HTML

TéVonal

Virtuális lépések a tenisz történetének hazai népszerűsítéséért. Történetek versenyzőkről, tornákról, sportszerekről, szociális és intézményi összefüggésekről a sportág kezdeteitől közelmúltjáig. Alkalmanként forráskutatás és adatközlés. A blog kínálta keretekhez mérten gazdag és nem egyszer különleges illusztrációkkal tálalva.

Friss topikok

játékosok / egyéb személyek

2010.09.28. 11:12 duplikátum

Háromszor a sírból

A kissé hosszúra sikerült nyári szünet után ismét fejest ugorhatunk kedvenc sportágunk antik bugyraiba! Az 1920-as évekről még nem sok mindennel szolgáltam korábban, holott az egyik legpezsgőbb időszakként tekinthetünk vissza rá. A nőknél Lenglen, majd Wills, a férfiaknál Tilden és a Muskétások vitték a vezérszólamot. Tűnt idők olyan alakjai, akik a legrövidebb és leginkább lényegre törő történeti összefoglalásokból sem maradhatnának ki. Persze a TéVonalra, ha valami, akkor a zanzásítás éppen nem jellemző, ezért most is inkább egyetlen, az 1927-es wimbledoni férfiverseny rekonstruálásával igyekszem megidézni a kulcsszereplőket.

Emlékszem, mennyire megbabonázott, amikor (jó régen volt) először tévedt a szemem a Roland Garros 1974-es döntőjére valami listán, amelyen a torna korábbi fináléit sorolták fel. Ennél az évszámnál ez olvasható ugyanis: Björn Borg — Manuel Orantes: 2-6, 6-7, 6-0, 6-1, 6-1. Próbáltam elképzelni, mi történhetett Orantes-szel a második játszma után, és arra is pontosan emlékszem, hogy az első, reflexszerű válaszom az volt, bizonyára megsérült, de azért becsületből folytatta a partit. Ma már tudom, hogy sokkal prózaibb, és erre a játékra sokkal jellemzőbb dolog játszódott le. A spanyol úgy futott neki a tie-break utáni folytatásnak, mint aki zsebében érzi a meccset, mivel a kétjátszmás előnyén túl ellenfele ráadásul fáradtnak és megtörtnek is látszott. Megengedett hát magának néhány hevenyészettebb megoldást, az addig remekül működő fonák oldala fellazult, amit az ifjú svéd rögtön megérzett, kihasznált, és ettől erőre kapott. Borg tíz játékot nyert egymás után és innen már nem volt megállás a végéig.

A comeback, a fordulat lehetősége talán semmilyen más labdajátékban nem szunnyadozik olyan éberen, mint a teniszben. Amikor olyasmiket emlegetünk, hogy fejjáték ez az egész, akkor nem csupán a sportág kombinatív lehetőségeire gondolhatunk, hanem legalább annyira — ha nem még inkább és elsősorban — a versenyzői erények mentális összetevőire is. McEnroe taktikailag és pszichésen egészen kiváló játékosnak számított, szerintem ennek a mutatónak a tekintetében az open-korszak top 5-ösében a helye. Mégis mi történhetett vele az 1984-es Roland Garros döntőjében, amikor 2-0-ás előnyről vesztett Lendl ellenében? Ha kérdezik, Big Mac azóta is ezt nevezi legfájóbb vereségének. Mi járhatott a 34 éves Connors fejében az 1987-es wimbledoni nyolcaddöntőben, amikor a svéd Pernfors 6-1, 6-1, 4-1 arányban vezetett ellene, vagy a 35 éves Agassiéban, amikor James Blake szintén kettővel ment a 2005-ös US negyeddöntőjében? Talán éppen ezek azok a pillanatok, amiket a legnehezebb utólag rekonstruálni, és jobb híján maradnak a puszta tények: mindkét korosodó titán fordított és nyert. És igazából ez még mindig csupán a sűrűje! A tenisztörténelem gazdag tárház, ennél sokkal hajmeresztőbb fordulatokkal is képes szolgálni. Mind közül alighanem a legelképesztőbb az a sztori, hogyan szerzett wimbledoni címet 1927-ben Henri Cochet.

Csak sejtem, vajon hányan akadhatnak, akik számára értelmesnek tűnik a következő kijelentés: Cochet egy muskétás volt a négy közül. Szerintem kevesen vannak. Pedig a Les Quatre Mousquetaires címkével ellátott konstellációnál hatékonyabbat egy nemzet sem igen mondhatott magáénak sem korábban, sem azóta. Az elnevezés id. Alexandre Dumas virtuóz kardforgató hőseire, Athos, Porthos és Aramis hármasára utal, ők voltak a három muskétás, avagy magyarosabban a három testőr, akiknek — egy bizonyos D’Artagnan nevű túlhevült, ám vívás dolgában nem kevésbé zseniális ifjúval kiegészülve — a kalandirodalom néhány meglehetősen és méltán elhíresült példánya jutott osztályrészül. A számunkra itt és most fontos eltérések a következők. Az 1920-as években járunk, hőseink a kardot teniszütőre cserélték, valamint nevüket is megváltoztatták, s lettek: Borotra, Lacoste és Cochet. S nem mellékesen nekik is akadt egy D’Artagnan-juk, Brugnon, annyi különbséggel, hogy itt ő volt a legidősebb, és tenisztudásban csupán a páros tekintetében volt egyenrangú társuk. A muskétások ugyan csak részleteiben forgatták fel a teniszről alkotott addigi fogalmakat, viszont teljes egészében uralták a fent említett évtized második felét. 1925 és 1929 között a két európai Grand Slam cím közül valamennyit elhódították egyesben, hetet pedig párosban. Lacoste kétszer, Cochet egy ízben az Amerikai Nemzetközin is maga mögé utasította a mezőnyt. A Davis Kupára pedig hat éves monopóliumot terjesztettek ki (1927-1932).

Az életkorban előttük járó vetélytárs, Bill Tilden volt az egyetlen, aki legalább alkalmanként képesnek mutatkozott hatékonyan ringbe szállni ellenük, de a legfontosabb mérkőzéseken neki is fejet kellett hajtania. A másodhegedűsség emésztgetése már csak azért is okozhatott komoly lelki nehézséget a vén róka amerikainak, mert a franciák felbukkanása előtt megkérdőjelezhetetlenül ő volt a fehér sport első számú mágusa a férfiaknál, ami még annak ellenére is helyénvaló értékítéletnek számított valamennyi hozzáértő szemében, hogy Tilden korántsem iparkodott tekintélyét az európai színtereken is, mindenekelőtt természetesen Wimbledonban, évről évre bizonyítani. 1922-től 1926-ig hiába várták az All England Club szervezői.

Annak okait firtatva, miért szorulhatott ennyire a muskétások hátterébe Big Bill, a születési évszámok bizonyos mértékig megtévesztők. Tilden 1893-ban született, míg a franciák szabályos három évenként követték egymást: Brugnon 1895, Borotra 1898, Cochet 1901, Lacoste 1904. Mégis Tilden közülük az, aki — mintegy az egész korszak lezárásaként — még egyszer és utoljára felülhetett a trónra, 1929-ben US-t, a következő nyáron pedig Wimbledont nyert. A muskétások totális uralmának magyarázatát csak részben kereshetjük tehát Tilden életkorában, játékának megkopásában, az ugyanis önmagában nem volt olyan mértékű, amely indokolná a kialakult különbségeket.

Borotra, Cochet és Lacoste külön-külön is oszlopos alakjai lettek volna sportáguknak, és az, hogy szinte egy csapásra bújtak elő, ráadásul annak a francia teniszsportnak a köpönyegéből, amely fejlődését tekintve eladdig kissé lemaradni látszott a vezető nemzetek, a britek, az ausztrálok, az amerikaiak mögött — nos, ez valóban különös véletlene a történelemnek, jóllehet női vonalon, mint egyfajta csodás, isteni előjel, már pár évvel korábbról járta pályáját egy francia csillag, nevezetesen Suzanne Lenglen. A muskétások egész egyszerűen hárman voltak, míg Tilden egyedül. Ha le is győzte egyiküket egy negyed- vagy egy elődöntő során, máris ott várt rá másikuk az elődöntőben, vagy a döntőben. A nagy tornák végjátékai közül több is alakult ilyen forgatókönyv szerint ezekben az években. Sőt abban is mutatkozott némi szabályosság, hogy Borotra ellen több sikert könyvelhetett el, mint a másik két fiú ellen, Lacoste-tal szemben pedig többet, mint Cochet ellenfeleként. Például a vesztes Davis Kupa döntőkön is mindig sikerült elkapnia az egyik franciát, de mindig csak az egyiket. S ez volt a lényeg. Többé-kevésbé partiban volt velük, de annyira nem, hogy zsinórban győzhessen.

