számú Davis Kupa játékosáról volt szó. A várva várt eseménytől pedig már csak két nap választotta el a feleket, az International Lawn Tennis Challenge Trophy második alkalommal augusztus 6. és 8. között került lebonyolításra. Előbb úgy tervezték, ahogy manapság is, hogy a két-két egyes közé iktatják majd a párost, azonban ezt az utolsó pillanatban közös megegyezéssel megváltoztatták, mivel mindkét fél úgy gondolta, hogy az egyesben szereplő játékosok könnyebben át tudják menteni formájukat az első meccsről a másodikra, ha a mérkőzéseket egymást követő napokon játszák. A páros így a harmadik napra, péntekre maradt.

Időközben, 2-án megérkezett Joshua Pim is, és pusztán malíciózus modorban lehetne hozzátenni: a brit tábort erősítendő. Pim volt a sötét ló ugyanis, akinek a formájáról kósza hírek terjengtek csupán. Collins kapitány még korábban úgy nyilatkozott, hogy az ekkor harminchárom esztendős ír folyamatosan játszik, csakhogy a legtöbb tornán álnéven indul, ezért, aki kizárólag a nyomtatott híradásokból tájékozódik, könnyen lépre mehet a kétszeres angol bajnok jelenlegi képességeit illetően. Nos, a kapitány alighanem megtévesztésül szánta ezt a megjegyzését. Álnéven valóban sikk volt játszani akkoriban, ám nem az ennyire ismert játékosoknak, és amúgy sem túlságosan valószínű, hogy Pimnek vénségére vált volna szokássá az ilyesfajta rejtőzködés. Viszont semmi nyoma annak, hogy a kilencvenes évtized második felét követően rendszeresen, 1898 után pedig egyáltalán versenyzett volna. Wimbledonban 1894-ben, az ekkor még jelentős eseménynek számító Ír Bajnokságon pedig a következő évben indult utoljára.

Pimet érkezésekor nem friss versenyeredményei, hanem önnön legendája előzte meg egykori szemkápráztatóan elegáns mozgásáról és biztos alapütéseiről. Mihelyst azonban ütőt ragadott, nehéz volt nem észrevenni, hogy ez a Pim nem az a Pim, aki például hét évvel korábban tette tiszteletét errefelé. Miután 3-án a britek nyilvános edzést tartanak a nemzetközi csapatverseny kijelölt helyszínén, a bay ridge-i (ma New York, Brooklyn része) Crescent Athletic Club gyepén, a másnapi sajtó arról számol be, hogy a Doherty-k sokat fáradoztak Pim formába hozásán, akinek szervái és returnjei egyelőre csapnivalóak. A másnapi edzésről szóló tudósítások már egy kevéssel jobbnak látták a helyzetet.

Utólag valóban meglehetősen érthetetlen az ír játszatása, amikor mindkét Doherty kéznél volt és a britek kifejezetten a közelmúlt kellemetlen emlékeit jöttek felülírni. A napi sajtóból szinte semmi nem derül ki erről, egyetlen helyen akadtam egy félmondatra a fiatalabb Doherty nem teljesen kifogástalan fizikális állapotáról, ami egyrészt a többi amerikai tornán nyújtott teljesítményén jottányit sem látszot, másrészt nehéz elképzelni, hogy a nála hat évvel idősebb, versenyeken nem szereplő Pim kondíciója jobb lett volna az övénél. Valószínűnek tartom, hogy valamilyen, a szigetországi játékosok körében időnként az abszurditásig felfokozott módon jelentkező előzékenység lappanghatott a háttérben, vagy esetleg az ír játékos szerepeltetésével igyekeztek határozottabban kidomborítani csapatuk brit voltát. Collins kapitány egyik nyilatkozata is árulkodó, melyben a páros mérkőzés létfontosságát emeli ki és bizalmát a Doherty-k felé, hogy a győzelem kulcsát jelentő összecsapást hozzák. Vagyis mintha eleve nem számoltak volna Pim valós hasznavehetőségével, helyette Reginald két egyes győzelmének, valamint a párosnak kellett volna biztosítania a végső sikert. Ez a gondolkodásmód azonban gyakorlatilag egyet jelentett azzal, hogy a vendégek mégsem mentek tökéletesen a tutira, ráadásul ezzel, ha épp nem is hangoztatták, ők maguk is tisztában voltak.

