TéVonal. Illusztrált tenisztörténeti mutatványok

Befordulván a Moszkva téren a metrómegállóba, vajon hányan gondolnak arra, hogy olyan helyen járnak, ahol hetven egynéhány évvel korábban még teniszlabdák pattogtak, hálók feszültek, fehér ruhás hölgyek és urak lábai cikáztak a vörös salakon? A Városligeti fasor páratlan oldaláról kik tudják, hogy milyen jelentőséggel bír teniszsportunk történelme szempontjából? És azt, hogy volt idő, amikor a Halászbástyáról alápillantva akár teniszpályákon is megpihenhetett a tekintet? Az ilyesfajta adatok sokkal többet is jelenthetnek puszta kuriózumnál, persze elsősorban annak, aki annyira elvetemült, hogy szeretné a sportág hazai régiségeit többé-kevésbé összefüggő történetként látni, láttatni, és ezért akár még arra is kapható, hogy az arra alkalmas helyeken megsárgult újságlapok és poros évkönyvek lapjai közé, hajdani szezonok elfeledett bugyraiba ereszkedjen alá.

Aki a játék hazai keletkezéstörténetére, meghonosodásának és elterjedésének feltételeire és ütemére kíváncsi, több nyom, több történeti indikátor közül is választhat. Átbogarászhatjuk a korabeli lapokat például abból a szempontból, milyen mennyiségi és minőségi változások figyelhetők meg a teniszezéssel kapcsolatos hírek esetében. Vizsgálhatjuk a sportklubok működését összefüggésekre vadászva az új sportág adoptálásának ideje és körülményei, illetve az egyesületek profilja és társadalmi bázisa között. Az újságok reklámoldalainak sportszereket kínálgató részletei is figyelemre méltóak, a választékból, a termékárakból a célcsoport változásait detektálhatjuk. Sőt olyan határterületek is sok mindenről árulkodhatnak, mint a játék ábrázolástörténete, vagy szépirodalmi előfordulásai. Célszerű természetesen ezeket a lehetőségeket kombinálva, egymást részben kontrollálva alkalmazni. A kezdeti idők rekonstrukciójának legizgalmasabb és legtöbb meglepetéssel szolgáló fejezete azonban kétségtelenül az egykori teniszpályákkal kapcsolatos kérdések megválaszolása. Mikor, hol és kik játszottak, milyen minőségű pályákon? És valóban: a játékterekről összegyűjtött adatok más forrásoknál lényegesen egyöntetűbben, ugyanakkor részletgazdagabban tanúskodnak a teniszszenvedély kibontakozásáról valamely ország vagy nemzet esetében.

A különbségek képezik minden történetírás lelkét, ezekből pedig, ha az ember tenisztörténet alkotásra adja a fejét, a pályák kínálják a legbeszédesebbeket. Primer szerepük elsődleges magyarázataként a teniszpályák birtokosai, a pályahasználók, valamint a hozzáférés módja között megrajzolt kapcsolatokra lehetne rámutatni. Ennek a hármas szempontválasztásnak köszönhetően a felkutatott információk relatíve pontosan fordíthatóak le szociális és kulturális különbségekre, míg a korábban említett alternatívák egyenként meg sem közelítik a reprezentációnak ezt a fokát. Az alábbiakban annak bemutatására törekszem, hogy miféle buktatók mellett, milyen eredményekkel kecsegtethet egy ilyen pályatörténeti kutatás a magyar teniszhistória első világháború előtti szakaszának esetében.

A földrajzi elhelyezkedéstől gyakorlatilag függetlenül valamennyi olyan országban, ahol a tenisznek sikerült az első világháború előtti években gyökeret eresztenie, a pályák, illetve a pályahasználat hat, markáns vonások mentén elkülöníthető típusa alakult ki, melyek közül az egyik — ugyancsak szinte kivétel nélkül — időben mindig megelőzte a többit. Nem nehéz kitalálni, hogy legkorábban a magánpályák bukkantak fel. Az első játék, az első játékhely felkutatásának izgalma persze minden kutatót megérint, miközben ezeknek az adatoknak nem feltétlenül van jelentőségük a terjedés tendenciáinak megragadásakor. Egyik korábbi írásomban épp a játék szülőhazájával, Nagy-Britanniával kapcsolatban igyekeztem kimutatni valami ilyesmit. Hazánk első teniszpályájának státusza ebből a szempontból még nem kellően tisztázott. A Zsigmondy Pál által a Városligeti fasorban a Liedemann-család tulajdonát képező üres telken (ma a volt Korvin Ottó Kórház területe) 1881-ben felállított pályát (valószínűleg a kórházépület bejárata előtti részen feküdt) és annak használóit csak feltételezések mentén lehet közvetlen összefüggésbe hozni a rá következő évek budapesti játszóinak már valamivel népesebb csoportjával.

Bizonyos országok esetében nem az első pályák hatásvizsgálata, hanem maga az elsőség kérdése tűnik megválaszolhatatlannak, például olyankor, amikor a kandidálók datálásához csupán azonos évszámok állnak rendelkezésre, a körülményekből pedig nem következtethetőek ki közelebbi időpontok. Az Egyesült Államok esetében évtizedek óta 1874-es datálással két változatot, a Mary Outerbridge, illetve a James Dwight nevéhez fűződőt emlegetik, hol együtt, hol az egyiket a másik elé helyezve a játék bevezetéseként, miközben a szaktörténészek jó ideje tudnak abból az évből több városhoz, illetve személyhez köthető egyéb felbukkanásról is, melyek némelyike akár meg is előzheti a két irodalmiassá lett szereplőt.

Az ilyen pályák terjedése általában egy sajátos dinamikát követ. Az első próbálkozókat, akik közül tehát egyeseket sűrű homály, másokat legendárium övez, olyan eltérő pályatípusok megjelenése követi, amelyek természetüknél fogva jóval szélesebb publicitással bírnak. Az ennek hatására menetrendszerűen bekövetkező országos tenisz-láz viszont jelentős mértékben visszahat, és a magántulajdont képező pályák számának megugrásához vezet. A magánpályák e két korai, a tennis-boom előtti, illetve alatti csoportjának dokumentálhatósága egyrészt eltérő, másrészt ezé is, azé is meglehetősen esetleges. Szinte minden tenisznemzet hagyományában rögtön az elején elraktározódik, és fokozatosan elterjedtté válik egynéhány változat, ám ez ritkán jár a vonatkozó dokumentumok gyűjtésének és megőrzésének igényével. Korántsem jellemző eset ebben a tekintetben a britekké, mivel náluk egy sportlap, a Field, még azon melegében szabályos nyomozásba kezdett a játék eredetét illetően és az eredményekről folyamatosan beszámolt. Más kérdés, hogy, mint utóbb kiderült, még ez is kevésnek bizonyult a kanonikussá vált Wingfield-féle történet torzítatlan hagyományozódásához. A potenciális dokumentumok kallódásának megállíthatatlan folyamata ellentételezéseként a másik oldalon a keletkezéstörténeti kánonnak — akár a retorikai toposzokig nyomon követhető — megdermedése húzódik. Ez nem is nagyon lehet másképp, hiszen a magánpályák korai példáihoz fűződő írott források igen ritkán találkoztak a nyomdafestékkel, jobbára intim műfajok, naplók és misszilisek lapjain pihennek. A kutatás itt teljesen ötletszerű. Hazai vonatkozásban, némileg Zsigmondy alakját is figyelembe véve, olyan főúri családok levéltári anyaga jöhet számításba, akik az 1870-es, 1880-as évek környékén bizonyíthatóan rendelkeztek angliai, mindenekelőtt londoni kapcsolatokkal, valamint tagjaik egyikéről-másikáról ismert a sportos életstílus, a korabeli sportsman eszménye iránti fogékonyság. Mindenesetre a boom alatti időszakból, ami nálunk a 90-es évtized második harmadától a huszadik század első pár évéig zajlott, már egyértelmű adataink vannak vidéki kastélyok és kúriák parkjaiban folyó teniszéletről a nyomtatott sajtó révén is, noha leginkább csupán utalások formájában. Továbbá egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy hasonló keretek között már a boom előtt is gyakorolhatták a játékot nyári elvonulásuk alkalmával azok az arisztokrata családok, akik a nyolcvanas években a fővárosban aktivitást mutattak, vagy akár olyanok is, akikről eddig nincs tudomásunk.

A magánpályáknak ez a második hulláma egyéb okok miatt is figyelmet érdemel. Amennyiben egy-egy településsel kapcsolatban adatolható, hogy a fővárosban a tenisz lázával megfertőzött főúr vidéki birtokán pályát létesített, akkor szinte kötelező utána nézni, hogy gyakorolt-e ez valamilyen hatást a környék teniszéletének beindításában. Egy viszonylag könnyen dokumentálható példa Ótátrafüredé, ahol 1892 nyarán már bizonyosan játszottak, két család is állított fel pályákat. Ahogy arról a Salon és Sport című újság beszámol: Migazzi gróf két pályája, melyeket színes zászlócskákkal díszített hálók kerítenek körbe, az útról is jól látható, míg Zichy Géza pályája jól el van rejtve, pedig a gróf remek játékos. Délutánonként e két helyen van légyottja az összes főúri társaságnak a környékről. Néhány évvel később a füredi gyógyfürdők hirdetései között alternatív szórakozási lehetőségként megtaláljuk a lawn tennis játékot. A századelőn a tátrafüredi mellett már a tátralomnici fürdők pályáinak nem túl rózsás állapotáról is hírt kapunk. A pályák minősége sokat javulhatott, mert az első világégést megelőző esztendőkben már a korszak egyik legszínvonalasabb vidéki versenyének számító Tátra Bajnokságot rendezik ezeken a helyszíneken, olyan neves résztvevőkkel, mint Zsigmondy Jenő, vagy a pályakezdő Kehrling Béla.

A magyar arisztokrácia nyaralóhelyein folytatott 19. századi teniszezések irodalma mindazonáltal elenyészően csekély. A tipikus forrás még itt sem a nyomtatott forma, hanem a kéziratos. A kutatómunka időigényes, nehezen tervezhető, néha azonban a véletlen segít. Pár éve teljesen más irányú elfoglaltság közben ugrott elém a következő mondat Mikszáth Kálmán egy magánleveléből (Nagy Miklósnak, kelt Budapest, 1899-03-19), melyben Széll Kálmán rátóti rezidenciájának leírását adja: „A park kicsiny, de fejedelmi díszű. Van benne lawn tennys pálya, nyírott sövényfalak, s csupa ritka díszfák ékesítik.”

A kilencvenes évekre magánpályák a fővárosban is szép számmal akadhattak, bár az egyes pályákra vonatkozó adatok itt is szűkösek. A híradásokban jellemzően akkor kerül előtérbe egy-egy budapesti magánpálya, amikor összefüggésbe hozható valamely sportklub tevékenységével. Ilyen például a Stoffer-család zugligeti pályája, amely a Budapesti (Budai) Torna Egyleten (BBTE) belül meghonosodott tenisz-rajongás kialakulásában játszott szerepet, vagy Andrássy Gézáé belvárosi házának kertjében, amit a Magyar Athletikai Club (MAC) használt. A nyolcvanas-kilencvenes években még viszonylag könnyű alkalmas üres telekre bukkanni a város belsejében, ám ezek száma már ekkor is gyors ütemben csökkent. Ne feledjük, Budapest akkoriban számos téren, városképileg pedig kiváltképp, rendkívül progresszív korszakát élte!

A tenisz iránti érdeklődés megugrásában a döntő szerep az ekkor gombamód szaporodó sportkluboknak jutott, ám a hazai kronológiában a magán- és a sportpályák közé egy tőlük eltérő pályatípus ékelődik, a zárt klub típusa. Ez olyan csoportot jelent, amely pályával rendelkezik, rendszeresen használja is azt, ám tagjait valamely deklaráltan, vagy szuggesztíven kinyilvánított szempont alapján megválogatja. Tehát nem a kizárás gesztusával szelektál, ahogy azt például majd később a fasisztoid egyletek és sportmozgalmak teszik, hanem a beengedésével, vagyis elitista élményt kínálva. Ilyen klubok, illetve a hozzájuk kapcsolható pályahasználati mód, szintén elterjedt volt valamennyi számottevő teniszkultúrával büszkélkedhető nemzetnél, illetve bizonyos helyeken és körökben ma is népszerűségnek örvend. Ott, mindenekelőtt az Államokra és Ausztráliára gondolva, ahol a nemesség gyakorlatilag hiányzott, elsősorban a vagyon szolgáltatta az ilyen csoportosulások hátterét, míg Európában leginkább a származás biztosított belépőjegyet ezekre a játékterekre.

Mivel életrehívásuk legfőbb motivációjaként a társadalmi pozíció kiváltságosságának megjelenítése szolgált, ezeket a klubokat még abban az esetben is érdemes másként kezelni a sportklubokhoz képest, ha körükben a teniszt versenyszerűen is űzték. Három tényezővel, a sportklubokhoz képest három esetlegességgel támasztható alá ez a megkülönböztetés, melyek az elköteleződés, a dokumentálás, illetve az alkalmazkodás területén jelentkeztek. Az ilyen klubokon belüli rendszeres teniszezés általában olyan hosszabb-rövidebb időszakokban mutatható ki, amelyeknek nem csupán kezdete függ a divattól, hanem leáldozásuk is. A tenisz keltette érdeklődés a tagok életében sokkal inkább szeszélyként, a reprezentáció aktuális trendjeként kap helyet, míg a játék iránti hosszabb távú, személyes elköteleződés ritka jelenség. Ezzel függ össze, hogy miközben az öndokumentációra reprezentatív albumok, évkönyvek, vagy akár saját újságok kibocsátásával nagy energiákat fektetnek, teljesen bizonytalan, hogy a teniszezésről való megemlékezés ezekben milyen súllyal esik latba. A kontingenciának ez a fajtája jelentősen befolyásolja, milyen lehetőségek közül választhat a történész egy-egy konkrét esetben. Magyarországon mindenekelőtt a Balatonfüredhez kötődő, 1884-es alapítású Stefánia Yacht Egylet (SYE) tartozik ebbe a típusba. Miközben tudomásunk van arról, hogy az 1880-as évek második felétől jelentékeny teniszélet zajlott náluk, az erre vonatkozó információk szinte kivétel nélkül olyan forrásokból származnak, melyek szerzőségéhez és megjelentetéséhez az egyletnek nincs köze. A kifejezetten a tenisz kultiválására ugyancsak 1884-ben alakult Budapesti Lawn Tennis Egylet (BLTE) sem hagyott sok anyagot maga után, a rekonstrukció jobbára velük kapcsolatban is másodkezes információkra támaszkodhat, annyi azonban ezekből is teljesen világos, hogy a klub csupán formálisan volt bejegyzett, nyilvános sportegyesület, mert tagságát kivétel nélkül főrangú személyek alkották.

A szenvedély és a megörökítés labilitásai mellé harmadikként a belterjességet illeszthetjük, mint olyan tényezőt, ami ellehetetlenített minden tartós igényt arra, hogy a kilencvenes években a klub zárt keretei közül a játékot átemeljék a sportág időközben megváltozott, az intézményesülés felé orientálódó struktúrái közé. Amikor a Magyar Bajnokság megrendezése 1899-ben a SYE érdektelensége miatt a Budapesti Lawn Tennis Club (BLTC) illetőségébe kerül, a balatonfürediek egy csapásra eltűnnek a tenisz hazai nyilvánosságának homlokteréből. Semmi nyoma annak, hogy ez ellen bármit is tenni próbáltak volna, pedig pályáik az eredeti helyükön — az akkor klubházként, ma a Vitorlás Étteremként funkcionáló épület mellett — még jóval az első világháború után is használatban voltak Füreden. A BLTE kimúlása pedig még korábban, még észrevétlenebbül következett be. Egy csoporttal szemben, melynek kohéziója elitista vonásoktól függ, persze nem reális elvárás, hogy működését az intézményesülés irányába tolja el, külső mintákhoz és szabályokhoz alkalmazkodjon.