1927-ben Tilden végül visszatért Európába. Kemény, férfias, már-már heroikusnak tetsző húzás. Csatába szállni a megtépázott, hovatovább elvesztett babérokért három olyan vetélytárs ellenében, akik egyenként is előnyt élveznek, ha nem is feltétlenül tudásban, de életkorban, frissességben mindenképp. Ez az egyik olvasat. A másik szerint viszont a deresedő jenki nem is igazán adhatott volna egyéb releváns választ ennél. Miután két egymást követő évben is (1920-1921) győzött Angliában, a teniszvilágnak odadobott üzenete, amely szerint, aki le szeretné győzni, annak kell őt felkeresnie az Államokban, annak idején udvariatlan, ám kétségkívül uralkodói gesztusként hatott. A király a maga részéről nem utazgat össze-vissza a nagyvilágban, hanem otthon marad és trónol. A muskétások színre lépésével viszont egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Tildennek lenne miért újfent igazolni korábban kinyilvánított pozíciójának legitimitását. Csakhogy ehhez sem 25-ben, sem 26-ban nem füllött a foga. Ezért azután a három francia trónkövetelő volt kénytelen felkerekedni és saját fészkében nyakon csípni a kitérő uralkodót. Ez konkrétan Cochet-nek sikerült, aki az 1926-os US negyeddöntőjében egy nem akármilyen mérkőzés során (6-8, 6-1, 6-3, 1-6, 8-6) tette annyi év után ismét szabaddá a teniszvilág trónját.

Beleülni azonban igazából egyikkőjüknek sem sikerült. Azt az Amerikai Bajnokságot végül Lacoste nyerte, ahogy a következőt is, ám wimbledoni címét éppen elvesztette és a következő évben sem szerezte vissza. Az igazság az, hogy ezekben az években állandóan egymás kezéből tépkedték ki a legfontosabb trófeákat. Meggyőzően, pláne tartósan egyikük sem tudott a másik kettő fölé kerekedni. Regnálásuk triumvirátus volt a javából, legfeljebb sóhajtásnyi eltolódásokkal valamelyikük felé egy-egy szezon, néhány hónap erejéig. Állandóan újraosztották a birodalmat. Európában mindhárman mindkét Grand Slam tornát megnyerték. Amerikában csak Borotra nem szerzett elsőséget, viszont hármójuk közül ő volt az, aki vette a fáradtságot és egyetlen egyszer, 1928-ban Ausztráliába is elutazott illusztrálni, hogyan is játsszák a játékot mostanában.

Tilden, az elkergetett király számára két megoldás kínálkozott: harcolni vagy elbujdosni. Ez utóbbi alkalmasint az akkortájt, ha szerény keretek között is, de már bontakozó profi versenyzést jelenthette volna. 1930 után erre is sort kerített, ám előbb még felvette a kesztyűt. 1927. április 22-én hajózott ki New Yorkból az öreg földrész felé, utolsó hazai nyilatkozatában megnyugtatva az érdeklődőket korábbi térdsérülését és jelenlegi formáját illetően. Vele tartott Frank Hunter, aki már szintén erősen belelógott a harmadik ikszbe, ám ennek ellenére még mindig az egyik legkiválóbb amerikai párosjátékosnak mondhatta magát. Bill május 6-ától 22-ig hat egyes mérkőzést játszott német, holland, illetve belga ellenfelekkel szemben bemutató jelleggel és valamennyi találkozóját megnyerte. A 23-án rajtoló Francia Bajnokságon, amelyet ebben az évben rendeztek utolsó alkalommal a saint cloud-i pályákon mielőtt a rendezvény a mai helyére költözött volna, óriásit alakított salakon. Először csak a negyeddöntőben veszített játszmát a dél-afrikai Louis Raymond elleni meccsén, majd pedig az elődöntőben 9-7, 6-3, 6-2 arányban leradírozta Cochet-t. Érdemes egy pillanatra belegondolni, hogy ez az egyértelmű és hazai közönség előtt elszenvedett blamázs mennyiben befolyásolhatta a későbbieket, egy ekkora megaláztatás milyen mértékben sarkalhatta Henri-t a mielőbbi visszavágásban. Meglehet, ha Tilden egy szorosabb küzdelemben győzi le a franciát Párizsban, vagy épp kikap tőle, egy hónappal később akár Londonban is minden másképp alakulhatott volna.

A francia bajnoki döntőben azután hatalmas erőfeszítések árán Lacoste állította helyre a nemzeti becsületet. Összecsapásuk a stratégiák küzdelmének indult elnyúló, 30-40 ütésváltást hozó labdamenetekkel. A játékot valamelyest az is lassította, hogy Tilden, tőle szokatlanul, sok hosszú nyesett labdát küldött át a háló fölött, bomba tenyereseit eleinte szűk marokkal mérte. Szakavatott szemeknek bizonyára mindez érdekfeszítő lehetett, ám a 8000 jelenlévő zöme kissé unta egy idő után. A harmadik szettől azonban néhány váratlan fordulat mind a játékosokat, mind pedig a nézőket jóval magasabb hőfokra hevítette. Előbb a harmadik játszmában 3-3-nál Lacoste egy rossz mozdulatot követően lesérült, hosszú percekig erősen, majd később kevésbé feltűnően, de végig bicegve folytatta a játékot. Majd pedig háromszor is lábhibát jelzett Tildennél — most kapaszkodjunk meg! — egy Franciaországban élő amerikai vonalbíró, akinek még a nevét is feljegyezték a krónikák. Alan Muhr-nek hívták ezt a jóembert, akivel Bill — a korban eseményszámba menő momentumként — elég alapos szóváltásba is keveredett, a mérkőzésről készült beszámolókban pedig úgy emlékeztek meg az esetről, hogy a bajnokság történetében sohasem fordult elő ehhez fogható. Az utolsó előtti játszma javarészt e közjáték miatt lett viszonylag simán a franciáé. Az utolsóban Tilden hatalmas kunsztot mutatott be, amikor 5-5-ért, vagyis a meccsben maradásért szervált. Előzőleg úgy, hogy a publikum is hallja, odaszólt Muhr-nak, hogy most akkor lesz szíves nagyon figyelni, majd pedig bevágott négy ászt egymás után. Amennyiben csak fele ennyi kurázsit mutatott volna fel 9-8-nál, amikor a mérkőzésért adogatott, akkor most minden bizonnyal francia bajnokként is őriznék nevét a statisztikák, ahogy végül is nem őrzik. A torna történetében csak a 34-es Cramm — Crawford, meg a 62-es Laver — Emerson férfi finálé mérhető színvonal tekintetében ehhez a 211 percig tartó döntőhöz, amelynek végén 6-4, 4-6, 5-7, 6-3, 11-9 állt az eredményjelzőn Lacoste javára. Mindazonáltal az amerikai játékos messzemenőkig elégedett lehetett önmagával, európai visszatérése emlékezetesre sikeredett, kitűnően játszott és a francia sztárok abszolút egyenrangú partnereként mutatkozott.

Cochet már kevésbé lehetett derűlátó. Ugyan még önmagához képest is pazarul indult az éve, a Riviérán egy hónap leforgása alatt, vagyis január elejétől február elejéig minden héten, azaz minden tornán, amelyen indult, nyert. Azóta azonban semmi sem sikerült neki, még döntőbe sem jutott sehol. Az All England Club versenye előtt füvön semmilyen értékelhető eredménnyel nem bírt abból az évből. Sőt, ezen a felületen még egyáltalán nem mondhatott magáénak egyetlen korábbi évből sem számottevő trófeát, miközben Borotra és az Henri-nál három évvel fiatalabb Lacoste már wimbledoni bajnokként is gondolhattak magukra.

Az 1927-es Angol Nemzetközi Bajnokság legjobb nyolca közé mindazonáltal meglehetősen simán masírozott be. Egyetlen játszmát hullatott csak el, igaz azt 0-6-ra, a hazai Oswald Turnbull elleni mérkőzésen. A negyeddöntő felé az utolsó lépést egyébként a mi Kehrling Bélánk kárára tette meg (8-6, 6-3, 6-2). Tilden és Lacoste hasonló könnyedséggel abszolválta a maga négy-négy találkozóját. Borotrának már valamivel többet kellett izzadnia a fehér vonalak között. Több négy játszmás meccse is volt, a brit Edward Higgs ellen pedig 1-2-ről volt kénytelen fordítani a harmadik körben. Az elődöntőbe azután szintén mind a négyen tovább verekedték magukat, ám Cochet számára ez a menet már egyáltalán nem volt sétagalopp. A wimbledoni történelem talán legképtelenebb végjátéka vette kezdetét.

Itt lép rivaldafénybe Cochet negyeddöntőbeli ellenfeleként Tilden fent említett útitársa és párospartnere, Hunter. A jobbkezes new yorki, aki egyébként nem volt ismeretlen a londoni közönség előtt, hiszen három évvel korábban páros győztesként távozott tőlük, 1923-ban pedig szingliben vívott döntőt, most fordulóról fordulóra meggyőző, alkalmanként fineszes játékkal rukkolt elő. Spiritusza a franciával szemben is kitartani látszott, az első két játszmában az amerikai brillírozott. Cochet azonban 0-2-nél megrázta magát és elsöpörte Huntert. A vége 3-6, 3-6, 6-2, 6-2, 6-3 lett.