Elképzelésük nem is valósult meg. Mire pénteken sor került Dwight Davis pályára lépésére Holcombe Ward társaként a párosban, addigra eldőlt, hogy kedvenc edénye ezúttal is helyben marad. Az amerikaiak részéről nem a nemzeti címvédő Larned bizonyult végül a nyerő embernek, hanem Whitman, aki csütörtök délután bonyodalmaktól mentesen legyőzte az idősebb Doherty-t. A mai olvasó számára a lebonyolítás furcsaságaként az egyeseket nem egymás után, hanem párhuzamosan indították. Az első napi programot, azaz a Whitman — Pim, illetve a Larned — R. Doherty mérkőzéseket, ennek ellenére sem sikerült teljesíteni, mivel heves és kitartó esőzés állt be. Újabb adalék a korabeli felfogáshoz, hogy mindkét mérkőzés megkezdett játszmáit — itt is, ott is a második szettet — az eső ellenére befejezték és csak ezt követően szakították meg a küzdelmeket. Mindkét meccsen a vendéglátók 2-0-ra vezettek, vagyis az angol elképzelés már ezen a töredék napon összedőlni látszott. Egyébként az esőben való játék, főleg füvön és aszfalton, teljesen bevett jelensége volt a kornak, illetőleg sokkal fontosabbnak tartották, hogy a kényszerű cezurát legalább az aktuális játszma lezárásához kössék. Így például Larned és Doherty a második játszma utolsó játékát már felhőszakadásban abszolválták, ráadásul ez lett a leghosszabb game is, csak az ötödik egyenlő után lett a hazai sztáré. Sőt, akadnak olyan történészek is, akik az eredetileg szimpla gumilabdának anyaggal való befedését is elsősorban a brit szigeteken megszokott nedves időjárással hozzák összefüggésbe.

Másnap délelőtt azután Doherty egész más arcát mutatva fordított, részben annak is köszönhetően, hogy ekkor még igen erős szél nehezítette a játékot, amihez Larned jól láthatóan nemigen volt képes alkalmaszkodni. Whitman is megtorpanva kezdett, de egy játszmányi aléltságot követően ugyanott folytatta, ahol félbeszakította szerdán a zivatar, és végül alaposan elfenekelte Josht. A vendégek szoros forgatókönyve délután borult. Whitman ellenálhatatlan, Reggie Doherty viszont kissé lomha és pontatlan teniszt mutatott be. A péntekre maradt párost a tét nélküliség dacára is óriási érdeklődés övezte. Körülbelül hétezer néző figyelhette, a testvérek hogyan nyernek négy játszmában Ward és a névadó Davis ellen, akik közül az utóbbi bizonyult sebezhetőbbnek.

Röviden ennyi a második DK eseménytörténete. Érdemes azonban valamivel közelebbről is megvizsgálni, mi is zajlott a pályákon. Pim mérkőzéseire nem érdemes sok szót vesztegetni, mindkettőn macska-egér játék folyt, ellenfelei könnyedén, magabiztosan irányították a pályán történteket, miközben az írek megfakult szeme fénye kevés pontjaiért is vért izzadt. Reginald Doherty működését, illetve Larned és Whitman vele szemben alkalmazott játékmódját ellenben már sokkal tanulságosabb szemügyre venni. Fontos és beszédes különbségekre bukkanhatunk.

Mind Angliában, mind pedig az óceán túloldalán a századfordulón korszerűnek számító tenisz körvonalaiban közel állt egymáshoz. A recept: támadóként fellépni és minél jobb pozíciót szerezve a hálónál nyerő röptével megszerezni a pontot. A különbségek a hogyanban mutatkoztak. A britek felfogásában, ami legmarkánsabban éppen az idősebb Doherty-től volt ekkoriban látható, a hálóhoz több különböző sémán keresztül juthatunk el, a mérkőzéseken megvalósított támadójáték a közvetettebb és közvetlenebb módozatok váltakozásában bomlik ki. A nyerő stratégia ekkor egy olyan teniszfelfogást tesz magáévá, amelynek kulcsfogalma a kiismerhetetlenség. Az ellenfél azáltal kerül hátrányos helyzetbe, hogy anticipatív lehetőségei a játék előrehaladtával javulás helyett inkább stagnálnak vagy leszűkülnek.