A fent maradt források alapján a SYE-nek a Magyar Bajnokság elő-, majd korai történetében betöltött szerepe is javarészt egy konfrontáció története, amely során a verseny országossá szélesítésére tett igyekezet meg-megbicsaklik a klub önértelmezésének különböző arisztokratikus megnyilvánulásai miatt. A zártság belső igényéből, illetve a nyitás kívülről érkező követeléséből fakadó problémákat plasztikusan illusztrálja az 1896-os Magyar Bajnokságról írt beszámoló a Sport-Világ című lapból. A versenyt, melyen hét SYE tag mellett mindössze egy játékos indult a BBTE, és egy a MAC részéről, zárt kapuk mögött bonyolították le. A nézőközönség pár illusztris meghívottra korlátozódott. Az első fordulót pedig valamennyi hazai játékos erőnyerőként abszolválhatta, míg a nyolcas táblán kiadó egyetlen helyért a két kívülálló volt kénytelen megküzdeni. Mindezen döntések meghozatalakor a MAC, vagy a BBTE képviselőinek véleményét nem kérték ki. Nehéz nem arra gondolni, hogy az országosként hirdetett verseny ilyetén elrejtése és manipulálása mögött az az egyszerű tény húzódik, hogy ebben az évben a klub névadója, Stefánia főhercegnő is megtisztelte látogatásával a tornát.

Figyelemre méltó továbbá, hogy minden előkelőség és zártság dacára, mind a SYE, mind a BLTE tevékenysége a játék hazai terjedésének szempontjából inkább köthető mennyiségi mutatókhoz, mint minőségiekhez. Működésük hatása elsősorban nem abban mutatkozott meg, hogy valószínűleg jobb pályákon, jobb felszereléssel játszottak, mint a nyomukban megjelenő igazi sportegyletek, hanem sokkal inkább abban, hogy egyáltalán voltak. Jóllehet az általuk tartott legkorábbi versenyeket saját szórakoztatásukra rendezték, de mégis olyan eseményekként, amelyekről a sajtó legalább időnként beszámolt, illetve amelyeket, főként a BLTE lóversenytéri pályáin (ma a Keleti pályaudvar és a Népstadion közötti terület), szélesebb közönség is figyelemmel kísérhetett. A BLTE 1891-es versenye volt például az első olyan viadal, amelyről több korabeli lapunk is részletes beszámolót nyújtott. A játék létezésének kialakuló tudata, valamint gyakorlóiknak a társadalmi hierarchiában betöltött szerepe: ez az a két elvitathatatlan „érdem”, ami megilleti az ilyen és ehhez hasonló tenisztársaságokat a játék nagykorúvá válásában itthon és külföldön egyaránt. Az előbbi a játékosok potenciális táborát szélesítette, míg az utóbbi, és ezt kár lenne tagadni, a sznobizmus nem lebecsülendő hajtóerejével valóban mobilizálta is ezt a tábort.

A kilencvenes évtized közepétől a súlypont jól érzékelhetően a sportegyesületek által fenntartott pályákra tevődik. A játék további sorsát, a híveinek tömegesedését érintő döntéseket a polgári kezdeményezésekből kibontakozó formációk hozzák. Más szemlélet, más elvárások jelennek meg a horizonton. Kulcsfontosságú időpont tenisztörténetünkben 1892 nyara, amikor a BBTE tornacsarnokának udvarán, valamint a MAC a Margitsziget alsó végén állított fel teniszpályát. Ezzel a sportág megkezdi hódítását a korabeli sportegyletek körében a fővárosban és vidéken egyaránt, illetve lawn-tennis-re specializálódott újabbak jelennek meg. Ezeknek az egyleteknek a kutathatósága alapvetően függ bizonyos szempontoktól. Nem mindegy például, hogy az adott klub tagságát, patronáltságát tekintve a társadalom mely rétegére támaszkodhatott, vagy hogy milyen hosszú múltat, mennyire gazdag tradíciót vallhatott magáénak az 1890-es években. Számottevő tényező lehet az egyes sporttelepek topográfiai jellemzője is, ami egyaránt befolyásolhatta a pályák számának alakulását, vagy éppen, a némely városunknak a korszakban tapasztalható viharos terjeszkedése okán, puszta létét is. Budapest esetében a földrajzi elhelyezkedés a klub látogatóinak társadalmi beágyazottságával is nemegyszer kapcsolatba hozható. Mindezek figyelembevételével beszélhetünk az egyesületek vonatkozásában a korabeli sajtótermékekben mutatkozó reprezentáltság különböző változatairól, és erre alapozva arról, hogy az újságok, évkönyvek és klubtörténeti kiadványok felhasználásakor, milyen eséllyel állítható össze, idézhető fel valamely klub sportpályáinak emlékezete. A teniszpályákról hátrahagyott adatok mennyisége és gazdagsága szorosan korrelál a klubok anyagi lehetőségével, prominenseinek kapcsolatrendszerével, hatalmával. A játékot ápoló fővárosi egyesületek közül az első világháborút megelőző időszakban a legjelentősebb befolyásra szert tevő három — MAC, BBTE, BLTC — a társadalom felsőbb, bár nem teljesen azonos rétegeinek támogatottságát bírta. Kiterjedt kapcsolatokkal rendelkeztek olyan kulcsfontosságú helyeken, mint a városi közigazgatás és a sajtó. Gazdasági pozícióik, elsősorban a beruházások finanszírozását fedező hitellehetőségeik, lényegesen kedvezőbbek voltak a többi egylet kondícióihoz képest. Ennek fényében e három klubra nem túlzás egyfajta próbakövekként tekintenünk. Amit velük és teniszpályáikkal kapcsolatban egyáltalán kinyomozhatunk, azzal az ebből a korszakból származó források informativitásának mintegy plafonjaként számolhatunk.

Maga a sportújságírás is javarészt ebben az évtizedben születik, a korábbi időszakhoz képest itt is robbanás-szerű a sportlapok, illetve a sportnak állandó rovatot létrehozó lapok számának változása. A korabeli sajtóban a teniszről, és az azzal foglalkozó sportegyesületekről szóló híradások két nagyobb tematikus mag köré rendeződnek, ezek a létesítmények, illetve a versenyek. A pályák története szempontjából természetesen az előbbi bír nagyobb respekttel, de alkalmanként a küzdelmekről adott beszámolók is kitérnek a rendező helyszínre, főleg a pályák minőségéről szerezhetünk be innen adalékokat. A direkt közléseken túlmenően azonban sporttörténetünk több fordulata közvetve szintén befolyással bírt arra, hogy hol milyen számban épülnek teniszpályák, ahogy arra is, hogy a teniszhíreknek mennyi flekk és bekezdés jut az újságok hasábjain. A torna és az atlétika művelésének korábbról eredeztethető és egyenletesnek mondható fejlődése mellett a kilencvenes években három jelentős, ám sokkal viharosabb tendencia söpör végig az ország sportot szerető és gyakorló közösségein: a labdajátékok kultiválása általában, a kerékpár-őrület, valamint a football-téboly. Az elsőből leginkább az következik, hogy az a klub, amely a kor népszerű játékait, így például a krikettet, a füleslabdát, a gyeplabdát felveszi sportági körébe, ritkán feledkezik meg a teniszről. A kezdetben az atlétika ágaként kezelt labdajátékok számára létrehozott játéktereken legalább egy teniszpályát is létesítenek, és gyakran előfordul, hogy az érdeklődésre való tekintettel ezt hamarosan a második, a harmadik követi. A tenisz nem feltétlenül kap kiemelt szerepet az ilyen egyesületek életében, de sebesen szaporodnak szerte az országban azok a települések, ahol a fehér öltözetben ütőt lengető alakok megszokott látványelemei a burjánzó sportéletnek. Ennek a csendes, ám egyre szélesedő terjeszkedésnek talán minden más megjelenési formánál döntőbb szerepet tulajdoníthatunk a fehér sport visszafordíthatatlan beépülésében a magyar sportkultúrába.

A drótszamár és a bőrlabda rajongóinak teniszre gyakorolt hatásai nyilvánvaló áttételességük ellenére sem elhanyagolhatóak. A kerékpár bűvölete potenciálisan energiát és szabadidőt vont el a tenisz táborából, ugyanakkor meglehetősen problémás lenne mindezt konkrét adatokkal adekvát módon alátámasztani, vagy éppen csak illusztrálni is. Mindenesetre könnyű belátni, hogy a városi lakosság jelentős rétegében a kerékpár és a megfelelő öltözet megvásárlása és fenntartása, illetve a teniszütő, a dressz és a pályabérlet megkívánta anyagiak egymást kizáró döntésre kényszerítette sportolni vágyó lelkes honfiainkat és honleányainkat. Az „angol rugósdi” nem csupán kevesebb pénztárca-nyitogatásra szorította híveit, hanem a labdarúgópályák helyigénye legtöbbször még serkentette is teniszpályák telepítését. A megszerzett nagyobb területekből általában könnyebben adódott kikerekíteni egy-egy részt a „rakett” lovagjai számára.

További sajátos összefonódást figyelhetünk meg a korcsolyázókkal. Rendszerint a már meglévő korcsolyázó egyletek biztosítottak keretet az új sportágnak, ugyanis a korcsolyapályákat tavasszal viszonylag egyszerűen lehetett teniszpályákká alakítani. A kilencvenes években számos vidéki városunkban létesülnek lawn-tennis társaságok, vagy tenisz és korcsolyázó egyletek. Szeged, Veszprém, Miskolc, Debrecen, Kassa csak a legnépesebb települések egy gyorsan növekvő sor elején. Budapesten a Tisztviselő-Telep sportklubja, a Telepi Torna Egylet az első, amelynek korcsolyapályáján nyaranta teniszélet zajlik (1895). A századfordulón a BBTE és a Budapesti Korcsolyázó Egylet hoz létre közös erővel korszerű sporttelepet a mai Moszkva tér helyén. Fontos klubalapítás a Kelenföldi Labdázó Társaságé is 1908-ból, akik három év múlva keresztelik át magukat Budapesti Lawn Tennis és Korcsolyázó Egyletté. A pályák elhelyezésére a legelterjedtebb megoldást a városi parkok jelentik, ritkábban a város melletti zöldterület (pl. Komárom). A szakosodott egyesületek azonban ritkán maradnak stabilak. Az új század első évtizedére többségük csendesen kimúlik, vagy nagyobb klubokba olvad. A feljegyzések nemegyszer remek minőségű pályákról számolnak be velük kapcsolatban, csakhogy ezeken ritkán folyt a versenyeztetés jegyében a játék, a tagok szeme előtt a társas szórakozás eszménye lebegett. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a világ legtöbb pontján ez a változat a legelterjedtebb, és a játékot űző milliók javarésze ma is olyan teniszklub tagja, ahol a tagsági díj fejében jól felszerelt környezetben, makulátlan pályákon, különböző társasági eseményekkel egybekötve hódol kedvenc szórakozásának, tudását és a versenyzés keltette izgalom iránti igényét pedig házibajnokságokban éli ki. Közép-Európában ennek a kifinomultabb klubéletnek és kultúrának részben a már meglévő hagyományok, részben az eltérő társadalomszerkezet nem sok esélyt kínált. Hazánk tenisztörténete során a recsegő-ropogó Monarchia utolsó másfél évtizedében mutatkozhattak egyedül hasonló törekvések, melyeknek azonban legtöbbször csupán látszatfedezetét tudta biztosítani a városi polgárság. Gazdag felső rétege, illetve az elszegényedés felé csúszó alsó fele között nem ált rendelkezésre egy valódi és motivált középréteg.

Az általános, a sport számos ágával foglalkozó klubokon, illetve a kifejezetten teniszre (és korcsolyára) szakosodott társaságokon kívül egyéb sportegyesületek is tartottak fönt pályákat, sőt versenyeket is rendeztek. A lövészegyletek (pl. Kolozsvár, Arad) és az evezős klubok jártak az élen. Ez utóbbiak közül szinte valamennyi fővárosi hajósegylet klubháza, vagy csónakháza közelében találunk pályát, gyakran nem is egyet, de a típusra vidékről (pl. Győr) is ismertek adatok. A pályák számának növelését egyébként a bérbeadás lehetősége is indokolta, amelyből a klubok akár jelentős bevételekre is szert tehettek. Míg a klubtagok és családtagjaik ingyen, addig mások fizetség ellenében használhatták ezeket a pályákat. A Szabadkai Sport Egylet két teniszpályája például 1894-ben 700 korona ráfordítás mellett 1500 korona bevételt termelt. Számos klub éves jelentésében bukkanhatunk hasonló arányokra. A Margitszigeten terjeszkedő MAC évkönyveiből egész pontos megfeleltetéseket olvashatunk ki a rentábilis üzemeltetés és a pályák számának növekedése között. Az igazság azonban az, hogy nem minden külsősnek kellett fizetni, a hölgyek sok helyen ellenszolgáltatás nélkül látogathatták a grundokat. Tegyük hozzá rögtön: a férfitekintetek legnagyobb örömére. Korábban már részletesen írtam róla, hogy a nők, pontosabban a női test megjelenése milyen hallatlan mozgatóerővel bírt a sportág korai szakaszában annak terjedésére. Most csak jelezni szeretném, hogy ez alól a magyarországi viszonyok sem képeztek kivételt. Se szeri, se száma hazai lapjainkban azoknak a tudósításoknak, melyek részletesen kitérnek a pályákon megjelenő hölgyközönségre, kiknek báját és tettre készségét nem győzik dicsérő jelzőkkel illetni.

Külön típusként érdemes kezelni viszont azokat a pályákat, amelyek mögött nem állt semmilyen egyesület, hanem kifejezetten vállalkozásként jelentek meg. Bérpályák az első világháború előtti időszakból egyedül a fővárosból ismeretesek, onnan sem tucatjával. Ezek közül az első viszont rendkívüli befolyással bírt teniszsportunk fejlődésére. Ahogy egy évtizeddel korábban Zsigmondy Pál, úgy 1893-ban az Angliából érkezett nyelvtanár, Spencer Tucker is a Városligeti fasor üres telkeiben látott fantáziát. A Tucker-pályák, előbb kettő, majd hamarosan már négy, egyszerre jelentettek színvonalat és találkozóhelyet az új sport tehetősebb szerelmeseinek. A játszóhely történeti értékét azonban nem ez, hanem Yolland Artúr bemutatkozása adja. Az Angliában született és nevelkedett tanár 1896-ban települt Budapestre, előbb középiskolában, majd az egyetemen oktatott. Több labdajátékkal is foglalkozott, egy jobb magyar focitörténeti kiadványban ugyanúgy találkozhatunk a nevével, mint tenisztörténeti berkekben. A cambridge-i tanulmányai során magára szedett tenisztudását nyilvánosan, az akkori magyar játékosgarnitúra krémje előtt első ízben 1896. október 10-én, egy vasárnap délután csillogtatta meg Tucker egyik pályáján. A látottak valósággal sokkolták a megjelenteket, mindaz amit a játékról addig tudtak, egycsapásra korszerűtlennek minősült. Yolland innentől kezdve évekig játékosként és szervezőként egyaránt vezérszerepet vitt az ország teniszéletében.