A korabeli sajtó két érdekes momentumot emelt ki. Egyrészt azt, hogy Tilden, akinek a soron következő fordulóban ennek a találkozónak a győztesével kellett mérkőznie, a nézők között ült. Mivel honfitársának és rendszeres párospartnerének játékát tenyeréhez hasonló szinten ismerhette, könnyű kitalálni, vajon kit tartott esélyesnek és feltérképezendőnek. Big Bill becsületére vált, hogy a könnyű párizsi győzelem közeli emléke ezek szerint egyáltalán nem apasztotta sem óvatosságát, sem szakmai érdeklődését, már ami a Coche-ból való felkészülés alaposságát illeti. Sőt! Abból, hogy a szemtanúk szerint mennyire felvillanyozta Hunter kiváló startja, majd pedig mennyire lelombozódott Cochet feljavulását és győzelmét követően, talán nem túlzás a bajtársiasság mellett arra is következtetni, hogy Tilden Párizs után is tartott a franciától. A lapok közül jó néhány nem mulasztotta el továbbá Coche-t úgy emlegetni, mint az öt játszmás mérkőzések szakértőjét, és ezzel kapcsolatban a következő adalékkal szolgáltak: Such is the faith in the reputation of Cochet as the greatest five-set player in the world that many bets at even money were made in the stands when the former little Lyons ball boy was behind two sets to none. Azaz a második játszma után a fogadóhelyeken csökkenés helyett éppen emelkedőben voltak a franciára tett tétek. Szó, ami szó, ez elég meghökkentő adat!

Magán a tituluson ugyanakkor lehetne vitatkozni. Átvizsgálva a muskétások és Tilden fontosabb ötjátszmás mérkőzéseit a korszakból, Cochet felé feltűnően egyáltalán nem billen a mérleg. 1924 és 1931 között a három GS torna negyeddöntőktől számított végjátékaiban, illetve a Davis Kupa döntőkben ők négyen összesen 29 öt szettes meccset játszottak, ebből tizenhárom alkalommal egymással, tizenhat esetben másokkal. A győzelmi mutatók sorrendje a következő: Lacoste 57%, Borotra 64%, Tilden 75%, Cochet 77%. Tehát valóban ő nyerte legnagyobb arányban azokat a mérkőzéseit, amelyeken döntő játszmára került sor, ám korántsem jelentős fölénnyel. Ráadásul, ha csak az 1927-es Wimbledon előtti adatokat, vagy kizárólag az egymás elleni ötjátszmásakat vesszük figyelembe, a ballboy elveszíti elsőségét. Az előbbi mutatóban Borotra (83%) a legjobb, és alkalmasint Cochet az utolsó (50%), míg az utóbbiban Lacoste (67%) a király és őt követi Cochet (60%). Henri tehát csak a korszak második felének, valamint a potenciálisan gyengébb ellenfelek fölött aratott győzelmeinek köszönheti abszolút és csupán szoros elsőségét. Szakértő szemmel olvasva mindenesetre megalapozatlan állításnak tetszhetett, amikor az 1927. június 30-án megjelenő újságok a Hunter elleni negyeddöntőre reagálva a világ legjobb ötjátszmás specialistájának nevezték őt. Kétségtelen azonban az is, hogy pár nappal később, miután Cochet még kétszer pályára lépett a tenisz első számú szentélyében, az ilyesfajta címek minden statisztikával dacolva a lehető legtalálóbbnak és egyben rendkívül kevésnek is tűntek annak jellemzésére, amit a kis francia véghez vitt.

Az elődöntőben azután Tilden régi, a legjobb önmagát idézte. Ahogy fénykorának éveiben, fölényét az ütéserő, a sebesség biztosította. E mögött a rettegett felszín mögött Big Bill legfőbb erénye csillant meg: rendre jó döntéseket hozott és, ami mindig is a többiek fölé emelte, rendkívül gyorsan tette ezt. Játékát nehezen lehetett olvasni, a kellő reagálásra kevés idő és alkalom maradt. Cochet szenvedett. A hálónál amúgy rendkívüli képességekkel bíró francia egyszerűen képtelen volt lekezelni az amerikai sistergő ütéseit. Játéka mindazonáltal nem omlott teljesen össze, méghozzá elsősorban remek és könnyed return-jeinek köszönhetően, amelyek Tilden ugyancsak hatalmas szervái ellenében képesek voltak biztosítani kivitelezőjüknek, hogy egyáltalán érdemi labdamenetekbe bocsátkozhasson. Más kérdés, hogy azok javarészéért végül a hórihorgas jenki zsebelhette be a pontokat. Az első két játszma bukását, valamint a harmadik játszmában elvesztegetett két további adogatójátékot követően 2-6, 4-6, 1-5, 15 egyenlőnél Cochet-ra még a párizsinál is alaposabbnak tetsző verés lehető legközelebbi árnyéka vetült.

Ekkor azonban megmagyarázhatatlan fordulat következett és előfordult az, ami amúgy is ritka jelenség, ilyen óriások csatározásakor meg egyenesen csodaszámba megy: a következő öt játék során Tilden egy árva fia labdamenetet sem volt képes megnyerni! A legtöbb beszámolóban az szerepel, hogy Bill még inkább növelni akarta az ütőerőt, ami már az ő képességeit is meghaladta, és rengeteg hibát eredményezett. Nehéz ehhez bármit is hozzáfűzni, és amennyiben valóban ebben keresendő a fordulat oka, úgy számomra még rejtélyesebbnek tűnik ez az egész, hiszen a játék képe alapján, illetve az amerikai rutinját és pszichés kvalitásait ismerve semmi, de semmi nem indokolta ezt a forrófejűséget és a vele járó végzetes rövidzárlatot. Egy helyütt arról olvastam, hogy 5-1-nél Tilden elkezdett a közönségnek játszani, ami nem jött be. Az amerikai játékával és hozzáállásával kapcsolatban időnként valóban elhangzottak olyan utalások, mely szerint nem mindig elégedett meg azzal, hogy tönkreverte ellenfeleit, hanem kifejezetten hajtott a rájuk nézve megalázó szituációkra. Ám az ellenfélre és a körülményekre való tekintettel, illetve a források megosztottságára ebben a kérdésben, ez sem lehet több egy gyenge lábakon álló magyarázat-pótléknál. Lépjünk túl ezen az öt elátkozott game-en azzal a suta tanulsággal, hogy a váratlanságnak nincs az az elképzelhető, sőt elképzelhetetlen esete, ami ebben a sportágban nem következett már, vagy nem következhetne be majd valamikor.

A játszmának egyébként ezzel még nem volt vége. Cochet 6-5-re vezetett és az utolsó játékban az adogató Tilden már egyenrangú partner volt. Erős önkontrollal játszott, míg a francia hosszú ütésekkel igyekezett kiszorítani őt, sikerrel (7-5). A negyedik játszmában Tilden úgy jutott el 4-4-ig, hogy 3-4-nél két hatalmas lecsapást is hárított, de tovább nem bírta, Cochet remekül mozgatva ellenfelét behúzta a szettet (6-4). A mindent eldöntő utolsó felvonás ötödik játékában az óceán túlpartjáról érkezett játékos még egyszer megrázta magát és brékelőnyre tett szert. Lyon büszkesége a játéknak ebben a szakaszában alighanem elszámította magát. Többször is lágyakat ejtett minden bizonnyal arra spekulálva, hogy az amerikainak ismét az így felkínált tér, illetve a túlspirázott ütések jelentik majd a vesztét. Ám ellenfele ebben az esetben ismét pontos is volt, nem csupán erőteljes. Előnyét azonban nem tudta megtartani. Rögtön a következő game-ben koncentrációs problémák törtek rá, két kettőshibát is vétett, Cochet pedig könnyedén visszavette a fórt. Ráadásul Tilden nem tudott kikecmeregni a gödörből, ami megpecsételte sorsát. A francia 5-3-nál a mérkőzésért adogatott és 40-15-nél rögtön hozta is első meccslabdáját. Tilden elrontott egy ejtést, Cochet pedig — életében először — a wimbledoni döntőbe jutott.

A már akkoriban is hűvösnek titulált angol nézők eszement módon ünnepelték a győztest. A nem mindennapi pillanatokat nyújtó mérkőzés végén kalapok és üdvrivalgások repültek a levegőbe. Tildenen annyira erőt vett a csalódottság, hogy a fotósok kívánságának nem volt hajlandó eleget tenni. Nyilatkozatot viszont adott. Ebben pedig tőle kissé szokatlan gesztussal maximálisan elismerte Cochet érdemeit: Cochet is the best tennis player in this little world of ours — fogalmazott nemes egyszerűséggel, és egyedül az életkoruk jelentős különbségét nevezte meg a vereség további okaként. Egyébként már a kortárs elemzők is hangsúlyozták, hogy az amerikai játékosnak pusztán azért is volt miért búsulnia, mert a másik ágon Lacoste legyőzésével az a Borotra jutott a fináléba, aki ellen Tildennek a legtöbb keresnivalója lehetett volna. A három muskétás közül ugyanis Borotra esett legtöbbször és legkönnyebben Big Bill áldozatául, amelynek fő oka kétségkívül abban keresendő, hogy neki ment legnehezebben az adogatásfogadás. Vele ellentétben Tilden ágyúgolyónak álcázott szerva-küldeményeit Lacoste és Cochet is magas hatékonysággal volt képes visszaküldeni a feladónak. Ehhez mindketten röviden lendítették ütőjüket, mintegy blokkolták a felpattanó labdát. Ráadásul a művelet kivitelezéséhez közel kellett húzódniuk az adogatóudvarhoz, fogadáskor ezért bőven belül helyezkedtek a pályán, ami a return elvégzését követően megkönnyítette a helyezkedést is. Az Ugráló Baszk ezt a kifejezetten Tilden hatalmas adogatásaira kidolgozott technikát soha nem sajátította el tökéletesen.