Igen plasztikusan érzékelteti Reginald játékelméleti iskolázottságát például az a nyilatkozatrészlet, amelyben amerikai riválisainak gyengéit elemzi. Szerinte a vendéglátók legjobb teniszezői sem mentesek a kényszertől, hogy labdameneteiket egyetlen ütésre hegyezzék ki, mégpedig tipikusan arra, ami megalapozza a hálóhoz helyezkedést. Túlságosan függnek ettől az ütéstől, amelynek esetleges sikerületlenségével azt kockáztatják, hogy a labdamenet folytatásában nem tudják hatékonyan levédeni a kedvéért föláldozott területet. Vagy egy kicsit vizuálisabb kontextusba áthelyezve a brit gondolatait: Larned és társai a nyerő ütés kivitelezésének optimális helyét nem korlátozzák térfelük középső sávjára, hanem a pálya tetszőleges pontjairól kísérleteznek, míg a következményeket egyoldalúan, csak a számukra kedvező olvasatban mérlegelik. A Reginald-féle építkezés ennél lényegesen körültekintőbb. Számára a labdamenet nem az egy bizonyos célhoz rendelt egy bizonyos eszközön múlik, hanem egy variáció kidolgozásán. A jenkik jelmondata: a hálóhoz bármi áron! A briteké: a hálóhoz, de máshogy, mint az előbb!

Ám fordítsunk egyet az optikán! Amerikai szemszögből nézve nem feltétlenül talál célba Doherty elmélkedése harcmodorukról. Amiben az angol a nyerő ütésre való kétesélyes törekvést vél megpillantani, arról a korabeli amerikai szakírók előszeretettel értekeztek a labdamenetek felgyorsításának szándékaként. Értelmezésükben ugyanis a teniszjáték stratégiai alapmozzanata a sebesség, méghozzá a szó fizikai és nem mentális értelmében. Egy mérkőzés ideális megvalósulásakor egész egyszerűen a gyorsabb játékos lesz a győztes, a lassabb pedig a vesztes. Amit Doherty kockázatnak lát, leírható úgy is, mint a sebesség befolyásolására való igény érvényesítése a saját térfél minél nagyobb hányadáról. Ezzel összefüggésben a hálóhoz való előrejutás primérnek látszó elképzelése mögött egy sokkal lényegesebb motívumra bukkanhatunk, nevezetesen az ellenfél játékának szétzilálására. A kor amerikai játékosainak ez a végső célja, melynek azután csak puszta hozadékaként jelentkezik az, hogy vetélytársuk olyan labdával kénytelen válaszolni, melyet a hálónál már könnyen kivégezhetnek.

Ezeket a szemléletbeli eltéréseket jól illusztrálja az emeléshez, a korban leggyakrabban alkalmazott védekező ütésfajtához való hozzállás is. Az amerikai löb nagyon magas — Reginald szellemes hasonlatával annyira, mint a new yorki kikötés alkalmával szeme elé tornyosuló hatalmas épületek — és mély, preventív jellegű pörgetett ütés, melynek macerás lekezelése elveszi a kedvét a riválisnak attól, hogy a sebesség növelésével kísérletezzen. Az angol emelés, mely alacsonyabb és élesebb, nem megelőzni próbál, hanem időt nyerni egy kedvezőbb pozíció felvételéhez.

A végül sorsdöntőnek bizonyult Whitman — Doherty találkozó tulajdonképpen azért sikerült viszonylag egyértelműre, mert az angolnak három lényeges kérdésben sem jött ki a lépés, és mindegyik szoros összefüggésben állt a játék gyorsasága feletti kontrollal. Mivel Big Do lecsapásaiból hiányzott ezen a csütörtöki délutánon a megszokott erő, ezért ezeket az ütéseit Whitman többször is keményen megkontrázhatta. Amikor Reginald megpróbálta az alapvonalon járatni a labdát, Malcolm pontos és gyors egyenesekkel kellemetlenkedett. Továbbá az amerikai magas löbjei is elérték említett céljukat, a brit játékosnak gondot okozott a kellő ütőerő biztosítása, amivel oldhatta volna az emelések miatti kiszorítottságát. De ugyanígy elmondható a Larned elleni meccs első két játszmájáról is, hogy sok múlott a tempó diktálásának privilégiumán, amit az első napon a hazai játékos mondhatott inkább magáénak. Larned fonák oldalról alig hibázott szerdán, Doherty viszont makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ezen az oldalon kezdjen támadásépítésbe. A brit játéka szükségképpen lelassult, és az áhított célig, vagyis a hálóhoz, ritkán jutott csak el.

A britek 1902-es újabb DK kudarca, ha nem is volt eleve elkerülhetetlen, Pim menthetetlen ódivatúsága mellett az idősebb és ekkor már pályája zenitjén talán kissé át is billenő Doherty-fiú pillanatnyi formájának lett a következménye. Szerdán még segített az eső, és csütörtök délelőtt a szél, ám Whitman ellenében kiütközött, hogy a sémák variabilitására spekuláló brit stratégia mennyire ki van szolgáltatva a labdameneteken belüli tempóváltásoknak. Mindazonáltal a túrának még nem volt vége. A két Doherty a közeledő Amerikai Bajnokságon szándékozott javítani.