További pályatípust jelentenek a különféle intézmények tulajdonát képező helyszínek. Legfontosabbak közülük az iskolák, a gyógyfürdők és a katonai létesítmények (kaszárnyák, tiszti klubok) területén használt pályák. Valószínűleg sokkal több magyarországi középiskolában tartottak fönn teniszpályát, mint arról a legtöbb esetben egyedüli forrásként hasznosítható iskolai évkönyvek és értesítők beszámolnak. Egyedül a fővárosban legalább hat-hét gimnázium és főiskola udvarán pattogott bizonyosan már a századforduló éveiben is a fehér labda. Az adatok összegyűjtése azonban roppant nehézkes, semmilyen korabeli statisztikát nem sikerült még fellelnem, ami országos viszonylatban valamennyire is orientálhatná a vizsgálódást. Jellemző például, hogy amikor egy 1899-ben napvilágot látott kiadványban megpróbálják a számok nyelvén is illusztrálni a testi nevelés állapotát a hazai középiskolákban, az intézményeknek előzetesen szétküldött adatlapokon a teniszpályákra nem kérdeznek rá. Ehhez képest a fürdők kutathatósága valamivel jobb, bár velük kapcsolatban is inkább a pályák puszta meglétének megállapítására szorítkozhattunk eddig. A felkapottabb helyekről (a Balaton környéke, Parád, Lillafüred, Tátra) azonban szívós könyvtárazással talán több is kideríthető. A katonai körökben űzött játék ugyancsak fehér folt a fehér sport hazai térképén. Tudunk bizonyos helyszínekről, és arról is, hogy első versenyeink résztvevői között több tiszt is előfordult, így például a fiatal Horthy Miklós, de ennek a szegmensnek a felgöngyölítésére még csak kísérlet sem történt idáig.

A végére hagytam a teniszpályáknak azt a fajtáját, amivel idehaza nemigen találkozhattunk sem száz évvel ezelőtt, sem azóta, azonban a mai napig virágzik egyéb országokban, mindenekelőtt Ausztráliában és az Egyesült Államokban. Ezek a közterületeken felállított, a város birtokában és gondozásában álló, ingyenesen használható szabadpályák funkciójukat tekintve a mi játszótereinken és parkjainkban található, általában a végletekig elnyűtt foci- és kosárlabdapályákkal rokoníthatók. Persze ott, ahol ez a típus megél, a hozzáállás mind az üzemeltetők, mind a használók részéről gyökeresen tér el a miénktől. Hazánkból történeti példával nem tudok szolgálni, a közelmúltból is csak eggyel. Jómagam még a nyolcvanas évek végén egyszer-kétszer játszottam ilyen felrepedt aszfaltpályákon, szakadozott hálók fölött a Pillangó utcai metrómegálló közelében. Nem tudom, vajon megvannak-e még.

Amikor év elején kezdő blogíróként elhatároztam, hogy megörökítem Rod Laver negyven évvel ezelőtti Grand Slam-es esztendejét, úgy terveztem, hogy az év során minden egyes GS tornát követően fel-felrakok majd egy írást, hogy is csinálta mindezt négy évtizeddel korábban az ausztrál játékos. Hamarosan azonban tapasztalnom kellett, hogy az igényes szöveggyártás mennyire nehezen egyeztethető össze a mindennapi tevés-vevéssel. Úgy döntöttem, nem a részletgazdagságból engedek, hanem a forgatókönyvet szerkesztem át. Mostanra készült el a második rész, ami az ausztráliai nyár izgalmai után a további három torna legfontosabb eseményeit igyekszik megeleveníteni.

Laver tavasza szolidan telt. A vén kontinenst látványosan hanyagolta, az Államokban, a Távol-Keleten, és Afrikában versenyzett. Johannesburgban aratott tornagyőzelme a Dél-Afrikai Nemzetközin viszonylag neves egyéniségeket felvonultató társaságban született, ám kemény felületen és április elején. Miután kihagyta szinte a teljes európai salakpályás szezont, beleértve Monte Carlo-t, az Olasz Nemzetközit, valamint a hagyományosan Bournemouth-ban lebonyolításra kerülő Brit Salakpályás Bajnokságot, nyitott kérdést jelentett, mit mutat majd Párizsban. Nos, a Roland Garros utolsó négy meccsén a közönséget többnyire elkápráztatva remek játékosokat vert meg kifejezetten könnyedén. A Grand Slamhez vezető úton tudása legjavát ezeken a mérkőzéseken tudta talán a legegyenletesebben megjeleníteni a pályán, még azokkal szemben is, akik az első játszmát bezsebelhették ellene, mint Gimeno a negyed-, illetve Okker az elődöntőben, a folytatásban rendkívül magabiztosan, szinte hiba nélkül teniszezett. Fölénye megdöbbentő volt, ha meggondoljuk, hogy legjobb pályatársai ellen, tartósan, a számára talán legkevésbé fekvő salakon volt képes érvényesíteni.

Azt azonban mindenképpen érdemes a Roland Garros-on történtekhez hozzáfűzni, hogy ezekre a Laver emlékezetes alakításait hozó mérkőzésekre kis híján egyáltalán nem került sor, mivel a második fordulóban Dick Crealy közel járt a meglepetéshez. Igaz, ha úgy tetszik, Rod fiatalabb honfitársa ellen is ellenállhatatlan három játszmát produkált, csak ehhez előbb el kellett veszítenie az első kettőt. Crealy 6-3, 9-7-es vezetését követően már megint csak egy játékos volt a pályán. A meccs utáni nyilatkozataiban Laver érdekes háttér-információkkal szolgált. A programban előttük zajló mérkőzés, a brit Stanley Matthews harca a francia Georges Goven-nel, az első két játszma alapján (8-6, 6-8) hosszúnak ígérkezett, ám azután a hazai játékos meglepően gyorsan lerendezte (6-3, 6-1). Így esett, hogy a pályára szólítás a gyúróasztalon érte Rocket Rod-ot, aki kénytelen volt úgy bemelegíteni és neki kezdeni a találkozónak, hogy csípőcsontja nem volt tökéletesen ott, ahol lennie kellett volna. A szerencse sietett a segítségére: az elbarangolt testrész a második játszmában Crealy 4-0-ás vezetésénél elunta a hepciáskodást és magától visszaugrott a helyére. Ettől ugyan még 5-0 lett, ám ezután Lavernek sikerült visszakapaszkodnia a játszmába. A labdákat már erősebben tudta megütni, bár még mindig meglehetős fájdalmak árán. A játszma azonban mégis elment, főleg azért, mert támadásainak hatékony felépítéséhez a leginkább kritikus pillanatokban még ez az ütőerő sem volt igazán elégséges, és mert ellenfele ekkor még meglehetősen pontosan játszott és nagyon jól adogatott. A végére azonban egyre határozottabban érezte, hogy a hátával már nem lesz baj, a fájdalomérzet elhanyagolhatóvá mérséklődött, önbizalma pedig ezzel ellentétes arányban növekedett. A következő szettben azután valóban fordult a kocka. Rod csúcsra pörgette magát, Dick tekintete pedig mind jobban elsötétült. A felhők azonban nem csupán Crealy homloka körül, hanem kevésbé átvitt értelemben Párizs felett is vészesen gyülekeztek, és a játszma befejezésekor eleredt. A másnapi folytatásban azonban már nem változott a forgatókönyv, Laver könnyedén, élvezetes játékkal fordított.

A negyeddöntőben egy szürke kis mérkőzésen Andres Gimeno ellen győz. A kommentárok szerint semmi újat nem mutattak sem egymásnak, sem a közönségnek. Hiába nyerte az első játszmát, mindenkin, még a spanyolon is látszott, tudja, hogy Laver mindenben jobb nála. Az elődöntőben Okker azután egy játszma erejéig képes volt megkérdőjelezni ezt. A holland az elején kétszer vesztette el adogatójátékát, amit kétszer szerzett vissza, majd harmadszor már ő brékelt (6-4). Ebben a szakaszában igen magas szinten folyt a játék, ráadásul olyan stílusban, amit manapság már ritkán lehet látni Párizs salakján. Ekkoriban ugyanis az európaiak között Okker volt talán a legjobb röptéző és játékát erre is építette, Laver pedig persze felvette a kesztyűt, aminek az lett a vége, hogy a legfontosabb labdamenetek szemkápráztató hálócsaták során dőltek el. A színvonal színes lufija a második játszmában azonban kipukkadt. Laver 14 perc alatt egalizált (6-0), míg Okker mindössze nyolc poént bírt magának összevakarni. A meccs második felére a játék képe normalizálódott, de közel a hibátlanhoz és tartósan látványosan már csak Rod teniszezett.

A Rosewall elleni döntő, ami ebben az évben megelőzte a női finálét, 93 percig tartott és kevésbé hozott látványos teniszt, mint kettejük összecsapásai általában. A szakavatottabb tekinteteknek azért így is akadt csemege, hiszen Laver most fegyelmezettséggel fűszerezett pontosságát húzta elő. Hosszú, vonal közeli ütésekkel dolgozott, amikkel az alapvonal mentén futtatta-fárasztotta Kent, akit ezzel javarészt megfosztott a támadásépítéstől és ugyanakkor egy precíz kiszorítósdiba kényszerített. Rosewall aznap ennek nem mindig tudott megfelelni, és ez gyakorlatilag elégségesnek is bizonyult játszmánként a kellő különbség biztosításához. Az idősebb játékos a hosszú labdák terén nem érte el ellenfele pontosságát, ezért arra kényszerült, hogy rövidebbre vegye az ütéstávot, így olykor jelentős támadási felületeket kínálva fel. Laver fonákját különösen nehéz volt olvasni azon a meccsen, talán ebben az ütésnemben alkotta a legnagyobbat, de anticipatív képességek és lábmunka terén is rávert régi riválisára, melyek közül főleg az utóbbi történt meg ritkán összecsapásaikon. Rosewall a harmadik játszmában 1-5-nél kipréselt még magából három heroikus játékot, ám Rod semmire nyerve soron következő adogatójátékát búcsút intett a Roland Garros-nak.

Wimbledonra a Queen’s Club tornáján elért elődöntős helyezés jelentette a bemelegítést. Ott Newcombe állította meg (4-6, 4-6), aki azután a torna döntőjében kikapott Fred Stolle-tól. Már ebből a szereposztásból is világossá vált, hogy pázsiton abban az évben sem lesz törés az ausztrál hegemóniában. És valóban, az Angol Nemzetközi végkifejletében szintén három játékos képviselte a földgolyó másik oldalát, annyi különbséggel, hogy a felvezető torna győztese helyett Tony Roche került a finálé közvetlen közelébe. A döntőért hármuk közül Lavernek jutott a párosításban az egyetlen nem honfitárs, Arthur Ashe. Ez a meccs tökéletes visszavágó volt, mert legutóbb egy évvel korábban szintén a wimbledoni elődöntőben játszottak egymással, amikor Laver három játszmában nyert. Most eggyel tovább húzta az amerikai, ám ez nem adja vissza a mérkőzésről fennmaradt valós benyomásokat. Úgy játszottak, mintha valami csatabárdot ástak volna elő, mint akik fizikálisan igyekeznek megsemmisíteni egymást. A labdamenetek elképesztő sebességen pörögtek, iszonyatos ütéserőt vonultattak fel, és már-már hihetetlennek tűnt, hogy cselekedeteiket mégis hatékonyan képesek kontrollálni. A nagy csihi-puhi ellenére a hibák száma jóval az átlag alatt volt. Amennyire a korabeli beszámolók alapján, valamint egy majd tízperces filmfelvétel fényében rekonstruálni lehet, valószínűleg valahol a végső határán teniszeztek azoknak a lehetőségeknek, melyek 1969-ben füvön egyáltalán szóba jöhettek. Avagy kicsit konzervatívabb fogalmazásban: maximális betekintést engedtek abba, mit jelentett akkoriban gyors felületen korszerűen játszani.

Mindez azonban igazából a második játszmától igaz, mert az elsőben Laver meglehetősen félszegen kezdett. Nem játszott pontatlanul, ám az irányítás ritkán volt a kezében. A legtöbb labdamenet forgatókönyve úgy festett, hogy Ashe kiszorította, ahonnan ő leginkább visszadobált, könnyen megölhető labdákkal válaszolt. A második játszmától kezdve azonban egyre több jel mutatott arra, hogy szellemileg az ausztrál játékos van fölényben. Mind több mozzanat árulkodott arról, hogy egymás gondolatainak feltérképezése terén Laver lényegesen előrébb jár ellenfelénél. Ráadásul az az előfeltétel, vagyis a remek lábmunka, amivel ezt a mentális különbséget érvényesíteni is lehet, Rod esetében ezen a mérkőzésen sem volt kérdéses. Futómennyiségben egyértelműen rávert a nála öt évvel ifjabb jenkire. Minden bizonnyal ezeknek az előnyöknek fokozatos felismerése és kihasználása döntötte el a mérkőzést, és vitte rá Lavert arra, hogy belemenjen, sőt provokálja a játék sebességének fokozását. Ebből kerekedett ki azután, hogy a számok nyelvén meglehetősen hullámzó mérkőzésen (2-6, 6-2, 9-7, 6-0) valószínűleg az év egyik legtechnikásabb viadalát produkálták.

A döntőben Newcombe várt rá, aki szintén hatalmasat alkotva, az utolsó három meccsén olyan meggyőző formában játszó vetélytársakat kétvállra fektetve jutott a fináléba, mint Stolle, Okker, majd Roche. A Lavernél hat évvel fiatalabb Newcombe, az amatőr-korszak utolsó wimbledoni bajnoka (1967) a lehető legjobb taktikát választotta: hagyta kibontakozni Laver agresszív támadásait bízva saját átemeléseiben és elütéseiben. A löb ekkoriban még sokkal nagyobb szerepet vitt a játékban, mint mostanság, és Newcombe kifejezetten mestere volt ennek a finom kezet igénylő ütésnek. Megfigyelhető volt az is, ahogy John a hálónál pozíciót kereső Rodnak lágyabb ütéseket kínál fel, aki ezért röptéiben kevésbé használhatta ki az érkező labda lendületét. Elvileg olyan döntéshelyzet elé állította ezzel Lavert, hogy vagy ő is lágyabb, ám könnyebben befutható röptékkel válaszol, vagy önerőből gyorsítja fel labdáit, amivel a hibázás lehetőségét növeli, vagy a technikailag legnehezebb megoldást választva lágyan röptézik rövideket vagy vonal közeli kereszteket. A newcombe-i taktika teremtette leromlott feltételek között Laver támadójátéka valóban megingott néhányszor. A második játszmában 4-3-as, majd 6-5-ös állásnál maradt adós adogatójátéka érvényesítésével, a harmadikban pedig már 4-2-re vezetett Newcombe. Ennek a játszmának az elvesztése rendkívül megnehezítette volna Laver dolgát, aki alapvetően nem röptézett ezen a napon sem rosszabbul, mint máskor. Azon kívül, hogy szetthátrányba kerül, mindenképpen radikálisan módosítania kellett volna egész harcmodorán, ami az egyre magabiztosabban tevékenykedő Newcombe ellen könnyen visszafelé sülhetett volna el. Csakhogy John koránt sem volt annyira magabiztos, ami pedig meglehetősen szokatlan jelenség volt vele kapcsolatban, pláne akkor, amikor vezetett. A mérkőzés egészén kilenc kettős hibát vétett, ilyenkor második szerváit rendre hosszúra ütötte. A második felvonásban például 5-3-nál, amikor a játszmáért adogatott, két pontot is így ajándékozott ellenfelének, aki ki is egyenlített. A harmadik szettben az 5-2-ért adogatva szintén pocsékul működött ezen a téren, ami újfent megbosszulta magát, immár végzetesen. Adogatójátéka elbizonytalanodott és ezt már nem pótolhatta, hogy taktikailag megfontoltabbnak mutatkozott Lavernél, akit végül is nem tudott sem súlyosabban elbizonytalanítani, sem a nyílt sisakos támadójáték feladására kényszeríteni. Laver oldaláról tekintve az összecsapásra a képlet egyszerűbbnek látszik. Bizonyára pontosan érzékelte, hogy Newcombe milyen logika mentén igyekszik elrendezni a pályán történteket, ám belement a játékba, mert bízott saját intelligenciájában és kiegyensúlyozottságában. Amikor ellenfele bizonytalanságai nyilvánvalóak lettek, a felvállalt alárendeltebb szerepkör is fellazult. Végső soron egy olyan forgatókönyv alapján sikerült győznie, amelyet leginkább Newcombe írt, ám mégis Laver volt az, aki nagyobb hidegvérrel volt képes eleget tenni a benne foglaltaknak. Erről a találkozóról is elérhető egy összefoglaló két részben (1. rész, 2. rész).