A francia házidöntő előtt aligha gondolta bárki is, hogy a forgatókönyv harmadszor is megismétlődhessen, és hogy az izgalmak még magasabbra szökjenek. Valójában nem sok hiányzott igazukhoz. Borotra nem volt lehengerlő, mint Tilden, és Cochet-n is több igyekezet látszott annak érdekében, hogy ne ragadjon be a rajtnál, ahogyan két utolsó mérkőzésén. Borotra ugyan a játszma elején előnyre tett szert, de ellenfelén végig látszott a hatalmas igyekezet, hogy ettől megfossza. Borotra valamennyi adogatójátékában közel került ehhez, kivéve épp a tizedik játékot, amelyben a baszk 40-15-tel indított és könnyedén bezsebelte a szettet (4-6). A következő etapban 3-3-ig haladtak együtt, amikor ismét csak Borotra törte meg Cochet, majd szép nyugodtan kiszerválta a játszmát (4-6). Ebben a játszmában gyors labdamenetek voltak, mindketten sokat támadtak. Cochet tenyeres első röptéire különösen jól működtek Borotra fonákjai. A következő szetben épp fordítva, Cochet brékelt a nyolcadik játékban, majd szervált magabiztosan a szépítésért (6-3).

Az első három szettben nem sokat változtattak felfogásaikon a felek, megpróbáltak minél agresszívebben teniszezni, az eredményt nüanszok befolyásolták. Az első szembeszökő változtatással Borotra élt. A negyedik játszmában elkezdte óvatosabban járatni a filccel bevont játékszert, amivel sikerült is megzavarnia Henri-t a ritmus követésében. 2-1-nél jutott előnyhöz, amit egészen 4-3-ig megtartott, azaz itt is a nyolcadik játék mutatkozott döntő fontosságúnak. Ebben Cochet hihetetlen lábmunkáról és helyezkedőképességről tesz tanúbizonyságot, sokkal harcosabb játékot produkál Borotránál, aki pusztán a kivárásra apellál, és mikor egyre inkább látszik, hogy ez kevés lesz a győzelemhez, változtatás helyett elbizonytalanodik és elveszíti a játszmát (6-4). Cochet produkciójában az volt az igazán szemkápráztató, ahogy épp a legélesebb pillanatokban kapta össze magát. Merte átvenni a kezdeményezést, bátor támadásokat vezetett megőrizve egyúttal józanságát is.

A végső felvonás azonban úgy kezdődött számára, mint aki az előzőekben elropogtatta összes puskaporát. Rögtön az első adogatásával hátrányba került, majd pedig a közelébe sem ért, hogy visszacsinálhassa. Az első mérkőzéslabdát saját adogatójátéka során kellett hárítania. Sikerült, egy hosszabb labdamenet során hibára késztette ellenlábasát. 5-3 lett, viszont most Borotra jött adogatással. A baszk azonban öt mérkőzéslabdát is elpuskázott! Cochet hihetetlen nyugalommal tett-vett a legkritikusabb pillanatokban, Borotra pedig éppen a meccslabdáinál szaladt bele a kockázatosabb megoldásokba. Talán a negyedik játszmában önmagát megbosszuló passzivitását kívánta felülírni, talán Cochet-t akarta kizökkenteni már-már abnormális magabiztosságából, vagy egyszerűen csak elvesztette a fejét a nagy siker küszöbén — mára már aligha felgöngyölíthető. Annyit azonban feljegyeztek a krónikák, hogy az egyik mérkőzéslabdánál Cochet az ütő keretével találta el a labdát, ami azután így lett védhetetlen, egy másiknál pedig Borotra vétett kettőshibát. A derék angolok valósággal tomboltak két labdamenet között, a feszültség szinte elviselhetetlen volt, amit csak fokozott Cochet negyed- és elődöntőjének a stadion fölött lebegő kísértete. Végül a sokadik egyenlőnél Jean egy újabb kettőshibával juttatta előnyhöz Henri-t, aki véget vetett a negyedórai tömény izgalmaknak. A többi, ahogy az már ilyenkor csak lenni szokott, szinte szóra sem érdemes. Borotra teljesen összeomlott, Cochet pedig lerendezte a lerendezendőket (7-5).

Ennek a sosem látott végkifejletbe torkollott 1927-es Angol Bajnokságnak természetesen széles sajtóvisszhangja támadt, valamint áttételesen a szereplők pályafutására is bírt némi befolyással. Az új wimbledoni bajnok, aki eddig kissé háttérbe szorult hazája másik két zsenije mögött, első számú játékossá lépett elő. Ez legközvetlenebbül a francia Davis Kupa együttes összeállításában volt tetten érhető, amelyből korábban általában Cochet hagyták ki a legfontosabb összecsapások idején, mostantól azonban egy jó ideig Lacoste-nak és Borotrának kellett megküzdenie egymással a második szingliért. Tilden pedig kénytelen-kelletlen tovább loholt egykori dicsősége után. Még három évébe és a francia triumvirátustól elszenvedett további vesszőfutásaiba került, míg végül egy újabb wimbledoni sikerrel a háta mögött, harminchét évesen emelt fővel búcsút mondhatott az amatőr éveknek.

4 komment


2010.06.20. 14:52 duplikátum

Huszonöt éve van wimbledoni bajnokunk! Interjú Taróczy Balázzsal

Kell-e ilyen szép évfordulónál kedvezőbb alkalom!? Annak a bizonyos versenynek a felidézésével kezdtük, hogy azután sok minden egyéb is szóba kerüljön: pályatársak külföldről és itthonról, a játékban mutatkozó változások a hetvenes és nyolcvanas években, a pályakezdet és a kibontakozás eseményei a kor szocialista háttere előtt, s a végére egy kis önértékelés. Balázs rendesen belelendült, blogoló pedig élete első interjúját készítette.

ves pályán sem az 1985-ös wimbledoni verseny előtt, sem azután nem nyertetek tornát. Te egyesben abban az évben rögtön az elején kiestél, Günthardtnak ellenben nagyon ment szingliben a szekér, végül egészen a nyolcig jutott. Milyen hangulatban, milyen elvárásokkal indultatok neki abban az évben a párosnak?

Mi nyolcadikként voltunk kiemelve, ami ugyebár azt jelentette, hogy legalább a nyolcban illene végeznünk. Miután rögtön az első fordulóban kikaptam, igen szkeptikusan ítéltem meg a párost is, azt gondoltam, nem lesz sok keresnivalónk. Az első két fordulóban azután meglehetősen rosszul is játszottam, abszolút Heinz vitte a párosunkat. Az egyes vereség nagyon letört, mert akkoriban kezdtek huzamosabban rosszul alakulni szingliben a dolgaim, és volt egy régebbi fogadalmam, mely szerint, ha egyesben kikerülök az első százból, akkor abbahagyom a teniszezést. Ezzel az első fordulóban elszenvedett vereséggel valahova a nyolcvanadik hely környékére csúsztam le, szóval napokig nem igazán foglalkoztatott ezen kívül más. Azon tépelődtem, hogy Wimbledon után milyen versenyeken lenne hasznos elindulnom a pozícióm javítása érdekében. A harmadik forduló környékén kezdett visszatérni belém az élet, a következőben meg jött az a meccsünk, amit olyan sokszor emlegettek azután, Annacone-nék ellen a 24-22-es ötödik játszmával.

Az Annacone / Rensburg páros elleni meccs döntő játszmája valóban igazi tenisz-horrorrá változott. Később úgy nyilatkoztál a mérkőzésnek erről a szakaszáról, hogy játék közben is végig biztos voltál abban, meg fogjátok nyerni.

Addig még sohasem veszítettünk ellenük, pedig több hosszúra nyúlt partink is akadt velük. Ha jól emlékszem, nagyon élveztük azt az egész meccset. Egy idő után már mi is csak röhögtünk, hogy mi lesz ennek a vége…

Komolyan? Az ember azt gondolná, micsoda feszültség lehet ilyenkor a játékosokban…

ros közben sosincs az emberben akkora drukk. Persze szeretne nyerni, de ez egy sokkal játékosabb műfaj. Ketten vagytok, megbeszéltek mindent. Mindazonáltal ez egy egészen furcsa mérkőzés volt. Ellenük nagyon nehéz volt játszani, ugyanis Annacone rettenetesen jól szervált, az ő adogatásainál gyakorlatilag nem volt esélyünk. Mégis belül úgy éreztem, végig nekünk áll a meccs. Mi már szinte csodálkoztunk, hogy miért nem nyertük még meg, Annacone-ék meg állandóan csak kapaszkodtak. Meccslabdájuk egész a végéig nem volt sem nekik, sem nekünk.

Bent voltatok az elődöntőben, ahol egy ausztrál kettős, McNamara / McNamee várt rátok. Ők sem voltak épp akárkik.

Velük is kalandosra sikerült a meccs. 2-1 szet és 5-4 volt a javunkra, én következtem volna szerválni, amikor sötétedés miatt abba kellett hagyni. Másnap tehát onnan folytattuk, hogy nekem kellett rögtön a mérkőzésért adogatnom. Ez azért egy elég nyomasztó szituáció, ráadásul úgy, hogy előző nap már nagyon jól játszottam én is, és akkor nem lett volna gond megoldani ezt a feladatot. Rettentő ideges voltam, úgyhogy semmi-negyvennel kezdtem azt a játékot, amit azután mégis sikerült hoznunk valahogy.

Ez, ha jól tudom, már a döntő napján, szombaton történt.

A döntő napján, de nem szombaton, hanem vasárnap, mert a sok eső miatt egy napot csúszott a teljes program. Így került a női egyes döntő, meg a mi páros döntőnk vasárnap délutánra, a férfi egyes finálét pedig csak hétfőn tudták lejátszani. Miután délelőtt végeztünk az ausztrálokkal, az is kiderült, hogy a másik elődöntőben Cash és Fitzgerald legyőzte McEnroe-ékat. Ez engem rendkívül feldobott, mert a McEnroe / Fleming pár ellen valahogy nem tudtunk hatékonyan játszani, mindig kikaptunk tőlük, úgyhogy a döntőben sem adtam volna sok esélyt magunknak. A döntőben azután mind a ketten nagyon jól játszottunk, az első két játszma igen sima lett. Az elődöntő utolsó game-je, amit délelőtt végül sikerült megcsinálnunk, minden terhet leemelt rólam. Teljesen felszabadultan, lazán játszottam, pedig akkor léptem föl életemben először a wimbledoni center pályán.

Egy szívfájdalmad maradt csupán, a bankett.

A híres, az aktuális bajnokok tiszteletére tartott bankett, amelyen nem vettem részt. Hát, igen! Mivel, ahogy említettem, az eső miatt minden elcsúszott, ezért nagy dilemmába kerültem a soron következő, bostoni versenyem miatt: vagy azonnal indulok, hogy rajthoz állhassak, vagy lemondom az egészet a bankett kedvéért. Azt azért sejtettem, hogy még egy wimbledoni bankettre valószínűleg nem lesz már alkalmam. Végül mégis az amerikai verseny mellett döntöttem. Elutaztam hát, és ki is kaptam annak rendje és módja szerint rögvest az első fordulóban.

A játék különböző elemeiben volt köztetek számottevő különbség Heinz-cel? Létezett valamifajta munkamegosztás játék közben?

Mind a kettőnknek voltak jó és rossz meccsei, de munkamegosztásról túlzás beszélni. Heinz kétségtelenül jobban szervált nálam, az ő szerváit általában könnyebben is hoztuk.

Igen, a döntő utolsó poénjaként is egy ászt ütött. Hogyan zajlott köztetek a kommunikáció mondjuk egy élesebb szituációban?

Én voltam az indulatosabb játékos, s inkább én mondogattam, hogy mit hogyan kellene csinálni. De ennek igazából nem sok köze volt magához a játékhoz, s tévedés lenne arra gondolni, egyikünk valamifajta főnökként lett volna jelen. Heinz csendes fiú volt, akinek azon a tornán nagyon ment a játék.

Azokban a napokban egyébként a pályán kívül is együtt voltatok?

Persze. Szinte mindig együtt voltunk. Heinz majdnem összes szinglijét megnéztem, minden este együtt vacsoráztunk.

Győzelmetek után milyen volt a hazai fogadtatás?

gtön Wimbledonból az Államokba repültem, ahol két hónapig túráztam, valamikor a US Open után jöttem csak haza. Addigra idehaza már teljesen lecsengett a dolog. A Vasasnál is csak kérdezgették, hogy mi lesz az ünnepléssel. Aztán év vége felé rendeztek egy teniszbemutatót a régi BS-ben, ahová Heinz-et is meghívták. Na, akkor kaptunk Buda Istvántól, a sportokért felelős akkori államtitkártól egy kitüntetést. Egyébként már a wimbledoni televíziós közvetítés is érdekesen alakult. Előttünk a női döntő volt soron, a mérkőzést élőben adta a magyar televízió. Vitray Tamás azonban a közvetítés elején és a női döntő alatt egy szóval sem említette, hogy lenne itt még egy műsorszám, csekélyke magyar vonatkozással. Így azután a női egyes díjátadóját követően, amikor megkezdődött a mi finálénk, Tamás száját valami ilyesfajta mondat hagyta el: „következik a férfiak páros döntője, és jó hírrel szolgálhatok, magyar játékos is érdekelt.” Otthon meg már a fél ország a készülékek előtt ült, mert pontosan tudta, mi következik.

Most helyezzük kicsit tágabb kontextusba a párost. Olyan időszakban kezdtél teniszezni, amikor a legjobb párosjátékosok között számos figurával találkozhattunk, akik egyesben is hatalmasat alkottak. Pályafutásod vége felé viszont már szinte csak olyanok nyerték a nagyobb versenyeket párosban, akik egyesben nem jutottak különösebb szerephez. Talán McEnroe és Edberg voltak az utolsó mohikánok, akik mindkét számban csúcsra járatták magukat. Ez a tendencia manapság visszafordíthatatlannak látszik. Mi volt ennek a hátterében?

Nem egészen így van. Ha megnézed az 1985-ös wimbledoni páros főtáblát, számos nagyágyú is elindult. Ekkor az elitből még szinte mindenki játszott párost is, más kérdés, hogy legtöbben nem értek el jelentős sikereket. Borg volt az első igazi nagy sztár, aki hanyagolta a párost. Maga a folyamat pedig, amit említettél, elsősorban a pénzzel függ össze. Profi pályafutásom elején a legtöbb játékosnak még minden bevételre szüksége volt ahhoz, hogy utazásait, szállását, megélhetését, a folyamatos versenyzéssel járó költségeket fedezni tudja. A párosjátékból befolyt összegeket nem engedhettük veszni hagyni. Később, amikor a pénzdíjak elkezdtek emelkedni, más lett a helyzet. A versenyek összdíjazásából 18% jutott a párosra, ami egy standard érték volt akkoriban, s egyébként manapság sem sokban tér el ettől. Ehhez jön, hogy a páros nyereményt a két játékos is megosztja egymás között. A párossal szerezhető jövedelem relatív értéke tehát rohamosan csökkeni kezdett. Ráadásul a versenyek programjában a párosokra az egyeseket követően kerül csak sor. Négy főnek kell alkalmazkodnia egymáshoz, csak akkor kezdhetnek párosozni, amikor valamennyien túl jutottak a szingliben adódó kötelezettségeiken. A gyakorlatban ez sokszor jár azzal, hogy késő este, sőt éjszakába nyúlóan vetélkednek egymással a versenyzők. Mondani sem kell, hogy ez mit jelent abban az esetben, amikor másnap délelőtt valaki egyesben kénytelen pályára lépni: élőhalott vagy. Tehát alapvetően a pénzdíjak növekedése és a versenyrendezés sajátosságaiból fakadóan tátong mára ekkora szakadék egyes és páros között. A versenyrendezési probléma is eltűnt ezzel, hiszen bármikorra lehet páros meccseket kiírni, ha a résztvevők egyike sem érdekelt egyesben.

Szóval az egész mögött végtelenül praktikus okok húzódtak. Pedig akár arra is gondolhatnánk, hogy a játéktechnika fejlődése is szerepet játszott.

Á, dehogy! A legjobbak lennének a mai napig a legjobb párosjátékosok is. Szerintem még az olyan játékosok esetében is, akikről azt vélhetnénk, nem a legügyesebbek a hálónál, azonban fejben erősek, versenyzői kvalitásaik jók, amikor párost játszanának, valamennyi erényük előjönne, és remekül tennék a dolgukat. Egyszer például mi is kikaptunk a Sampras / Courier párostól, akik akkor még nagyon fiatalok voltak és később már egyáltalán nem is játszottak párost. Meg vagyok győződve, hogy még egy Nadal is valamely jobb partner oldalán, kiegyensúlyozottan és jól párosozhatna.

hány egyéb jelentős fordulatot is megélt a sportág abban a korszakában, amikor te magad is aktív voltál. Beszéljünk kicsit ezekről is. Itt van például a játék sebessége.

A gyorsulás mindenekelőtt az ütőknek és a húroknak köszönhető. A fa ütők és a bélhúrok lecserélése különböző kompozitokra és műanyagokra jelentős lökést adott ezen a téren. Ugyanakkor ezek az ütők úgymond sokkal többet meg is bocsájtanak használóiknak, mint fából készült társaik. Biztos vagyok benne, hogy a maiak közül kevesebben vitték volna ennyire, ha fával volnának kénytelenek hadakozni. A fa sokkal több technikai készséget követel, sokkal inkább szelektál a játékosok között.

A húrozásról az ún. spagetti ütők, illetve a velük kapcsolatos balhék is eszembe jutnak a hetvenes évek végéről. Mi is volt ez tulajdonképpen?