A wimbledoni események közül legalább utalás szintjén kihagyhatatlan még a Stan Smith elleni nyolcaddöntő. A magas, szőke amerikai srác majd csak a hetvenes évek első felében kezdi el szállítani a jelentősebb eredményeket, ám képességeit és szívósságát már ekkor is éreztette a nevesebb pályatársak rovására. Így például Lavert is öt játszmára kényszerítette. Arról azonban hosszasabban szeretnék megemlékezni, ami a második fordulóban történt. A vörös hajú mágus ugyanis megint a kiesés szélére sodródott egy olyan indiai játékos ellen, akinek nevét jórészt nem is őrzi más cselekedete a tenisz történelemkönyveiben ezen a mérkőzésen kívül. A nézőpont viszont Bud Collinsnak köszönhetően kissé sajátos lesz. Az idén a nyolcadik ikszet behúzó Collins manapság az egyik legnagyobb respekttel bíró szakíró és tenisztörténész. 1969-ben neki és Lavernek megállapodása volt egy new york-i kiadóval az ausztrál játékos életrajzára. A kiadó nem volt szívbajos és telhetetlennek is csak árnyalatnyit mutatkozott, amikor a megjelentetést a második Grand Slam véghezviteléhez kötötte. Egy szó, mint száz, Collins 1969 június 25-én szerda délután békésen beszélgetett kollégáival a wimbledoni sajtószobában, amikor a futótűzként terjedő hír utolérte: Laver elvesztette az első két játszmát a négyesen! Miután újságíró társai fellocsolták, Bud lélekszakadva rohant a négyes pályára, ahol egy tökismeretlen indiai legény, bizonyos Premjit Lall, már a vége felé közeledett a sír kiásásának, amibe tudtán kívül Laver mellé közös könyvüket is letaszítani igyekezett. Az eredményjelző szerint ekkor a mérkőzés Laver szempontjából 3-6, 4-6, 3-3-ra állt. Collins infarktus gyanús állapotban helyet foglalt a nézőtéren, és ezzel mintha varázsütésre el is oszlott volna a szörnyű álom. Lall már nem nyert több játékot azon a meccsen. Két egymást követő elhibázott fejfölötti, no meg a közvetlen közelsége annak, hogy legyőzze a világ legjobb játékosát, teljesen taccsra tette a fiút. Laver utólagos magyarázatából sem derült ki semmi rendkívüli, egyszerűen hihetetlen görcsösen játszott másfél órán keresztül, miközben a háló túloldalán egy szimpatikus fiatalember élete legjobbját hozta ki magából. Rod a harmadik játszmában bekövetkezett fordulatot megelőzően azzal nyugtatgatta önmagát, hogy az életben nem az a legszörnyűbb, ha az ember elveszít egy mérkőzést. Jó, mi? Arról azután nem nyilatkozott, hogy ez a kis összeeszkábált mantra, vagy az a két elbénázott smash oldotta inkább a görcsösségét.

Az igazi poén azonban az, hogy a másnapi újságok egyike sem a Laver — Lall mérkőzés részleteit boncolgatta. A legtöbb beszámoló pár mondatot szorított számukra mindössze. Igen, mert kellett a hely egy olyan találkozó ismertetésére, amelyik alighanem ott van minden idők tíz-tizenöt leghíresebb teniszpartija között. Azon a napon, amikor az ausztrál majdnem kiesett, egy másik élő legenda, az akkor már 41 éves Pancho Gonzales öt óra tizenkét perc alatt 112 game lejátszását követően győzte le Charlie Pasarellt. A 22-24, 1-6, 16-14, 6-3, 11-9 arányban végződött küzdelem részletesebb ismertetése minden valamirevaló Wimbledon-történet és Gonzales-pályakép kötelező tartozéka.

New Yorkban azután már csak egyetlen mérkőzésén került sor döntő játszmára, a Dennis Ralston elleni nyolcaddöntőben. A Lavernél négy esztendővel fiatalabb amerikai játékos szinte egész pályafutása során a legjobbak nyomában volt, ám végül, az 1966-ban elvesztett Wimbledoni finálé kivételével, semmilyen igazán jelentős eredményt nem sikerült a nevéhez fűznie. Füvön azért nehéz falatnak számíthatott, amit további legjobb Grand Slam helyezései is jeleznek. A francia rendezvény kivételével mindhárom másik, akkortájt még gyepen rendezett tornáról felmutathat egy-egy elődöntős pozíciót (US-1960, WIM-1965, AUS-1970). A hazai környezetben ezen kívül még további öt esztendőben verekedte magát a negyeddöntőig. 1969 nem tartozik ezek közé, bár látótávolságon belülre került. Laver ellen 2-1-es játszmaaránynál a negyedik szett legelején is adogatójátékot rabolt. A negyedik game-ben azonban az ausztrál három remekbeszabott fonák returnt kivitelezve ezúttal is visszatért a mérkőzésbe, és 2 óra 23 percnyi tusakodást követően ő lépett a legjobb nyolc közé.

Következő meccse az egyéni pályafutása végéhez közeledő honfitárs, Roy Emerson ellen meglepően parázs küzdelmet hozott. Rod négy játszmában győzött csakúgy, mint januárban odahaza, mégis teljesen más mérkőzés volt. Valamennyi játszma két játék különbséggel végződött és a 33 éves Emmo remek formában teniszezett, míg Laver önmagához képest kiegyensúlyozatlanabbul tett-vett. Tulajdonképpen a kondicionális különbségek döntöttek. Noha Emersonnak fénykorában a lábmunka volt az egyik legfélelmetesebb fegyvere, ekkor már ez nem érvényesülhetett régi fényében, illetve a hosszabb találkozókon időnként erőnléti problémák is jelentkeztek nála. Talán ezzel összefüggésben az az első pillantásra a pozitívumok közé sorolandó tény is visszaüthetett, hogy Emerson eddig játszmaveszteség nélkül haladt előre a tornán. Egyébként nagy szívfájdalom lehetett a tenisz barátainak, hogy ez a két remek játékos, akik ketten összesen 23 egyéni Grand Slam címet mondhattak magukénak, viszonylag kevés mérkőzést válthatott csak egymással, és azok többségére is már csak karrierjük alkonyán kerülhetett sor. Legjobb csatáik gyakorlatilag három esztendőre (1960-1962) korlátozódtak, köztük három pompás Grand Slam döntővel abból az évből, amikor Laver először csinálta meg, ami felé most is gőzerővel igyekezett.

És már nem volt sok hátra! Az Ashe elleni elődöntő talán nem egészen olyan hőfokon zajlott, mint a két hónappal korábbi Angliában, de azért a nézőknek nem lehetett oka panaszra. Ashe most is meggyőző volt, és elsősorban megint fejben kapott ki. Laver oly módon váltogatta a játék fifikásabb elemeit a nyers erővel és a puszta gyorsasággal, hogy Arthur lehetőleg a döntő pillanatokban maradjon le egy kicsit.

Az utolsó lépcsőfokot Roche ellen kellett megtennie. A cikkem első részéből kiderül, hogy Laver úgy általában is miért rühellt honfitársa ellen játszani, az pedig, ami az év első Grand Slam versenyén történt közöttük, érthetően nem sokat segített a korábbi tapasztalatok átírásában. Ahogyan az évi mérlegük állása sem, ugyanis Roche 4-2-re vezetett, vagy ha csak a füves meccseket számoljuk, akkor 2-1-re. Az is nyugtalanságot kelthetett Rodban, hogy az áhított cél elérését az időjárás is kitolta. Pont a torna finisére romlott el olyannyira az időjárás New York fölött, hogy a férfi döntőt hétfőn lehetett csak lebonyolítani. Még így is egy helikopternek kellett másfél óráig a pálya fölött lebegnie a mérkőzés megkezdése előtt, hogy a játéktér alkalmassá váljék. Később kiderült, hogy ez sem hozott tökéletes megoldást, Rod az első játszmában, miután elpuskázta adogatójátékát és 6-3 helyett Tony 1-4-ről talpra állva 5-5-re egyenlített, cipőt váltott: a sima talpút stoplisra cserélte. Bizony, akkor még ilyen is volt! Később azt állította, hogy ez sokat javított játéka minőségén. Lehetett benne valami, mert jóllehet az első felvonás odalett, utána olyan vehemenciával és magától értetődően működött, mint ahogy talán még soha a tornán, a szerva-röpte játék iskolapéldáját prezentálta. A győzelemhez szükséges három játszmát 65 perc alatt összeszorgoskodta, Roche pedig gyakorlatilag képtelennek bizonyult bármit is tenni ellene. Utoljára a második játszma legelején volt bréklabdája, és egyenlőig is mindössze kétszer jutott el, amikor Laver adogatott. A mérkőzés előtti nyilatkozatokban pedig rendkívül fogadkozott, mondván, míg Laver első Grand Slam-énél tizenhét évesen azért szurkolt, hogy honfitársának sikerüljön, most mindent el fog követni annak érdekében, hogy ne ismétlődhessen meg. Mentségére legyen mondva az időjárás miatt felborult program úgy hozta, hogy az előző nap Laver mindössze négy percet töltött a pályán, ellenben neki majd három órájába került a Newcombe elleni elődöntő abszolválása. Mindez látható nyomokat hagyott mozgásán. Legtöbbször pontosan látta, mit lehetne lépni egy-egy helyzetben, izmai azonban nem voltak összhangban agyának fürgeségével.

A tenisztörténelemben elsőként és a mai napig egyetlenként tehát Rodney George Laver cselekedte meg másodszor is, ami egyszer is csak keveseknek sikerült. A 1962-es meneteléssel összevetve a legtöbb értő állásfoglaló szemében ez a második volt a bonyolultabb és némileg a váratlanabb is. Jómagam is efelé hajlok. A mérlegeléshez olyasféle adatok szolgálhatnak támpontként, mint például, hányszor állt olyan ellenfél a háló másik oldalán, aki akkorra már Grand Slam torna győztesének mondhatta magát, vagy legalább döntős volt ilyen kaliberű tornán. 1962-ben hat ilyen eset volt (6 győztes, 0 döntős) és csupán három játékos között oszlott meg: Roy Emerson (háromszor), Neale Fraser (kétszer), Manuel Santana (egyszer). 1969-ben még úgy is egy tucat ilyen meccsről beszélhetünk (9 győztes, 3 döntős), ha nem számítjuk a wimbledoni első fordulót, ahol az ekkor már 36 éves, kétszeres Roland Garros győztes Nicola Pietrangelit veri meg, aki már inkább csak kedvtelésből járogatott el a fontosabb viadalokra. Az eloszlás is lényegesen szélesebb: Roy Emerson, Tony Roche és Arthur Ashe skalpját kétszer volt kénytelen levadászni, továbbá egyszer-egyszer Fred Stolle, Ken Rosewall, John Newcombe, Tom Okker, Cliff Drysdale, valamint Dennis Ralston ellen kellett bizonyítania, hogy ki is ül a tenisz trónján mindenek felett. A hét évvel korábbihoz viszonyítva egy roppant sűrű mezőnyben tette meg ismét az utat, aminek megfelelően problémás meccsből is lényegesen több akadt. 1962-ben mindössze három öt menetes csatára kényszerült, igaz az a három külön-külön is megérne egy-egy bővebb bekezdést. A Roland Garros befejezéséről van szó, amikor Martin Mulligan fölött a negyeddöntő (6-4, 3-6, 2-6, 10-8, 6-2), Fraser ellen az elődöntő (3-6, 6-3, 6-2, 3-6, 7-5), majd Emersonnal szemben a döntő (3-6, 2-6, 6-3, 9-7, 6-2) hoz számára sikert horrorisztikus körülmények között. Ám a horror arra az évre ezzel többé-kevésbé ki is játszotta a maga lapjait, ellenben 69 szétszórva és változatosabban vette igénybe idegrendszerét. Ráadásul a Lavert övező közvetlen elit nem csupán sokkal szűkebb állománnyal bírt az első siker idejében, hanem játéktudást illetően lényegesen nagyobb űr is tátongott mögöttük. Az akkori középmezőny legfelső rétege lényegesen távolabb helyezkedett el tőlük, mint a hatvanas évek végén. A hatvanas évek elején Laver sokkal nagyobb fölényben tudhatta magát szignifikánsan több játékostársával szemben. Ez nagyobb magabiztossághoz és rengeteg három játszmás mérkőzéshez segítette. Amikor profi karrierrel a háta mögött, harminc évesen visszatért a régi színterekre, kiderült, hogy az előny a játék egyetlen szegmensében, a mentálisban maradt csak stabilan az ő térfelén, minden más téren számos ellenfél tekintetében kettőn áll a vásár. Ennek a megállapításnak az igazolására mind a négy torna mérkőzései között találhatunk példát, nem egyszer példákat. Csakhogy a mi szeretett sportágunkról épp az egyik legtöbbször ismételgetett igazság, hogy a kiélezett mérkőzések fejben dőlnek el. Laver persze ezen a téren sem volt sohasem egyszerűen csak jó. Mégis, amit 1969-ben szellemileg letett az asztalra, az nehezen megismételhető.

Százhuszonkilencedszer holnap kezdődik az Amerikai Nemzetközi Bajnokság. Wimbledonból júliusban "csak" a százhuszonharmadikon voltunk túl. Ennyit tesz, hogy földrajzilag hol zajlottak a résztvevők és a közönség számára is lényegesen kevésbé élvezetes más fajta küzdelmek, a világháborúk. Nemrég érdekes számolást végeztem a Grand Slam tornákkal, illetve azok egyéni győzteseivel kapcsolatban. Százalékosítottam, hogy a négy nagyot milyen arányban nyerte hazai játékos. A végeredményt előre sejtettem, ám arányait tekintve mégis megdöbbentett az amerikai teniszezőknek ebben a sajátos versenyben elért diadala.

Kezdjük hátulról! A francia urak és hölgyek bizonyultak a legkevésbé szorgalmasnak, az előbbiek a megrendezett Roland Garros-szok 13,75%-át tudták csak otthon tartani tizenegy tornagyőzelem formájában, míg a nők 8,75%-kal szerénykednek a maguk hét győzelmével. Valamivel jobban állnak a brit játékosok, akik közül a férfiaknak ugyan 1936, a nőknek pedig 1977 óta nem tapsolhatott a wimbledoni közönség a záró hétvégéken, ám ezt valamennyire kompenzálják az első évtizedek, amikor a torna elhódítása nemzeti belügy volt. Ebben egyébként az amerikaiak és az ausztrálok is osztoztak brit társaikkal a maguk nemzeti viadalát illetően, holott elvileg mindhárom bajnokság a kezdetektől nemzetköziként szerepelt. Ez az, ami nem mondható el a francia versenyről, és talán ezért is a lemaradás. Szóval: a szigetországi férfiak harmincöt hazai győzelme 28,46%-ot ér. A nők csak eggyel több címet birtokolnak ennél, ám mivel hét évvel később kezdhettek csak bele a gyűjtögetésbe ez a különbség mégis két és fél százalékos többletet jelent, egész pontosan 31,03%-ot. Ausztrália esetében a gyengébb nem a gyengébb nem, negyvenhárom elsőségük 51,81%. A férfiak ötvenegy győzelme picurkát jobb arány, 52,04%.