Az ilyen ütőket duplán húrozták. Technikailag pontosan nem tudom már, hogy hogyan is oldották ezt meg, de végül az ilyen ütőkön két réteg húrozást alakítottak ki. Mint egy parittyából, úgy jött róluk a labda. Az ívük is más lett: hosszan-hosszan ki kellett volna szállniuk, amikor egyszercsak lecsapódtak. Az idősebb teniszezők, akik egy-egy strapásabb meccsen néha már lépni sem tudtak, szívesen húroztattak így, például Nastase. De azután hamar megtiltották használatukat. Egyszer egy öreg ausztrál versenyzőt vertem meg, aki ilyen ütővel játszott.

A te esetedben egyébként miképpen történt az átállás fáról a műanyagra?

Elég hülye helyzet volt. Igen-igen későn váltottam, már szinte mindenki új ütőkkel játszott, gyorsabban jöttek a labdák, én meg sehogy sem tudtam megkedvelni őket. Azt hiszem, 83-ban történt, amikor nem mentem el a nyári amerikai versenyekre, hanem Ausztriában vettem részt egy Satellite sorozaton. Ez négy kisebb versenyt jelentett, a végén egy mestertornával. Ha jól szerepeltél, akkor az öt hét alatt a gyengébb mezőnyben annyi ATP pontot gyűjthettél, amennyit egy nagy százezer dolláros tornán. Ezen a sorozaton próbáltam ki azt a Dunlop ütőt, amellyel McEnroe, később meg Steffi Graf játszott. Jól ment vele a játék, meg is nyertem a Satellite-ot. Azután Palermóban jött egy verseny, ahol kikaptam az első fordulóban, s rögtön le is tettem a Dunlop-ot. Azon az őszön és télen még mindig a faütővel versenyeztem. 84 januárjában a páros világbajnokságon azzal az ütővel játszottam, amivel Heinz, de nem igazán tetszett. Megint vissza a fához, egészen májusig. Utána Németországban szerepeltem csapatbajnokságon. Münchenben játszottunk, ott adta kölcsön az ütőjét Niki Pilic. Ez volt a Garcia! Éreztem, hogy ezzel elképesztően jól megy a játék. Pilic rögtön ajándékozott nekem két ütőt és én meg is vertem Chris Lewis-t, aki egy évvel korábban wimbledoni döntőt játszott. Vittem magammal a Garciákat a Roland Garros-ra. Ott a tizenhat közé jutottam, jól játszottam végig. Közben Pilic-nek szponzoriális okokból át kellett térnie a Pumára. Így lett a Garcia Niki Pilic Autograph-ból Taróczy Autograph.

Amivel azután Wimbledont nyertél! S ha már a legnagyobb győzelmet így felidézgettük, ez a jubileum talán arra is feljogosít, hogy szemezgessünk egy kicsit a pályafutásod emlékezetesebb pillanataiból. Több nyilatkozatodban is azt olvastam, hogy a legkedvesebb egyéni diadalod az 1978-as barcelonai tornagyőzelem. A döntőben öt játszmában gyűrted le Ilie Nastase-t. Ez volt egyben a legrangosabb versenyen elért sikered is szingliben?

Igen, ez. Illetve volt még egy másik Amerikában, Ocean Cityben, szintén 78-ban, ahol az első fordulóban McEnroe-t vertem, az elődöntőben megint Nastase-t. És itt kerestem a legtöbb pénzt is. Ez a legtöbb adatbázisban egyébként nincs is benne, mert nem ATP rendezvény volt, hanem WCT torna. Barcelona meg amúgy is az egyik kedvenc városom és azon a tornán mindig is szerettem játszani. 1-2-es szethátrányból vertem Ilie-t a döntőben, az elődöntőben meg Lendl-t.

Bizony! Vagy ott van például az első nemzetközi sikered, az 1974-es Kitzbühelben rendezett verseny, ahol Manuel Orantes ellen fordítottál az elődöntőben hátrányból.

Úgy van! Abban az évben kétszer is megvertem a spanyolt. Először Monte Carlo-ban, azután Kitzbühelben. Az utóbbi esetben ráadásul, ha jól emlékszem, éppen a világranglistát is vezette, vagy második volt. Azután a döntőben Onny Parunt, egy új-zélandit vertem meg, aki gyors felületen egészen jónak számított. Kitzbühel viszont, jóllehet salakon folyt a verseny, magas fekvésű város, ezért kicsit gyorsabb a pálya, mint egy átlagos salakpályán. De ott abban az évben a gyorsabb játékhoz már csak azért is könnyebben lehetett alkalmazkodni, mert az elején annyira vacak időnk volt, hogy az első három fordulót gyors fedett pályán játszottuk.

nyleg? Akkor még ez bevett gyakorlatnak számított rossz idő esetén?

Persze, ha olyanok voltak a körülmények, miért ne? Hozzáteszem, ez csak egy irányban működött. Tehát az megtörténhetett, hogy egy salakos versenyt más felületen kezdjünk, de egy salakpályán indult tornát nem volt szabad máson befejezni. Kitzbühelben például egy kiváló szerva-röptéző amerikaival, Jeff Borowiak-kal voltam kénytelen gyors felületen játszani. Hát mit mondjak, vért izzadtam, miközben salakon sokkal simább lett volna a parti.

No, akkor nézzünk egy másik korabeli nagyságot, akivel szintén többször is mérkőztél, s akinek szintén a salak volt a lételeme, Guillermo Vilas-t.

Vilas sok tekintetben másképp játszott, mint a többiek. Ellene azért nem nyertem egészen addig, amíg vén róka nem lett belőle, mert a meccseken végig az volt az érzésem, hogy egyáltalán nem játszik jobban nálam, és mindig odáig jutottam, hogy nagyon meg akartam verni, hülyét akartam csinálni belőle, ami így utólag persze butaság volt. Minden alkalommal beleestem ebbe a hibába. Futtatni akartam, meg ejtegettem neki. A legtöbb meccsen ráadásul Ion Tiriac is ott ült az első sorokban, mert Vilasnak is, nekem is ő volt a menedzserem, s olyan volt, mintha egy kicsit neki is játszanék. Szóval egyszerűen gyerekes volt, amit az argentin ellen csináltam. Ámbár az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy Vilast sohasem tartottam igazi nagyságnak. Egy Borgot, egy Connorst igen, de egy Vilast nem. Jó kondija volt és hatalmas akarata, de nem láttam, nem éreztem benne többet.

Ha már szóba került, folytassuk Borggal. Azt tudtam, hogy egyszer sem sikerült legyőznöd, ám amikor gyűjtögettem az adatokat, megdöbbenve konstatáltam, hogy még játszmát sem nyertél tőle. Ennyire nyomasztó volt ellene játszani?

Nem bírtam, egyszerűen nem bírtam lábbal. De mások is leginkább így voltak vele. Az ember egy idő után összeesett ellene. Annyira biztosan működött, mindent visszaadott, és szinte mindig éles szögekben olyan labdákat, amikért loholni kellett. Ha meg előre mentél hálózni, halál pontosan pakolta el melletted a labdákat. Kiváló versenyző is volt. Egyébként sokszor edzettem vele és ott is ugyanez ment. Edzésen mindig fél óra ütögetéssel kezdett, azután másfél órányit szettelt a partnerével. És ezt naponta kétszer! A Roland Garroson volt alkalmam asszisztálni ehhez. Az ember egy gémet is alig tudott hozni ellene még edzésen is. Olyan volt, mintha egy gép ellen játszottál volna. És ami az edzésen történt, gyakorlatilag az ismétlődött azután élesben is. Pechem is volt, mert a nyolcvanas évek elején, azokban az években, amikor talán a legjobban ment a játék, kétszer is vele hozott össze a balsors a Roland Garroson, 81-ben már a negyeddöntőknél tartottunk. Egyszer játszottam vele egy kis osztrák versenyen, amit nem is tartanak nyilván a statisztikák, ott a döntő szet 8-6 lett neki.

Volt még egy negyeddöntőd a francia bajnokságon, 1976-ban öt játszmában kaptál ki a mexikói Raul Ramireztől, pedig vezettél is 2-1-re. Ráadásul ott nagyon jók lettek volna a további kilátások is, mert csupa verhető játékos került az elődöntőbe.

t igen! Persze nem úgy indultam én neki annak a tornának, hogy megnyerem. Nagyon boldoggá tett, hogy megvertem egymás után Kodest és Ashe-t. A cseh fiú Roland Garros győztes, az amerikai wimbledoni bajnok volt már korábbról. Csakhogy szakmai tekintetben rendkívül magányos voltam, nem volt semmiféle mentor, segítő körülöttem, akivel megbeszélhettem volna a dolgokat. Csak úgy elvoltam ott Párizsban, meg persze alkalmi edzőpartnerekkel edzettem. Magamtól meg sohasem gondoltam komolyan olyasmikre, hogy Roland Garrost fogok vagy lehetne nyerni. Nem gondoltam magamra olyan kvalitású teniszezőként, aki Grand Slam tornán győzhet. Fordulóról fordulóra játszottam az ilyen versenyeken. A minimális cél az első két forduló volt. Amikor olyan figurákat vertem, mint azon a Roland Garroson is, már elégedett voltam magammal. Ha lett volna mellettem valaki, egy edző mondjuk, aki abban a helyzetben el tudja velem hitetni, hogy az egész versenyt megnyerhetem, akkor akár sikerülhetett is volna. Az elődöntőbe azután tényleg csupa olyasvalaki került, akiket vagy megvertem már, vagy teljesen reálisnak tűnt legyőzésük. Harold Solomont már vertem előtte, Panattát is Király Kupa meccsen, gyors pályán Olaszországban, ahol pedig csalnak, mint a fene. Panatta ellen különben is mindig önbizalommal játszottam. Utólag kétségtelen, abban az évben volt a legnagyobb esély!