És akkor az amerikaiak! Számomra a különbség volt elsősorban döbbenetes, amivel lenyomták az ausztrálokat. A férfiak 66,41%-ára, ami nyolcvanöt diadalt takar, rálicitálnak a hölgyek, akik jelenleg nyolcvannégyszer nem engedték külföldi kézbe jutni a trófeát, márpedig ez 68,86%. Ráadásul szórásban is az amerikaiak a legjobbak. Legyen szó akár a férfiakról, akár a nőkről, nincs olyan évtizedük a kezdetek, vagyis az 1880-as évek óta, amelyben ne arattak volna diadalt odahaza. Ezt még az ausztrálok sem mondhatják el magukról. Jelen összeállításom is erre az utóbbi tényre épít. Évtizedes bontásban felsorolom az Amerikai Bajnokság összes hazai bajnokát és bajnoknőjét dekádonként egy-egy szép illusztrációval. Holnaptól azután jöhetnek a mozgóképek!

Ja és még valami! Az alább látható első férfi bajnokot nem a börtönből engedték ki a torna idejére.

A hetvenes évek első fele a férfi teniszben meglehetősen összetett képletet állított föl a játékosok korát, játékfelfogását és képességeit illetően. Az öreg, ám felettébb nagy játékerőt képviselő profik és az 1968-as nyitáskor erejük teljében lévő amatőrök találkozása a hetvenes évek elején helyet követelő fiatalokkal generációk és stílusok izgalmas kavalkádját idézte elő. Nem szokványos nemzedékváltás zajlott, az események az 1974-es és 1975-ös szezonban kulmináltak, főszereplővé pedig a húszas évei elején járó Jimmy Connors lépett elő. Személyében az extravagancia küzdött meg a régi iskolákkal. A kimenetel tartogatott meglepetéseket mindkét fél számára.

Pancho Gonzales 1948-ban nyert először Amerikai Nemzetközit, Petr Korda ötven évvel később szerezte meg egyetlen egyesbeli Grand Slam trófeáját Ausztráliában. Jimmy Connors pedig az az egyedüli játékos, aki mindkettejük ellen játszott tétmeccsen, és akivel kapcsolatban talán ilyesfajta adatokkal lehetne legjobban szemléltetni, mekkora ívet is jelent negyedszázadot eltölteni a sportág versenypályáin. Connors, aki játékával és viselkedésével is UFO-ként jelent meg a hetvenes évek elején, és aki megdicsőült vén harcosként intett búcsút közönségének a kilencvenes évtized közepén. Tevékenységét markánsan elkülönülő szakaszokra lehet bontani: a csikóévekre (1970-1973), a berobbanásra (1974-1975), a Borggal (1976-1978), és McEnroe-val (1982-1984) szembeni rivalizálás, illetve az eközben bekövetkezett megtorpanás éveire (1979-1981), majd a hosszan elnyúló, szép, sőt olykor hihetetlen megvillanásokat hozó utószüretre (1985-1992), végül pedig az alkalmankénti versenyzés jegyében lehúzott utolsó esztendőkre (1993-1996).

Olyan pályafutásról van szó, amely egészen speciális adalékokkal szolgál akkor, amikor az élversenyzés jellemzőit az életkori sajátosságokkal összefüggésben vetjük fel. A Connorsról írott nívósabb pályarajzok nem is mulasztják el, hogy kiaknázzák a tálcán kínált lehetőséget bemutatván, hogy az idősödő sztárt az újabb generációk megjelenése miféle kihívások elé állította, illetve azoknak miképpen igyekezett megfelelni. Külön szerencse ehhez, hogy az amerikainak sosem kellett légüres térben teniszeznie. A legszűkebb elit összetétele gyakorlatilag háromszor cserélődött le körülötte, ám mindig kitűnő, történeti távlatokban is maradandót alkotó játékosok adták az újabb kihívásokat. A hetvenes évek második felétől a nyolcvanas évek elejéig fennálló, Borg, Vilas, McEnroe alkotta csapatot a nyolcvanas évek közepe táján váltotta a Lendl, Wilander, Becker, Edberg négyszög, hogy azután pályája vége felé még kóstolót kapjon a kilencvenes évek olyan meghatározó egyéniségeiből, mint Agassi, Sampras, és Courier. Amiről azonban kevesebb szó esik a Connors-irodalomban a generációs különbségek említésekor, azok a pálya első fontos évei. Nem kevésbé tanulságos ugyanis a reláció megfordítása, azaz megírni a történetét annak, miképpen szembesült a generációváltás buktatóival az ifjú Jimbo, illetve milyen problémákkal találták magukat szemközt az idősebbek, amikor Connors fergeteges teniszének igyekeztek megfelelni.

Az 1968-as nyitás után a világ legnagyobb versenyeire visszatért a játékosoknak egy meglehetősen idős csoportja, akiket az ötvenes és hatvanas években szippantott ki az amatőrök táborából a profi cirkusz. Az open-korszak kezdetén ez a rendkívüli játékintelligenciát felmutató szűk garnitúra Rod Laver és Ken Rosewall vezetésével szinte teljesen felmorzsolja a korábbi amatőr élvonalat, ahonnan csak kevesen tudják átmenteni meghatározó pozíciójukat a hetvenes évekre. Közéjük tartozik John Newcombe, Arthur Ashe, Stan Smith és Tom Okker. Azonban 1974-ben, amikor a huszonkét esztendős Connors három Grand Slam tornát nyerve bejelentkezik az egyeduralomért, már ők is a harminc felé vagy azon túl járnak.

Ha alaposabban szemügyre vesszük a 74-es évad eredményeit, ez az egyeduralom a Small Slam ellenére is meglehetősen ingatag. Mindenekelőtt azért, mert Connors úgy kaparintja meg a címeket, hogy a három tornán összesen csupán hét kiemeltet kell legyőznie, akik közül a legmagasabb, hármas sorszámúval az Ausztrál Nemzetközi elődöntőjében találkozik. Ám ez a szám is mindössze egy akkori fiatal ausztrál játékost takar, John Alexandert, akiből a későbbiek folyamán sem lett valami nagy név. Hiába, Ausztráliát akkoriban gyakran hanyagolták a sztárok! A kérdéses évben például a tizenhat kiemelt közül tizenhárman hazaiak, Jimmy mellett egy németet és egy svédet láttak el sorszámmal, akik közül az utóbbit egyébként Björn Borgnak hívták. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy az ekkor tizennyolc éves Borg soha többé nem tette tiszteletét Ausztrália bajnokságán, mint ahogy soha sehol nem indult többé Connors-szal párosban sem, csak ekkor, csak itt. És ez az elkerülősdi jellemezte az egész szezont azokon a tornákon is, ahol távolról sem volt ennyire híg a mezőny. Newcombe-bal, a legveszélyesebbnek ígérkező ellenféllel, a másik három Grand Slam torna egyikén sem akad össze. Smith-t, Ashe-t, Borgot és Okkert a sorsolás szeszélyének, illetve a fent nevezettek idő előtti búcsújának köszönhetően Wimbledonban és Forest Hills-ben is ugyanúgy elkerüli, ahogyan a korszak másik fenegyerekével, Nastase-val sem kell megmérkőznie a végső győzelemért sem itt, sem ott. A kisebb tornákon is hasonló a helyzet: Newcombe ellen egyetlen rendezvényen sem kell pályára lépnie, a többiek ellen is csupán fejenként egyszer, igaz, Smith kivételével mindegyikük ellen győzni tud.

A korai sikerek történetéhez ugyanakkor hozzá kell számítani Connors felemás létmódját a profik táborában. Ő ugyanis azon kevés sztár közé tartozik ezekben az években, akik nem köteleződtek el a profi játékosok által 1972-ben létrehozott ATP felé, ami több-kevesebb súrlódást, cserébe viszont eltérő mozgásteret biztosított számára a versenyéletben. Pályája elején ezért számos kisebb, könnyebben bezsebelhető tornán indult, míg némely fontosabb viadaltól akarva-akaratlanul távol maradt. A leghírhedtebb ilyen eset épp az 1974-es Roland Garros, melyről szabályszerűen kitiltják, miután egy olyan tengerentúli tornasorozathoz szerződött el, amely mind az ATP, mind pedig a Francia Tenisz Szövetség szemében vörös posztónak számított. A teniszfanatikusok körében azóta is vita tárgya, hogy Jimbo megcsinálta volna-e a Grand Slam-et, amennyiben engedélyezik indulását. Az mindenesetre biztos, hogy amennyiben nem csak annak gondolatával játszadozunk el, hogy mi lett volna, ha abban az esztendőben elindul Párizsban, hanem azzal is, hogy mi lett volna, ha a szerencse ugyanúgy mellette áll a riválisok elkerülésében, mint a másik három nagy tornán, akkor nem nehéz Connors neve mellé behúzni egy képzeletbeli Grand Slam-et.

A fantáziálás helyett sokkal beszédesebbek azonban a tények. Az amerikaiak újdonsült és máris renitens ütőforgatójának a wimbledoni és a forest hills-i döntőben is az a Ken Rosewall jutott ellenfeléül, aki Connors születésekor, 1952. szeptember 8-án, negyeddöntőt vívott az Amerikai Nemzetközin. A harminckilenc éves ausztrál, mielőtt átpártolt volna a profikhoz, már az ötvenes években mindent megnyert az amatőrök között — Wimbledont kivéve. Az akkor elpuskázott két döntő (1954, 1956) mellé a határok ledöntését követően azután sikerült egy újabbat (1970) biggyesztenie. Mindenki úgy tekintett a Connors elleni találkozóra, mint az utolsó esélyre, s ezért nem nehéz kitalálni, hogy a teljes Centre Court melyiküknek szurkolt. Csupán Connors gondolkodott másképp arról, hogyan is kéne tovább írni a sportág történelemkönyvét. Nem tisztelve kort, sem rangot tökéletes játékkal megsemmisítette Rosewallt (6-1, 6-1, 6-4), majd az egész produkciót ugyanolyan hőfokon megismételte két hónappal később az utolsó füves US Open fináléjában (6-1, 6-0, 6-1).

A két hasonló lefolyású döntő alapvetően azért hozhatta a győztes lehengerlő fölényét, mert Connors épp abban volt a legerősebb, aminek lehetséges ellensúlyozásában Rosewall gyengének számított. A legtöbb elemző vitán felülinek tartja, hogy — az open-korszakban mindenképpen és a mai napig — Jimbo volt a legjobb adogatásfogadó játékos a tenisz történetében, míg Rosewall adogatásai, főleg a második szervák, erő tekintetében átlagon aluliaknak számítottak. Ezt az ironikusan Mr. Muscles becenévvel illetett, viszonylag alacsony testmagassággal bíró ausztrál — mi mást tehetett volna? — szervái pontosságával és mélységével igyekezett kompenzálni, ami, ha jobb napot és/vagy egy átlagos returnt produkáló ellenfelet fogott ki, általában elegendő is volt, hogy ne kerüljön veszedelmes hátrányba adogatójátékai során. Ám ezen a két mérkőzésen nem csupán ellenfele volt nagymestere az adogatások kezelésének, hanem Rosewall volt, aki tudása alatt teljesített, és Connors, akinek szinte minden sikerült. Ahhoz, hogy ez a különbség is megismétlődött a US döntőben, persze már köze lehetett a nyomasztó wimbledoni emlékeknek is. Rosewall például csak adogatásainak 59%-át ütötte át elsőre Forest Hills-ben, ami olyan adat, ami a fentiek fényében szinte mindent megmagyaráz. Egyetlen ászt sem tudott bevinni, viszont tíz adogatójátékában összesen öt kettőshibát vétett.

Egyébként a két játékos első ránézésre nagyon hasonló felfogásban teniszezett, és legjobb ütéseik is azonosak voltak, Rosewall is remek return birtokában volt, és mindketten rendkívüli fonákot tudhattak magukénak. Abban is hasonlítottak, hogy futóteljesítményük alapján a labdamenetek felgyorsítására hajtottak. Ám minden párhuzam ellenére döntő különbség kettejük összevetésekor, hogy a játék említett elemeit eltérő korok lenyomataiként építették be eszköztárukba. Igazából csak gyorsaság tekintetében voltak partiban, sőt a már majdnem negyven éves Muscles talán még sebesebben is mozgott Jimbonál. Connors lábmunkája inkább adottság volt, míg az ausztrál híresen sokat fektetett kondíciója makulátlanságába. Vannak, akik szerint a két finálé végeredményét az is befolyásolta, hogy Angliában és az Államokban is Rosewall sokkal hosszabb és viharosabb elődöntőkre kényszerült, mint Connors, illetve, hogy akkortájt még nem volt pihenőnap a döntő előtt. Ezt szerintem nem feltétlenül kell figyelembe vennünk, Ken szívóságára pályájának ebből a kései időszakából is több példát találunk. Játéka azonban letagadhatatlanul magán viselte az ötvenes évek számtalan jegyét, támadó szemlélete ellenére sokkal kevésbé sarkított teniszt játszott, így például alapütéseiben az éles és a pörgetett változatot is alkalmazta, illetve repertoárjában gyakran feltűnik még az ejtés és az átemelés is. Connorsnál ilyesmit nyomokban sem találunk, még sokszor kiszorított helyzetben sem jut eszébe magasan felpörgetni a labdát, egy kockázatosabb elütést sosem cserélne el egy laza átemelés kedvéért. Éppen ebben keresendő az amerikai teniszművészetének leginkább organikus vonása, a nyers erő és a dinamikus fizikai jelenlét párosában megtestesülő folyamatos nyomásgyakorlás. Ezekben az években egymástól függetlenül jegyzik meg ellenfelei róla, hogy a mérkőzéseken mindenki másnál előbb és kérlelhetetlenebbül tudja vetélytársai fejéből kiverni a győzelem gondolatát. Maga Rosewall is úgy nyilatkozott, hogy egész pályafutása során Connors volt az egyetlen, akivel szemben nem tudta elhinni, hogy győzhet. Márpedig ez nem csekélység, mert egyrészt nem akárki mondta, másrészt olyan pályafutással a háta mögött, amely a férfi tenisz egyik legnívósabb korszakán húzódott végig.

Jimmy Connors üstökössége kétarcú jelenség. Bizonyos értelemben előzmények nélküli játék az övé, aminél fogva 1973-1975 táján jelentős helyzeti előnyt élvezett a többséggel, és kiváltképp a legidősebb generációval, a preopen időszak öreg profiaival szemben. Ugyanakkor stílusának üsd-vágd-nem-apád jellege könnyen visszavághatott, hiszen itt rendkívül szűk ösvény vezet a tartósan kiegyensúlyozott ütésbiztonság felé. Az első években becsúszott váratlan vereségek a játék kalibrációjának ilyesfajta nehézségeiről is tanúskodnak. Ezt akár magyar vonatkozású példával is szemléltethetjük. Taróczy, aki 1976-ban játszott először Connors ellen, sosem tudta legyőzni. Öt találkozásuk során a sikerhez legközelebb az 1979-es Amerikai Salakpályás Bajnokság nyolcaddöntőjében (7-5, 1-6, 7-9), illetve az 1981-es Német Nemzetközi elődöntőjében (6-4, 3-6, 6-3, 4-6, 4-6) állt. Viszont — amit kevesen tudnak! — győzött magyar játékos ellene, csak jóval korábban, amikor az ifjú jenki még hajlamosabb volt az elbizonytalanodásra. 1972-ben Nizzában a második körben Korpás Attila parancsolt megálljt neki (6-3, 2-6, 6-3), természetesen salakon.

A fenti momentumok egyébként a későbbiek során is megőrizték jelentőségüket. Stílusának besorolhatatlanságából hosszú távon az a következmény adódott, hogy Connors-ból mindenkinek külön fel kellett készülnie. Aki nem lógó orral akarta elhagyni egy-egy Jimmy elleni mérkőzés után az arénát, annak nem volt elegendő magas színvonalon tálalnia tudását, illetve a taktikai kelléktár bevett sémáit variálnia, hiszen a kiváló return-öknek és a nyílegyenes rakétákként pályára küldött alapütéseknek köszönhetően a kezdeményezés birtoklása legtöbbször eleve nem volt kérdéses. Borg, Vilas, McEnroe, illetve a fiatal Lendl, azaz legnagyobb ellenfelei, akikkel Connors-nak legjobb éveiben akadt dolga, valamennyien felismerték ezt. Mindegyikük, még Big Mac is, aki pedig éppen nem arról volt híres, hogy saját játékát felforgassa ellenfele kedvéért, akkor érhetett el sikert ellene, ha első lépésben többé vagy kevésbé, de alkalmazkodott ehhez a harcmodorhoz.