Connors ellen is játszottál, és meg is tudtad szorítani néhányszor. Hamburgban például 81-ben az elődöntőben.

Connors nem szeretett ellenem játszani. Hamburgban 2-1 szettem volt és a negyedikben is vezettem. Két évvel korábban Indianapolisban még közelebb voltam ahhoz, hogy megverjem, ott a döntő játszmában már 5-2-re vezettem és meccslabdám is volt, igaz, az ő szervájánál. 1980-ban Birmingham-ben szőnyegen a döntő játszmában 4-3 és bréklabdám volt.

És mi történt ezekben a szituációkban? Connors nagy küzdő volt, ez tudjuk, és sohasem hajtott fair play díjakra, ezt is tudjuk.

Nagy harcos volt, igen. Akkor a nagyok még sokkal többet megengedtek maguknak, nem volt még sólyomszem, és bizony egy McEnroe, vagy egy Connors sokkal többet ki tudtak hozni némely meccsből, mint ami azokban amúgy benne lett volna. Megfélemlítették a vonalbírót, a bírót, az ellenfelet, mind a ketten elképesztő húzásokkal álltak elő időnként. Olyan hangulatot teremtettek, ahol ellenfeleiknek roppant nehezen, vagy épp sehogy sem sikerült stabilnak maradniuk. Velem is ez utóbbi történt azokon a meccseken.

Megverted 83-ban Lendlt Hamburgban salakon. Korábban is, még a hetvenes évek végén, de akkor talán még nem volt annyira kiegyensúlyozott játékos.

Aki döntőkig, meg elődöntőkig jut, az azért már nem akárki, és 78-ban Barcelonában, 79-ben Brüsszelben ott vertem meg. Egy ideig azt gondoltam róla, hogy soha nem fog tudni megverni, még akkor is, amikor rangsorban már előttem volt. Talán azért is volt neki nehéz az elején ellenem játszania, mivel tisztelt engem. Valahogy úgy volt velem, ahogy én Borggal. Na, ez a nimbusz hullott le rólam 1980-ban Hamburgban, amikor szethátrányból, második játszmában 2-4-ről először megvert. Onnan azután beindult egy sorozat, csomószor elkalapált egymás után. De ezekben a meccsekben is benne éreztem legtöbbször, hogy könnyen alakulhatna másképp is, valójában szinte mindegyik a maga módján szoros volt, még ha ez az eredményekben nem is jött ki feltétlenül.

És akkor az idézgetések végére egy érdekesség. Egyetlen egyszer mérkőztél Ken Rosewall-lal, aki már nagyon idős volt akkor, egy két lábon járó legenda.

Igen, 1978-ban Philadelphiában volt az a meccs, melyen ki is kaptam tőle. Ő egy fantasztikus ember volt! Csodálatos, hihetetlen fonákot ütött. Anakronisztikus teniszt játszott, de gyönyörű szépen. Ellene egyrészt magamon röhögtem, hogyhogy nem tudok egyről a kettőre jutni, másrészt meg tökéletesen le voltam nyűgözve általa.

Legendák itthon is voltak. Amikor a hatvanas évek végén feltűntél a hazai felnőtt mezőnyben, nálunk Gulyás Pista számított egy ilyen mindenek feletti autoritásnak. Húsz évvel később pedig, amikor visszavonultál, te érezhetted magad hasonló pozícióban. Valóban így érezted? Reális ez a párhuzam?

Az volt az óriási különbség, hogy amikor elkezdtem a versenyzést, még egy zárt világban éltünk, külföldön sokkal kevesebb szereplési lehetőséggel számolhattunk. Következésképp Gulyásnak sokszor kellett itthon pályára lépnie. A magyar teniszélet lényegesen szervezettebb keretek között működött. Rengeteg hazai verseny volt, ahol a játékosoknak el lehetett, illetve el is kellett indulniuk. Sokkal több profi volt. Persze nem a mai értelemben, hanem olyanok, akik főállású sportolóként élték mindennapjaikat. Egyedül a Vasas legalább nyolc-kilenc ilyen játékossal rendelkezett, akik délelőtt, délután teniszeztek. És volt hasonló egyesületből nyolc-tíz. Hétvégenként meg mi mást is csinálhattak volna, elmentek versenyezni. Gulyás volt az egyetlen, aki több-kevesebb rendszerességgel kijárogathatott külföldi tornákra is, ami hatalmas szó volt az akkori időkben. De alapvetően még ő is erősen kötődött a hazai versenyrendszerhez. A hatvanas évek végén, hetvenesek elején a tekintélye már nem csak az eredményeiből, hanem magas korából is fakadt. 69-ben játszottam először ellene a csapatbajnokságban, 1971-ben meg két fontosabb meccsünk is volt, az egyik a Magyar, a másik a Budapest Bajnokságon. Ő negyven éves volt, én tizenhét, és mindkétszer megvert. A Davis Kupa csapatban már nem szerepeltünk együtt. Róla leginkább csak amolyan bácsis emlékeim maradtak. Emlékszem, mindig átment labdaszedőbe. A csapatbajnokságon nem voltak labdaszedők, a mérkőzéseken két labdával játszottunk, és amikor elütöttem a labdát, ő a másik térfélről futva érkezett, hogy összeszedje. Gondolj bele, a nagy Gulyás szedi neked össze az elrontott labdáidat! Az valami szörnyű érzés volt, az ember már nem tudott mit kitalálni, hogy valahogy megelőzze.

t, valóban meredek lehetett! Miből fakadt ez nála?

Abból, hogy rendkívül gyors ritmusban szeretett játszani, és igyekezett nem kiesni belőle. A labdaszedőkkel amúgy is sokat veszekedett. Ha például elrontotta az első szervát, rögtön akarta ütni a másodikat, és nagyon nem szerette, ha a labdaszedők befutnak az elrontott labdáért. Az ellenfelek viszont azt utálták, amikor a hálóba csapott labda visszagurult a T-vonalig. Ebből azután állandó balhék adódtak. A labdaszedők nem tudták, hogy kivegyék vagy bent hagyják a labdákat, Gulyás meg rendszeresen üvöltözött velük, ha mégis az előbbi mellett döntöttek. Egyszer a Benyikhez hozzávágta a labdát, őt ismerte, mert mindketten Dózsásak voltak. Benyik! — ordította, megcélozta, bumm!

Itthon, és a nemzetközi csapatversenyeken is először Machán Robival kezdtél párost alkotni, azután egyszer csak hirtelen váltás, és Szőke Péter lett a partnered. Ezt mi indokolta?

Tegnap Varga Gézával teniszeztem és ő is pont ezt hozta szóba! Bevallom, fogalmam sincs, hogyan alakult ez így. Mindenesetre sokkal jobban ment a játék Szőkével. Az tény, hogy a Király Kupa csapatba Machán partnereként kerültem be. Ez 1972 telén volt. A következő év nyarán is Machánnal párosoztam a Davis Kupában. Valószínűleg az 1976-os Király Kupa siker hozhatott áttörést, amikor Szőkével alig vesztettünk párost. Jobb felállás volt, Szőke balkézzel játszott, jobban szervált Robinál.

A hetvenes évek végére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ebből a generációból te viszed, viheted a legtöbbre. Ezzel egyetemben növekedett a nyomás is rajtad, ami a Davis Kupa szerepléseket illeti?

Nem, ehhez hozzá lehet szokni. Sőt! Adott helyzetben akár még fel is dobja az embert. Például már a Galea Kupa során is többször alakult úgy, hogy Benyik elvesztette az egyeseit, én megnyertem az egyeseimet, azután együtt megnyertük a párost. Inkább az jelentett gondot, hogy egy-egy elkerülhetetlenül bekövetkező rosszabb periódusból hogyan lehetne kikecmeregni. Még többet kellene játszani, vagy inkább megállni kicsit pihenni? A profi éveim során nem volt edzőm, mindig nekem kellett mindent kitalálnom. És különben is: ezt szerettem, ez volt a normális, és külföldön is olyan közegben mozogtam, ahol mindenki teljes intenzitással csak a tenisszel foglalkozott. Reggel héttől este tízig a teniszpályán voltunk. Vagy edzettünk, vagy meccset játszottunk, vagy meccset néztünk. Ott ettünk, ott masszíroztattuk magunkat. És teljesen mindegy volt, hogy az ember Chicagóból, Hamburgból, vagy Budapestről érkezett.

Az sem jelentett különbséget, hogy egy szocialista országból pottyant az ember a profi cirkuszba? Bármilyen módon éreztette hatását ez a fajta háttér? Kaptál például valamifajta fejtágítást, hogyan viselkedj külföldön?