Ami kiegyensúlyozottságát illeti, arról elmondható, hogy a versenypályákon eltöltött negyedszázad utolsó harmadára kimagaslóan jó lett. Fizikai adottságai és sokszor emlegetett játékszeretete mellett Connors elnyúló karrierjének ez az egyik legfontosabb magyarázata. Jómagam, aki már csak a nyolcvanas évek közepétől láttam őt játszani, alig emlékszem, hogy fonák oldalról indokolatlanul hibázott volna. Elvétett lecsapást, amit egy idő után kifejezetten figyelemmel követtem, pedig egyet sem láttam. Smash tekintetében a nyolcvanas évektől egészen addig, míg abba nem hagyta, a legjobbak között volt. Utánozhatatlan érzékkel kivitelezett adogatásfogadásai szintén halmozott jelentőségre tettek szert esélyeinek javításában akkor, amikor már jóval benne járt a harmincban.

A Ken Rosewall fölött aratott dupla diadal, illetve ugyanebben az évben Borg első Roland Garroson szerzett címe jelzésértékűnek tűnt abban az értelemben, hogy az 1968 utáni időszak első szakasza lezárult, a váltás előtt induló idősebb generációk háttérbe szorultak, és helyettük azok a fiatal játékosok kapják a főszerepet, akiknek már semmi közük a hatvanas évekhez. A generációváltás feltartóztathatatlannak látszó közeledését azonban még egy év erejéig elodázták az idősebbek. Ennek leginkább Connors volt az elszenvedője, akinek sikerült azzal a kivételes produkcióval meglepnie közönségét, hogy az 1974-ben megnyert három Grand Slam döntőt 1975-ben három elvesztettre cserélje át. Ezek közül kettőben, Ausztráliában és Wimbledonban két jóval idősebb sporttárstól szenvedte el vereségét, akik karrierje évekkel 1968 előttre nyúlik vissza.

A még 1974 decemberében elkezdődött 1975-ös Ausztrál Nemzetközinek védőként és első kiemeltként nekivágó Connors magabiztosan menetelt a döntőig. Papíron ugyan három kiemeltet is el kellett volna takarítania maga elől odáig, ám a szerencse ismét úgy alakította, hogy erre ne kerüljön sor, ámbár az is igaz, hogy ebben az évben, ahogy tavalyi sikere alkalmával is, a potenciálisan nehezebb feladatokat a közvetlen élvonaltól némileg elmaradó ausztrál játékosok jelentették volna. A döntőben viszont a másik ágon haladó, második kiemelt John Newcombe várt rá, akivel tavaly egyszer sem kellett játszania, és aki egyetlen ezt megelőző találkozójukon (US Open 1973) füvön legyőzte őt. Newcombe lényegesen döcögősebben jutott azonban a fináléba, mint amerikai ellenfele. Három öt játszmás küzdelem volt a háta mögött, melyek közül a Geoff Masters elleni negyed-, illetve a Tony Roche elleni elődöntő igencsak fogcsikorgatósra sikerült. Csakhogy az ekkor harmincegyedik évét taposó teniszjátékos egyik fontos erénye épp a fogcsikorgatás volt. Egész pontosan abban volt korának egyik legjobbja, hogy rendkívül erős önkontrollja révén a legnehezebb pillanatokban is megőrizze amúgy sem lebecsülendő szellemi kapacitásait. A majré, a kézremegés, a szétesés messze elkerülte, egyedül jó játékkal lehetett legyőzni, demoralizálással nemigen. Ez, ahogy a korábbiakból kiderülhetett, Connors ellen rendkívül jó pontnak számított. Roche ellen a döntő játszmában 2-5-ről támadt föl miközben négy meccslabdát is hárított. Mindehhez még azt is érdemes hozzá számolni, hogy a manapság bevetthez képest a tornaprogramot sokkal szorosabbra szabták, valamint Newcombe párosban is érdekelt volt. Geoffot az év utolsó előtti napján, Tony-t szilveszterkor fektetette kétvállra. Saját bevallása szerint annyira fáradt volt már, hogy az utóbbi csata utolsó háromnegyed órája egyszerűen kihullott az emlékezetéből és a páros elődöntőt le is kellett mondania. Könnyen elképzelhető — gondolt bele elemzése során Newcombe — az is, hogy amennyiben az újév napján vívott férfidöntőben nem sikerült volna a negyedik játszmában egy 9-7-re végződött rövidítés formájában pontot tennie összecsapásuk végére, Connors egyszerűen elsöpörte volna az utolsó felvonásban.

Newcombe másik, még híresebb fegyvereként az adogatásaira emlékeznek a krónikák. A még a nyílt-korszak előtt induló játékosok között övé volt a legfélelmetesebb szervajáték, amelyben mintegy kvintesszenciálisan mutatta föl mindazt az erőt és szépséget, amit a Hopman-iskola legnagyobbjaitól tanult meg tisztelni a teniszvilág majd húsz éven át. Már első adogatás címén is ritka nagyokat sózott oda, a fogadó számára kellemetlen spin és a sebesség közötti szokásos kompromisszummal nem sokat bíbelődött, rendesen beledolgozta ezt is, azt is. Második adogatásai pedig egyszerűen elképesztők voltak, olyanok, amilyenekkel mások első gyanánt is boldogan kiegyeztek volna. Ebben a vonatkozásban Sampras-szal mérhető. Ezt a félelmetes fegyvert követték röptéi, melyek körülbelül hasonló jelzőket érdemelnek. Első röptéit oly magas százalékban helyezte tökéletesen, hogy ritkán volt csak szüksége másodikra. Tenyeres oldalról egyenesen a történelem egyik legjobb volley-zsonglőrét tisztelhetjük személyében. Második szervája után például szokása volt, hogy felfutáskor feltűnően fonákra helyezkedjen, így provokálva ki egy tenyeres oldalra érkező választ.

Mindezekből már érezhető, hogy 74-75 táján Newcombe azon kevesek közé tartozott, akik a fékezhetetlennek tűnő ifjú jenki számára a régiek közül odavethetik a zablát. És pontosan ez is történt azon a Kooyong arénában lezajlott újévi döntőn. Newcombe 7-5, 3-6, 6-4, 7-6-os győzelme sokkal több, mint a legszínvonalasabb férfi finálé a torna hetvenes évekbeli, némileg egyenetlen történetében. Remekbe szabott zárópecsét az ausztrál tenisz megismételhetetlennek tűnő aranykorán.

Az ausztrál játékosnak ez volt az utolsó Grand Slam győzelme, ahogyan Connors ellen is ekkor sikerült győznie utoljára. Ugyanezek a megállapítások érvényesek arra a teniszezőre is, aki szintén a hatvanas évek közepén tűnt föl, és akinek Wimbledon hozta el a megdicsőülést Jimbo ellenében. Nevezetesen Arthur Ashe-re, az egyetlen színesbőrű wimbledoni férfi bajnokra, akitől ezt a dicsőséget akkoriban már nemigen várta senki. Úgy tekintettek rá, mint aki puskaporának javát az elbukott 72-es US fináléval bezárólag elpuffogtatta. Az utóbbi években kevesebbet versenyzett és szerényebb eredményeket mondhatott magáénak, a feltörekvő fiatal generáció, Connors, Vilas, Borg elhúzni látszott mellette. A finálé előtt nem sok minden szólt a javára, többek között a tornán mutatott játéka sem volt egyértelmű. Így például a negyeddöntőben McEnroe 1981-es bajnokságáig ő verte meg utoljára Borgot az All England pázsitján, amiről egyrészt ekkor még senkinek sejtelme sem volt, másrészt a svéd ágyéksérüléssel bajlódott. Az elődöntőben pedig kis híján kiesett, a fénykorát ekkor már messze maga mögött hagyó Roche elleni mérkőzés negyedik játszmájának rövidítésében (amit ekkor Wimbledonban még 8-8-as állásnál alkalmaztak) igencsak rezgett a léc.

Ugyanakkor Ashe 1975-ös szezonjának egy másfajta olvasata is adekvát. Borgot például Wimbledon előtt három torna döntőjében is legyőzte, melyek közül a dallasi WCT finálé volt a legfontosabb. Az év végére pedig több tornagyőzelem szerepelt a neve mellett, mint a korábbi évek során bármikor. A fogadóirodák a döntő előtt mindazonáltal tíz az egyhez adták esélyeit méghozzá leginkább azért, mert a címvédésre hajtó Connors egyszerűen legázolta addigi ellenfeleit, és hat mérkőzést követően mindössze egyetlen rövidített szettel a háta mögött vonulhatott ki a Centre Court-ra a döntő napján egy olyan ellenfél társaságában, aki pár nap múlva tölti be harminckettedik életévét, s akinek még sohasem sikerült legyőznie őt. Jimmy-t már mindenki Don Budge, Tony Trabert és Chuck McKinley, vagyis azon honfitársai között vélte megpillantani, akik 1938-ban, 1955-ben, illetve 1963-ban játszmaveszteség nélkül emelhették magasba minden trófeák legnemesebbikét. Ehhez képest alig háromnegyed órányi játék után az eredményjelző zöldes kijelzői két 6-1-es játszmagyőzelmet hirdettek az idősebb teniszező javára.

Ashe érdekes és alighanem kétesélyes elgondolást alkalmazott, ami azonban ezen az egy napon kétségkívül sikeresnek bizonyult Connors atomteniszével és elszántságával szemben. Altatta és egyben provokálta is a fiatal címvédőt. Óvatosabban return-özött a tőle megszokottnál és rengeteg lágy, ám jól helyezett ütést dobált vissza Connors-nak, aki ettől teljesen megvadult és a „fejjel a falnak” egy tipikus esetét produkálva bukta el az első játszmákat. Azzal zavarta össze teljesen, hogy kitérő, finomkodó ütései közé váratlanul egy-egy élesen vágott fonákot vagy keményen, laposan pörgetett tenyerest csempészett, miközben igyekezett a labdát minél távolabb tartani Jimmy kegyelmet nem ismerő fonákjától. Ellenfele a harmadik játszmára végre rendezte sorait és felismervén, hogy a járt úton a vesztébe rohan, megfontoltabban támadott, ráadásul ki nem kényszerített hibáit tenyeres oldalon sikerült számottevően csökkentenie. Öt-öt után egy break-kel behúzta a játszmát, amelyben Ashe továbbra is jól játszott, ahogy a negyedik elején sem ő esett vissza, hanem Connors táltosodott meg, legjobb formáját mutatva elhúzott 3-0-ig. Bár furcsán hangzik, tulajdonképpen ez a három játék döntötte el a mérkőzést, nevezetesen az, hogy Ashe ellenfelének legjobb pillanataiban sem bizonytalanodott el, egyszerűen kivárta, hogy a nekihevült ifjú alászálljon a hullámhegyről. Előbb egyenlített, majd az előnyt is megszerezte, amihez Connors már csak asszisztálni tudott (6-4). Két olyan ütésnemben, a tenyeres röpték és az átemelések terén is rendkívül nagyot alkotott, amelyben sosem volt különösebben jó. Diadala tehát azon túl, hogy kiérdemli a váratlan és a történelmi jelzőt, még egészen meglepő módon is ment végbe, szerzője nem csupán az esélylatolgatókra, hanem önmagára is alaposan rácáfolt. Hozzá a kulcsot az a szinte tapintható nyugalom adta, ami valamennyi szakavatott szempárnak a mérkőzés kezdetétől feltűnt, és ami kitartott a találkozó egész folyamán. Ezt maga az érintett úgy fogalmazta meg, hogy egyszerűen folyamatosan érezte, hogy nem veszíthet azon napon, aminek következtében a mérkőzés alatt egy sajátos transzban játszott, különleges flow-élményt élt át. Nem a játéka vált energikusabbá, netán pontosabbá, hanem lelkiállapotát tekintve a bizonyosság és a kizökkenthetetlenség uralkodott el rajta, mintha a teste, a keze csak médiuma lenne annak az erőnek, ami a győzelemig viszi: „The shots were just flowing for me that day. I wasn't trying to hit the shots. They were just coming off my racket.” — próbálta később szavakba önteni. A sokat emlegetett „esélytelenek nyugalma” szó szerint testet öltött Arthur Ashe-ben azon a londoni nyári délutánon.

A connors-i pályakezdet kínálta generációs küzdelmek tanulságai közül mindenképpen érdemes kiemelni legalább kettőt. A játék megváltozott sebességéhez való alkalmazkodás nem feltétlenül függ az életkortól. Sok múlhat azon, hogy az újat hozó, a labdameneteket felgyorsítani igyekvő megoldásokat az idősebb játékosok közül ki hogyan tudja kezelni, ami pedig merőben esetleges, mivel első sorban annak vonatkozásában dől el, hogy az új játékelemre adható potenciális válaszokat milyen mértékben birtokolja az illető. Connors adogatásfogadásai igazán újnak voltak mondhatók mind gyorsaságuk, mind változatosságuk, mind pedig pontosságuk tekintetében. Alkalomadtán nem az volt tehát a döntő, hogy Newcombe elcsigázottan, Rosewall viszonylag fitten állhatott ki Connors ellen, hanem az, hogy Rosewall adogatása gyenge volt, Newcombe-é viszont első osztályú. Nem a 74-es Rosewall lábmunkája maradt el a 75-ös Ashe-féle mögött, hanem hiányzott az ausztrálból a törekvés a játék ritmusának felforgatására, ami viszont irányt szabott az afro-amerikai tevékenységének.

Az életkori sajátosságok — és legyen ez a második gondolat — sokkal jobban érintik az alkalmazkodó-képesség mentális oldalát, mint a technikai, vagy az erőnléti szegmenst. Rosewall ugyanazt játszotta New Yorkban is, mint két hónappal korábban Londonban. Nem vitt bele ebbe a második küzdelembe semmilyen taktikai újítást, ami azután épp olyan egyoldalúan pergett is le. Feltett kezekkel érkezett, lógó orral távozott. Ashe képes volt mást nyújtani, mint amit várni lehetett tőle. Ha eltekintünk kissé misztikus önértelmezésétől, a kívülállók számára is nyilvánvaló volt, hogy egy egyedi, erre a mérkőzésre életre hívott Ashe ütögeti a labdát a tüzes Titánnal szemben, aki viszont éppen ellenkezőleg, és éppen ezért nem találta önmagát. Rosewall önmagát hozta, csakhogy balszerencséjére a háló túloldalán adogatásfogadásainak, fonákjainak és energikusságának húsz évvel későbbi kiadását láthatta viszont, ami pokoli élmény lehetett. Newcombe-nak és Ashe-nek volt hova nyúlniuk és volt miből meríteniük.

Előfordult, no nem valami sokszor, hogy magyar teniszezőkről is szólt Wimbledon második hete. Az egyik ilyen eseménynek éppen nyolcvan éve. Most ezt, valamint egy későbbi párját idézem föl. A pusztán megemlékezői szerepkörből azonban kilépek, hogy bemutassam a sikereket követő közvetlen hazai értékeléseket, illetve azt a Wimbledon-képet, amit ezek közvetítenek. Játékosaink teljesítményével együtt két olyan korszak retorikája kerül tehát reflektorfénybe, amelyek berendezkedésüket tekintve bármilyen messze is kerültek egymástól, a szavak szintjén tanulságos párhuzamok hordozói maradtak.

A wimbledoni hagyományok rétegei és a torna megkérdőjelezhetetlen pozíciója az eredetét korunktól elválasztó tekintélyes időbeli távolságnál valószínűleg jóval többet köszönhet annak a körültekintő gondoskodásnak, amit az All England Club, majd később egyre inkább az Angol Szövetség az évtizedek során kifejtett. Az Angol Nemzetközi Bajnokság nem egyszerűen a legrégebbi mai napig létező viadal, hanem a legjobban, legegyenletesebben menedzselt rendezvény. Amit a másik három Grand Slam torna egyike sem mondhat el magáról, az az angolokéra igaz: szervezői oldalról nézve gyakorlatilag hibátlan és töretlen fejlődéssel büszkélkedhet. A nézőszám folyamatos emelkedését, a minőségi játékosállomány szerepeltetését egyedül külső tényezők és csak rövid időre voltak képesek megtorpantani. Ilyen volt például az 1890-es években kulmináló kerékpár-őrület, vagy az 1973-as hírhedt bojkott. A két világháború közötti periódusban emelkedett a torna monumentummá, a sportág zászlóshajójává, a dicsőségek zsinórmértékévé, olyan sporteseménnyé és természetesen üzletté egyszersmind, amely öngerjesztő módon képes fenntartani a felé megnyilvánuló érdeklődést és vele saját kultuszát. Időnként mégis akadtak hangok, melyek ilyen-olyan érdekek szolgálatában megpróbálták kikezdeni a kikezdhetetlent. Az idő előre haladtával persze az ilyesfajta próbálkozások egyre anakronisztikusabbá, hovatovább komikussá váltak. Azzal a dinamikával, amellyel a Mekka státusza szilárdult, ritkult a levegő a kritikusok tábora körül.

Ebben a táborban néhányszor hazánk is tanyát vert. A két legemlékezetesebb esetet majd két évtized és egy rendszerváltás választja el egymástól, mégis árulkodó hasonlóságokra bukkanhatunk a górcső alá helyezett fejlemények között. 1929-ben és 1948-ban is egy magyar szempontból kiugróan sikeres wimbledoni szereplés kapcsán keveredtek disszonáns hangok a dicséretek közé, és mindkét esetben jól érzékelhető különbség mutatkozott az érintett játékosok, illetve a sportvezetők és szakírók hozzáállásában. Párhuzamot láthatunk abban is, ahogy a megszólalókat az uralkodó politikai beszédmódok befolyásolták, eltérést viszont abban, hogy ezt a befolyásolást a szereplők mennyire kényszeredetten szenvedték el. A legjelentősebb különbség azonban magában az argumentáció felépítésében mutatkozik, amellyel a világ vezető tenisztornájának nekimennek, míg végül a megoldási javaslatok megint szinte szó szerint megegyeznek egymással.

1929 Kehrling Béla egyik legjobb éve volt. A szezont nyitó rivierai eseményekről főleg páros babérokkal megrakottan tér haza. A Davis Kupában a hátán viszi a csapatot. Javarészt hibátlan teljesítményének köszönhetően négy fordulóig jutunk. A britek állítanak csak meg minket, de Kehrling ellenük is, ahogy korábban Norvégia, Monaco és Hollandia ellen, mindkét egyesét hozza. Párizsban a negyeddöntőig verekszi magát, ahol a később tornagyőztes Lacoste tudása előtt kénytelen meghajolni. Wallis Myers mérvadónak számító és hagyományosan a Daily Telegraph-ban közzétett év végi tízes ranglistájára ugyan nem fér föl, ám nevét megtaláljuk egy másik Top Ten-en, amit nem kisebb tekintély, mint a korszak játékosfenoménje, Bill Tilden állított össze az Evening Standard számára.

Wimbledonban 1927-ben vezették be a kiemeléses rendszert, kezdetben nyolc játékossal. Az 1929-es férfi egyes főtáblájának 7. kiemeltje Kehrling Béla lett. A világsztárok közül csak Lacoste hiányzott, azaz, ha a francia „gépember” — ahogy a hazai sajtó felcímkézte — indult volna, még mindig befért volna a kiemeltek közé. Egy hónappal korábban a Roland Garroson, ahol ebben az évben vezették be a kiemelést és tizenhat fő számára tartották fontosnak, hogy idő előtt össze ne akadjanak, a tízes sorszámot kapta. Azzal tehát, hogy Párizsban a legjobb nyolcig jutott, elvileg túlteljesítette az előlegezett bizalmat. Ennek kulcsát a brit színeket képviselő, hetedik kiemelt Henry Austin legyőzése jelentette egy igen küzdelmes mérkőzésen a harmadik fordulóban (4-6, 6-1, 2-6, 6-3, 7-5). A huszonhárom esztendős, Nyuszinak (Bunny) becézett angol fiatalember pályafutása ekkoriban kezd termőre fordulni, hogy a harmincas években három Grand Slam döntőben (WIM 1932, 1938; RG 1937), illetve a Fred Perry-vel aratott Davis Kupa sikerekben csúcsosodjon ki. Alig két héttel franciaországi meccsüket követően a két játékos ismét farkasszemet néz egymással ezúttal a Margitszigeten. A MAC díszpályáján hatalmas érdeklődés kíséretében megrendezett európai zóna elődöntő Davis Kupa történetünk első olyan menetelésének zárófejezete, amelyre igazán büszkék lehetünk. Az angolok 3-2-re legyőzik ugyan a Kehrling társaságában Takáts Imrével és Aschner Pállal felálló válogatottunkat, ám Bunny skalpját Bélánk ez alkalommal is levadássza (3-6, 6-4, 6-2, 6-2). Történetünk szempontjából e két győzelem legfontosabb közös vonása, hogy salakon estek meg.

Wimbledonban Austin ebben az évben még nincs a kiemeltek között, ezért már a második fordulóban összeakad a félelmetes játékerőt képviselő, negyedik kiemelt Frank Hunterrel. Miután a torna legnagyobb meglepetését szolgáltatva az amerikait négy játszmában legyűri, a páros specialista Brugnon, majd honfitársa, Kingsley testén át jut a negyeddöntőbe, ahol Kehrling vár rá, egy hónap leforgása alatt immár harmadszor. Örökös Bajnokunk 1925 óta minden évben szerencsét próbált a Church Road-on, ahol a megelőző két évben már csak olyan nagyságok előtt kapitulált, mint Cochet és Tilden. Most kiemeltként könnyebb dolga van, és él is a lehetőséggel. Két számottevőbb ellenfelét, a dél-afrikai Louis Raymond-ot, valamint a füvön időnként a nagyokra is veszélyt jelentő, hazai közönség előtt játszó John Olliff-ot is magabiztosan intézi el. Ez utóbbi találkozón elsősorban nyugalmával hengerel. Ellenfele az első játszmában 6-5-nél a játszmáért adogathat, a másodikban pedig 5-2-re vezet, a vége mégis három szett: 9-7, 7-5, 6-4. Négy mérkőzéssel a háta mögött Kehrling Béla úgy jut a legjobb nyolc közé, hogy még játszmát sem veszít.

Magyar teniszező addig a hétfői napig, 1929 július 1-ig, még sohasem játszott olyan mennyiségű publikum előtt, mint amennyi azon a negyeddöntőn tette tiszteletét a Centre Court-on. A telt ház akkoriban 15.000 embert jelentett, ennyien voltak kíváncsiak, no persze nem elsősorban Kehrlingre, hanem arra, hogy 1923 után lesz-e végre ismét hazai elődöntőse Wimbledonnak. Lett. Austin 6-2, 8-6, 6-3-ban számosítható sikere alapvetően négy tényezőn múlott. Mindenekelőtt sikerült Kehrlinget hátul tartania, akit így megfosztott legbiztosabb nyerő ütésétől, a fejfölöttitől. Ezt annyival könnyebben valósíthatta meg, amennyire magyar ellenfele mozgását korlátozta az Olliff elleni mérkőzésen összeszedett bokaficama. Ehhez járulhatott lélektanilag pro és kontra a második játszma alakulása, amit az angol 1-5-ről abszolvált. Mindezek tetejébe pedig az angol lapok beszámolói szerint Kehrling szerváiból és alapütéseiből hiányzott a korábbi mérkőzéseken tapasztalt erő. Ennyi lenne a vereség szakmai magyarázatának summázata. Csakhogy ez mindössze Londonban mutatkozott elegendőnek, hogy egy nem különösebben színvonalas, ám brit szempontból fontos találkozót helyre tegyenek. Idehaza Kehrling kiesése óriási megdöbbenést, mi több, értetlenséget váltott ki, és az összecsapás utóélete magyaros gellert kapott.

Szakmai szemszögből magán Kehrlingen kívül szinte senki nem foglalkozott érdemben a hazai sajtóban a mérkőzéssel. Ő az, aki a Tennisz és Golf hasábjain szakszerűen respektálja ellenfele erényeit és megállapítja, hogy „fűpályán egy klasszissal jobb, mint salakon”, hosszú lapos labdái és futótechnikája elsőrangú. Olyan információt is ad, amit megint csak hiába keresünk máshol, és ami érthetőbbé teszi a második játszma meglepő fordulatát. 5-1-es vezetésénél Kehrling elcsúszott, amit a már amúgy is érzékeny bokája sínylett meg. Amihez rögtön rendkívül szimpatikusan hozzáteszi: „szerencse is kell a játékhoz”. Azonban sem a napi sajtó, sem a szűkebben vett szakírói elemzések nem voltak ennyire nagyvonalúak. Az indulatokat jól láthatóan annak megemésztetlensége korbácsolta fel, hogy miképpen nyerhette meg az elmúlt hetekben kétszer is legyőzött Austin harmadik találkozójukat. A salakon elért sikerek túlerőltetett szembesítése a füvön elszenvedett kudarccal: ez képezte azt az anomáliát, amit a magyar sportközvélemény javarésze képtelen volt pusztán szakmai érvek mentén feloldani. Erre erősített rá Kehrling feltétlen tekintélye idehaza, aki ezekben az években már gyakorlatilag egyet jelentett a magyar tenisz sporttal. Alakjához a kortárs sajtó felváltva csatolt autoriter és unikális megállapításokat, ami ahhoz vezetett, hogy nemzetközi szerepléseinek értékelésében egy olyan szólam is mind gyakrabban feltűnt, amely eleve túlmutat a szakmai megszólalás játékterén: a nemzeti értékekre való hivatkozás. A sportsikerek és kivívóik, mint nemzeti értékek számbavétele persze minden ország sportnyelvének sajátja, ám az már jellemző erővel bír, hogy hol és mikor milyen mértékben engednek teret az ilyen beszédmódnak, és még inkább, hogy mire vélik felhasználhatónak azt. Magyarországon a múlt század húszas éveinek végén Kehrling Béla hungarikumként kezelt személyével kapcsolatban elmondható, hogy a nemzeti érzékenység átvette az uralmat a szakmai érvek fölött. Ennek tünet értékű megnyilvánulásai az elbukott wimbledoni negyeddöntőre adott reakciók.

A reagálások egyik körét a peches körülmények felsorakoztatása alkotta. Ezek közül egyet, a sérülést, mindenképpen releváns tényezőként vehetjük számításba. A furcsa az, hogy ez az értékelők számára nem elégséges magyarázat játékosunk gyengébb teljesítményére, továbbiakra van szükségük. E mögött a kutakodás mögött, ami így szükségképpen elveszíti szakmaiságát, sejlik föl a Kehrling előbb említett különleges státuszából fakadó kényszűség. Ugyancsak a Tennisz és Golf — vagyis akkori legfőbb szakmai fórumunk — lapjain találjuk azokat a cikkeket, melyek javarészt névtelen szerzői meglehetősen különös érveket vonultatnak fel. Mókás és egyben az Olliff elleni meccsről maradt sérülés okán ellentmondásos is arra hivatkozni például, hogy az Austin elleni találkozót megelőző vasárnap, pihenőnap lévén, nem használt bajnokunknak, mert ő akkor játszik legjobban, ha minden nap „erős mérkőzése van”. Ráadásul vasárnap — folytatja a jegyzetíró — egész nap esett, ami miatt hétfőn nedves, csúszós füvön kellett pályára lépni. A wimbledoni első hét vasárnapja már ekkor is hagyományosan pihenőnapnak számított, ahogy manapság is, ám nehéz elképzelni, hogy ez nem jött kapóra a lesérült magyar játékosnak. Ez talán még egészséges lábbal is feltételezhető lett volna, mert Kehrling, aki párosban is indult a német Heinrich Kleinschroth oldalán, eddigre már hat mérkőzésen van túl. A fű pedig hétfőn nem lehetett különösebben nedves, mert a legfontosabb pályákat eső esetén már 1929-ben is letakarták, esetleg a ponyva alatt lecsapódó kevés párára gondolhatunk még, ami azonban napsütés esetén szinte azonnal elpárolog.

A páros részvétel kapcsán egy olyan magyarázat is feltűnik, ami ugyancsak egy bizonyos körülményt ragad ki, ám ez legalább elfogadhatónak látszik. Hétfő koradélutánra írták ki ugyanis Kehrlingéket a férfi páros harmadik fordulójában a René de Buzelet és Pierre Landry alkotta francia pár ellenfeleként. A magyar–német duó végül öt játszmában, 0-2-ről fordítva tudta kiharcolni a továbbjutást, ami valószínűleg sokat kivehetett éljátékosunkból. Néhány napilap erre hivatkozva jegyzi meg, hogy nem lett volna-e szerencsésebb, ha Kehrling a páros elhalasztása, vagy amennyiben erre nem lett volna mód, annak feladása mellett dönt. Ez a gondolatmenet legalább logikusnak tűnik, jóllehet a partnerrel szemben nem valami sportszerű, és aki csak egy kicsit is ismerte Kehrling sportemberi hozzáállását, nem vehette komolyan számításba. Csakhogy — nem csekély döbbenetünkre — a Tennisz és Golf munkatársa nem ilyen kézenfekvő alapon söpri le az érvet az asztalról, hanem, miután megkérdőjelezte az ezzel operálók hozzáértését, a következő választ húzza elő: „Kehrlingben mindig volt és mindig lesz elég nemzeti öntudat, s tudja mi a kötelessége.” Szó, ami szó, ez egy szaklaptól nem valami elegáns riposzt.

A hazai lapok legfőbb céltáblája azonban nem a pihenőnap, az eső, vagy épp a megelőző páros, hanem maga a fű! Ha eddig nem, akkor itt válik a történet összetévesztethetetlenül kelet-európaivá. Takáts Imre, aki szintén indult abban az évben az Angol Nemzetközin, bár rögvest ki is esett, beszámolójában felhívja a figyelmet, hogy az angol játékosok szereplésének értékét lerontja, hogy „az általuk ismert fűpályán voltak a versenyek”, és szerinte ez magyaráz olyan irreális eredményeket, mint például Austin győzelmét Kehrling fölött. Egy átfogó Wimbledon-kritikára vállalkozó tollnok pedig a fűre vonatkozóan, melyen a sérülés veszélye is nagyobb, megjegyzi, hogy jogosulatlan előnyhöz juttatja a hazaiakat, akiknek az amúgy középszerű játékosai képesek meglepetéseket okozni az európai nagymenőkkel szemben. A sérülés kockázatával egyet érthetünk, ellenben ami a jogosulatlan előnyt, illetve a meglepetéseket illeti, az egyszerűen átlátszó csúsztatás. Wimbledonban húsz évvel korábban nyert brit teniszező, Arthur Gore, és épp 1929 volt az utolsó év abból az egymást követő hatból, amikor Borotra, Lacoste és Cochet osztották el maguk közt egyenlő arányban a férfi egyes címet. Egyrészt olyan fanyalgás ez, ami tökéletesen értelmetlen, már csupán azért is, mert azt a pályaborítást és azt a tenisz-nemzetet igyekszik feketére festeni, amelyen és ahol a játék kialakult. Butaság továbbá abból kifolyólag, mert a játék fejlődésére időközben jelentős hatást gyakorló két másik kontinens, Észak-Amerika és Ausztrália fiai és leányai is javarészt pázsiton szedték magukra tudásukat és aratták legfontosabb győzelmeiket. Másrészt viszont nagyon is árulkodó megnyilatkozások ezek, bármennyire is meghökkenést kelt a mai fül számára az ilyen okoskodás. A magyar tenisz egész akkori korszakának fonák oldalát leleplezi egy-egy ilyen zsigerből jövő, támadva mentegetőző, balszerencsés reflex.

Az első világháborút követően a vesztes országokat sújtó és 1925-ig elhúzódó bojkott, amely rangos sportversenyek egész sorát tette elérhetetlenné versenyzőink számára, ekkor már a múltté. Ám a sérelem emléke korántsem az, ahogyan eleven a Trianon utáni napi politikában, illetve az avval alaposan átitatott közbeszédben a nemzeti eszmét felértékelő hangnem. A sport csak egyik terület a sok közül, ami a maga módján terepet kínál a közkézen forgó átpolitizált retorikák kibontakoztatásához. Ráadásul ebben az időben tenisztársadalmunk elitje, azaz viszonylagos hatalommal és nyilvánossággal bíró legfelső rétege, politikai értékrendjét tekintve egyértelműen konzervatív, illetve radikálisan jobboldali elkötelezettségű. Amikor pedig nemzetközi arculcsapásaink valamint politikai vágyaink egy nemzeti nagyságként pozícionált sportoló nem várt vereségével találkoznak, kész a gyúanyag, és szakmai értékelés címén jóval több szaladhat ki némely írótoll vége alól, mint első pillanatra gondolnánk. Hiszen, megint csak szakmailag, ha már mindenképpen kudarcként akarjuk láttatni addigi legjobb wimbledoni szereplésünket, sokkal inkább azokról az egyoldalú versenyeztetési szokásokról lehetne szót ejteni, melynek Kehrling is kénytelen-kelletlen elszenvedője volt. A wimbledoni verseny ugyanis ekkor még puszta kuriózum teniszezőink számára. Hosszú évek telnek el például, mire szakvezetőinkben, trénereinkben és játékosainkban tudatosul, hogy milyen jelentőséggel bír a felvezető versenyeken való részvétel, illetve az éves versenyprogram célzott összeállítása, amelyben a tornák és a pihentető időszakok átgondoltan, megfogalmazott preferenciák mentén váltják egymást. Kehrling és hazai kortársai, sőt a harmincas évtized prominens versenyzői is alapvetően a német, az osztrák, az olasz, no és természetesen a határon túli magyar területek kínálta versenyprogram bűvkörébe zártan pergették le évről-évre nemzetközi tevékenységük javarészét. Az itthon nemzetközinek meghírdetett versenyeken pedig többnyire ugyanezen országok játékosai, és közülük sem mindig a nívósabbak jelentek meg. Két legfontosabb tornánk, a Magyar Nemzetközi, illetve a Budapest Bajnokság, ekkor már korántsem jelentették azt, amit a világháború előtt. Ezeket a hiányosságokat sem a Riviera, sem néhány esetleges egyéb nyugat-európai kiruccanás érdemben nem orvosolhatta. A sportunkban is tetten érhető külpolitikai orientáció pedig, ami éppen ezekben az években állítja az újabb háború végéig egyre világosabban kirajzolódó kényszerpályára az országot, a lehető legkedvezőtlenebb közeget kínálja, hogy teniszsportunk érdemben változtathasson ezen a beszűkült praxison. Kehrling valódi nagyságát épp abban lenne szerencsés megpillantanunk, hogy milyen tendenciák ellenére érte el eredményeit a szent gyepen. A prizma, amelyen áttekintve kudarcokat vagy sikereket emlegetünk, időnként sokkal több irányba töri meg fényét, mint ahogy az első pillanatban feltűnik.

Nem lesz azonban érdektelen talán eggyel tovább lépni ettől a tanulságtól. Az 1929-es eseményeknek ugyanis kísérteties párdarabjára akadunk tizenkilenc évvel később. Itt is a pályán elért szép eredményt kíséri a maliciózus, politikával telített sajtóvisszhang. Szembeszökő különbség viszont, hogy ebben már kendőzetlenül, a szakmai érvektől jól elkülönítetten támadják Wimbledon hagyományait, illetve azt az atmoszférát, amely a sporttal kapcsolatban legitimál bizonyos szemléletet.

A főszereplő, legalábbis a pályán, Asbóth József, akinek sikerült egy fordulóval megfejelnie elődje majd két évtizeddel korábbi szereplését, 1948-ban elődöntős lett. A mai napig ez a legjobb wimbledoni helyezésünk a férfi egyes versenyszámban. Ahhoz, hogy teniszezőnk eredményét helyi értéken tudjuk kezelni, a két legfontosabb szempontként hálójátékát, illetve a korszak élmezőnye által reprezentált játéktudást ajánlatos mérlegre tennünk. Ami az elsőt illeti, arról elmondható, hogy elmaradt az élversenyzői átlagtól. Az előző évben első magyar teniszezőként Párizsból Grand Slam címmel hazatérő Asbóth leggyengébb ütései éppen a röpte és a lecsapás voltak. Adogatásaiban sem volt semmi különös, a füves pályán létfontosságú játékelemek közül talán egyedül return-je ütötte meg az igazi klasszisok szintjét. Játékának legjobb vonásait bomba tenyerese, mozgáskultúrája és taktikai érzéke képezték. Innen olvasva úgy tűnik tehát, hogy elért helyezése a meglepetésnél kicsit több, a csodánál jóval kevesebb, amolyan vérbeli bravúr. Ezt azonban mindenképpen fontos kiegészíteni azzal a megjegyzéssel, hogy a háborút követő években már korántsem Tildenhez, Budge-hoz, Crammhoz, vagy a Muskétásokhoz mérhető kvalitások harcoltak a vonalak között a legrangosabb amatőr versenyeken. Színvonal tekintetében ez bizony egy apályosabb időszak, a férfi mezőny újabb virágkora az ausztrál hegemónia kezdetéig (ötvenes évek közepe) várat magára.

Első ellenfelei, az angol John Comery, majd a norvég Johan Haanes, aki pedig hazája akkori legjobbja volt, könnyed bemelegítést jelentettek. Az már nagyobbat szólt, amikor a harmadik fordulóban Josip Paladát is hasonló egyszerűséggel intézte el. A jugoszláv színekben versenyző horvát, akinek nevében a korabeli magyar sajtó rendszeresen megduplázza az „l”-t, a déli szomszédunknál a harmincas években indult, Franjo Puncec és Dragutin Mitic nevével teljes nagy tenisz-triász harmadik tagja. Igaz, ekkor már jócskán benne jár a harmadik ikszben és játéka talán még inkább a salakhoz kötődik, mint legyőzőjéé. Ezt követően azonban két ötjátszmás csata következik olyanokkal szemben, akiknek a fű az igazi elemük. Amit Asbóth a dél-afrikai Eric Sturgess (2-6, 9-7, 7-5, 2-6, 6-1) és az amerikai Tom Brown (4-6, 6-3, 4-6, 6-1, 6-1) ellen nyújt, az a rafinéria és a küzdenitudás kombinációjának magasiskolája, és nem mellékesen a nyolcadik, illetve a negyedik kiemeltet pottyantja ki személyükben. Sturgess ellen hátrányból hozza a harmadik játszmát, majd van érzéke ahhoz, hogy a mindent egy lapra feltéve rohamozó ellenfelét inkább minél többet futtatva megajándékozza a negyedik játszmával, mintsem kétes kimenetelű újabb szoros partiba bocsátkozzon vele. A húzás bejön, az ötödik játszmában Asbóth megtáltosodik, ellenfele pedig elkészül pszichés és fizikális tartalékaival egyaránt. A Brown elleni negyeddöntő utolsó két játszmájában pedig nagyságrendi különbségekig jut el vetélytársával szemben, akit totálisan demoralizálnak a magyar játékos halálos pontosságú elütései. Kiütközött viszont az is, hogy mindkét esetben csak fokozatosan lendült bele, amiért is a második játszma megnyerése mindkét meccsen létfontosságúvá vált. Ez maradt el azután, igaz, óriási küzdelmet követően, a John Bromwich-csel szembeni elődöntőben (3-6, 12-14, 2-6). Az ausztrálok akkori első számú játékosa agresszív, erőteljes teniszt játszott, amely során szeretett kockáztatni, mindazonáltal pályafutása során nagyobbat alkotott párosban Adrian Quist partnereként. Kétkezes fonákot ütött, ami akkoriban még ritkaság számba ment, de volt egy további sajátossága is, ami teljesen egyedülálló a tenisztörténetben: balkezes létére adogatásait jobbal ütötte (azért ebbe tessék belegondolni egy csöppet!).

Asbóth Józsefet itthon igazi sztárként ünneplik, vereségét pedig nem magyarázzák a végletekig. Megjegyzem azonban, hogy amíg minden hazai forrás szerint Asbóth, ahogy annak idején Kehrling, sérülten állt ki a sorsdöntő találkozóra, addig erre vonatkozó információt az átnézett angol nyelvű forrásokban nem találtam. Arra azonban már jó ideje felfigyeltem, hogy a Rákosi-korszak sportsajtójában feltűnően sokszor hivatkoznak sérülésekre és betegségekre az egyéni sportágakról szóló beszámolók, kiváltképp akkor, amikor külföldi versenyeken nem „baráti” országba való riválisokkal szemben maradnak alul sportolóink. Peterdy Márta, aki szintén wimbledoni induló volt és a harmadik fordulóban egy angol hölgytől szenvedett vereséget, hazatérésekor adott nyilatkozatában hangsúlyozza, hogy betegen volt kénytelen pályára lépni a végül három játszmában elbukott mérkőzésen. Az ezekhez hasonló esetek magas száma, illetve mind a kor sajtótermékeinek tartalma, mind a médiában megszólalók megnyilvánulásai fölötti maximális állami ellenőrzés közismert ténye abba az irányba mutat, hogy az ilyen magyarázat-típust érdemes óvatosan kezelni.

Annyi bizonyos, hogy Asbóthot elhalmozzák állami jutalmakkal. Szinte hazaérkezése pillanatában magas kitüntetést vehet kézhez, sőt kinevezik a tenisz országos szakfelügyelőjévé. Nem sokkal később pedig maga Farkas Mihály, aki ekkor többek között a Tenisz Szövetség elnöki tisztét is ellátta (ám korántsem erről híresült el), afféle bezzeg-gyerekként magával cipeli a tatai edzőtáborba is. 1948-ban mindazonáltal vigyáznak arra, hogy a méltatást határozottan elválasszák a bírálattól. Mert természetesen Wimbledon — siker ide, siker oda — ezúttal sem ússza meg. Már a versenyek ideje alatt is rendszeresen belebotlunk a Népsport oldalain olyan tárgyú írásokba, melyek kritikai hangnemben szemlézik az angol sajtóban megjelent magyar vonatkozású híreket, visszautasítva minden vélt vagy valós támadást, amit az imperialista orgánumok az „új Magyarországgal” szemben megengednek maguknak. Külön szálat sző ebbe a történetbe egy incidens, ami a végső győztes Bob Falkenburg és az őt hazánkba versenyezni hívó magyar küldöttség között játszódik le. Az amerikai előbb ígéretet tesz egy július második felében történő látogatásra, majd később, már wimbledoni bajnokként, megszegi ígéretét. Mivel az üggyel kapcsolatban csak magyar anyagok állnak rendelkezésemre, nehéz eldönteni, hogy minden valóságot nélkülöző lejáratókampányt kreáltak buzgó sportfunkcionáriusaink, avagy egy valóban létező meghívás visszautasítását, netán egy ténylegesen megtett korábbi ígéret megszegését találták alkalmasnak az amerikai sporterkölcsök feletti dörgedelmek hangoztatására.

Az igazán nagy, vagy legalábbis annak szánt dobást a Népsport július 11-i  számának címoldalán találjuk. A Pető Béla által jegyzett cikk az Elég volt a wimbledoni üzletből, rendezzenek világbajnokságot a teniszben is! címet viseli, és ez a proklamáló hangnem jellemzi az egész írást. Az érvelés arra van kihegyezve, hogy a wimbledoni versenyek mögött álló All England Club hatalmas anyagi hasznot húz a játékból, ami miatt egyáltalán nem áll érdekében, hogy a versenyeztetést demokratikusabbá, sportszerűbbé tegye. Wimbledon pozícióit sikerült az idők folyamán annyira bebetonozniuk, hogy manapság az egész teniszvilág az angol klub fejősteheneként funkcionál. A kirohanás a Nemzetközi Tenisz Szövetség cinkosságába és a tűrhetetlen állapot megváltoztatásának sürgetésébe torkollik. Természetesen a népi demokratikus országok sportvezetőire vár a feladat, hogy kezdeményezzék a változó helyszíneken megrendezendő világbajnokságok bevezetését.

Ha le is vakarjuk róla az ideológiai mázat, az írás logikáját és aktualitását tekintve is menthetetlen marad. Nem is ezzel szeretném befejezni, hanem két további adalékkal. Mindenekelőtt megdöbbentő, hogy a világbajnoki javaslatnak is megvan a tematikus előzménye 1929-ből. A Tennisz és Golf ötödik számának első oldala hozza azt a jóslás jellegű gondolatmenetet, amely oda lyukad ki, hogy az angolok merev ragaszkodása tradíciójukhoz, nevezetesen a fűhöz, vesztüket fogja okozni. Az erőviszonyok megváltozni látszanak és fontosság tekintetében Párizs salakja nemsokára megelőzi Wimbledont. A kívánatosnak tartott állapot azonban az lenne, fejezi be elmélkedését a névtelenségbe burkolózó szerző, ha egyszer s mindenkorra eltűnnének a privilegizált tornák és változó helyszíneken világbajnokságokat rendeznének.

Egy nem oly rég felrakott cikkemből kiderül, hogy a tenisz döntéshozói számára a világbajnoki gondolat, vagy kicsit általánosabban, egy olyasfajta versenystruktúrának a kiépítése, amely mintáit a megmérettetések hierarchikus rendjét (területi-, országos-, kontinens-, és világbajnokság) tükröző sportágaktól kölcsönzi, miért került a múlt század húszas éveinek közepére elérhetetlen távolságba. Nem csupán a magyar javaslattevők gondolati bakugrásai, ötletük harsány anakronisztikája, vagy épp a jól kiolvasható politikai allúziók teszik abszurddá felvetéseiket, hanem sokkal inkább az, hogy a felsoroltakkal minden bizonnyal ők maguk is tisztában vannak.

Pető Béla 1948-ban hármas minőségben utazik Londonba. Ő a szövetségi kapitány, játékosként egyesben és párosban (Asbóth-tal) indul, valamint kiküldött munkatársa sportnapilapunknak. Ez utóbbi tisztségét derekasan látja el, az eseményekről részletekbe menően napról-napra tájékoztatást közölhet reá hivatkozva a Népsport. Javarészt ő végzi el a kinti sajtóban megjelent cikkekkel szembeni, korábban említett reagálásokat is, de még ezekből is kiérezhető, hogy nem annyira az ideológia, mint inkább játékosai érdekeit tartja szem előtt. Wimbledont közvetlenül pedig egyáltalán nem támadja, sőt a június 25-én megjelent számban egyenesen így fogalmaz: „Az angolok kiváló üzletemberek. Ez a wimbledoni világbajnokság a világ legjobb sportüzlete.” Néhány hónappal kiutazásuk előtt a Testkultúra című szakmai folyóiratban tesz közzé egy rövid értékelést Wimbledoni mozaik címmel, amely hangnemét tekintve szintén távol áll a kritikaitól. Pető ügyes újságíró volt abban az értelemben is, hogy miképpen lehet szakíróként lavírozni a korszak megkerülhetetlen nyomásgyakorlásának mechanizmusai között. Hazaérkezését követően mégis úgy látszik, visszautasíthatatlan felkérést kaphatott odaföntről.