Fejtágítások nem voltak, még sportvezetők sem utazgattak velem soha. Szerencsére akkor kezdtem el a külföldi szerepléseimet, amikor már sokat lazultak itthon a korlátok. Korábban, Gulyásék idejében mindig kiutazott a játékosokkal egy-egy vezető is, akinek a szájából esetleg még el is hangozhatott mindenféle, úgymond jótanács, de ezeken már akkor is csak röhögtek.

És a szocialista sportolói erkölcsök? Profizmus kontra amatőrizmus?

Ugyan! Ezeket már akkor sem vette senki komolyan! Mindenki eredményes szeretett volna lenni, mindenki pénzt szeretett volna keresni. Mert valójában már a hatvanas években kaptak rajtpénzt a játékosok, csak akkor még leginkább pofára ment. A nyílttá váló profizmussal, a szabályozott pénzdíjazással csupán ezeket a szubjektív különbségeket tüntették el. Egyébként meg a magyar államnak is jól jött az én és mások profizmusa, mert onnantól kezdve nem kellett támogatnia bennünket. Többek között ezért is mehettem oly kötetlenül külföldre. Nem került senkinek pénzbe, sőt amikor el kezdtem komolyabb nyereményekre szert tenni, már én számítottam bevételi forrásnak az állam számára. A múltkor találtam például otthon egy papírt 1980-ból, mely szerint 57.000 márkát utaltam át az éves keresetemből a Magyar Tenisz Szövetségnek. A megállapodásunk szerint ugyanis mindig 20% illette őket.

zzünk egy kicsit még távolabb a múltba. Hogyan kezdődött a pályád? Mi vitt rá, hogy a tenisz mellett köteleződj el?

Az Uvaterv pályáin, a Feneketlen tónál nőttem föl, ahol rengeteg gyerek játszott együtt. Emlékszem, még olyan kicsi voltam, hogy úgy kellett átvinni a villamossíneken. Reggel letettek ott, este értem jöttek, így teltek a nyarak. Volt egy Zsuzsi néni, akinél föl kellett írni, hány darab zsíroskenyeret ettünk meg egész nap. Fürdőgatyában, trikó nélkül teniszeztünk, két teniszezés között meg a telepen és a tó körüli nádas dzsungelében játszottunk. Bármelyik gyerek bejöhetett az utcáról, ütőt nyomtak a kezébe, játszhatott. Hamar kiderült, hogy én vagyok a legügyesebb. Előbb a korosztályomban vertem meg mindenkit, azután a nálam pár évvel idősebbek között is. Volt olyan év, amikor egyszerre nyertem meg a serdülő és az ifjúsági bajnokságot. Ilyen azóta sem történt. Tizenöt voltam, amikor bekerültem az első tízbe. Ez már komoly rangot jelentett, mivel sok jó játékos volt és sok verseny szerte az országban, amiknek megvolt a sajátos rangjuk. Hétről-hétre rajthoz állt a hazai élmezőny, voltak alkalmak megverni a nagy neveket, volt hol és miért bizonyítani. A Népsport rendszeresen közölte az eredményeket, sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak ezek az események, sokkal több figyelem esett a hazai mezőnyre, mint mostanában, ami persze lényeges motivációt is nyújtott számunkra.

Ha jól tudom a nemzetközi karriered is már ifiként elkezdődött?

Valóban, ifiként Európa egyik legjobbja voltam. Már ott sem azért utazhattam elsősorban, mert megengedték, hanem mert szinte mindent megnyertem, ahol elindultam. Egyszóval már a legelejétől szinte magától alakult jó irányba sok minden. Jöttek a külföldi felnőtt versenyek. Kezdett a játék jövedelemforrásként is működni. Elkezdtek tágulni a lehetőségek. Lehetett venni egy farmert! Hú, akkor az egy fantasztikus dolog volt! Később egy autót. Még később egy jobbat.

Azért voltak kötelező penzumok is. Például az Amatőr Európa Bajnokság. Az ilyesmit koloncnak, szükséges rossznak tartottad?

Nem szívesen játszottunk ilyen versenyeken, de nem volt kibúvó. Igyekeztem minél előbb kiszállni az Amatőr EB-ből, hiszen akkor már világranglistán szerepeltem, az ATP pontok számítottak, pénzt lehetett keresni. Az EB-n meg csak a „dicsőség” maradt, ami ténylegesen az ég világon semmit nem jelentett. Persze, ha az embernek már egyszer játszania kellett, akkor megpróbálta tisztességesen odatenni magát. 1974-ben, amikor a profik között már jelentős játékosokat is legyőztem, az EB döntőjében a szovjet Metrevelit vertem meg 1-2-es szethátrányból. Ő akkor a világ egyik legjobbja volt, Connors-éhoz hasonló mentalitással. Személyes tragédiája, hogy az oroszok végig erősen visszatartották a kibontakozásban. Egyszer láttam, ahogy füvön megverte Connors-t. Remek játékos volt.

Ha neked magadnak kellene értékelni a pályafutásodat, hova helyeznéd a fő hangsúlyokat? Maradtak például hiányérzeteid?

Vannak hiányérzeteim, igen. Bizonyos helyzetekben, ha alkalmam lett volna nekem magamnak máshogy döntenem, vagy lett volna mellettem valaki, aki figyelmeztet bizonyos szempontokra, azt hiszem többet is kihozhattam volna a játékomból.

Miért alakult ez így, miért nem volt edződ, szellemi mentorod?

Akkoriban nem éreztem ennek szükségességét, azt hittem magamnál senki sem ismerhet engem jobban. Elég makacs voltam, és ha valamit egyszer a fejembe vettem, azon nem nagyon változtattam.

Ez elsősorban az egyéni karrieredben éreztette hatását?

Igen. A párost szerettem, élveztem, ám sohasem tartottam annyira fontosnak. Egyszerűen nem tartottam komolynak, ha valaki csak párost játszik. Azt gondolom, hogy a tehetségem több volt, mint amennyit végül egyesben elértem. Ez az egyik oldal. A másik meg az, hogy komoly tisztelettel szemlélem az akkori fiatal önmagamat, mert sokkal többet kihoztam a lehetőségekből, mint amit hasonló helyzetben lévő társaim kihoztak. Pontosan láttam, hogy mennyivel szorgalmasabb vagyok valamennyi hazai kortársamnál, és hogy sokkal több bennem az elszántság is. Sok játékostársammal ellentétben eszemben sem jutott seftelni, üzletelgetni itthon azokkal a termékekkel, amiket külföldön könnyűszerrel beszerezhettem volna. Valóban csak a tenisszel törődtem, az életem, az agyam csak körülötte forgott. Sokat kellett például a mozgásomon dolgoznom, ami természeténél fogva nem volt épp tökéletes ehhez a játékhoz. Csináltam persze egy csomó hülyeséget is. Nem mentem el versenyekre, amikre talán el kellett volna. Például kemény felületen, amelyen jobban érvényesültek az adottságaim, többet kellett volna versenyeznem, de elhatároztam magamról, hogy én salakos versenyző leszek. Ugyanakkor meg teljes mértékben elégedett is lehetek, hiszen gyakorlatilag a mai napig a teniszből élek. Húsz éve, hogy nem játszom, és mégis minden, amit csinálok, kapcsolatba hozható a múltammal. Akkor meg olyan vacak nem lehetett az, amit játékosként elértem…

Olyasmi előfordul, hogy teszel-veszel, éled a mindennapokat, s egyszer csak bevillan: én vagyok az egyetlen magyar wimbledoni bajnok? Mennyire ápolod magadban saját versenyzői múltadat?

Ilyesfajta bevillanások? Nem, soha! A díjaimat sem tudom, hogy hol vannak. Feleségem, Köves Nóra, aki szintén élvonalbeli teniszező volt, szedte elő a múltkor valami dobozokból a wimbledoni serlegeket. Fényképeket, filmeket „visszafelé” soha nem nézegetek. Apukám könyveit is, aki ezekben rendkívül precízen gyűjtögette a korabeli cikkeket és adatokat rólam, csak akkor nyitom ki, ha valaki valamilyen pontos információ után érdeklődik. Teszem hozzá rögtön, szerencsének tartom, hogy így van. Nem hiszem, hogy jó dolog lenne, ha belülről éreznék valamifajta késztetést visszanézegetni, mekkora játékos is voltam valamikor.

Önéletrajzi könyvön sohasem gondolkoztál?

Ezt sokan mondogatták annak idején, sőt néha még mostanában is, bár legtöbben szerintem elsősorban a pénzt látták benne. A visszaemlékezéssel meg amúgy is bajok lennének. Részben az időbeli távolság miatt, de főként azért, mert őszintén számot adni arról, hogy bennem mikor mi zajlott, nem hiszem, hogy képes lennék. Egy ilyen könyvet minden bizonnyal csak úgy lehetne megírni, ha konkrét érdekek fűződnének hozzá, vagyis csak azon az áron, hogy a mai fejemen átszűrve, és ezekhez az érdekekhez igazítva kerülne papírra a múlt. De így meg nem igazán látom értelmét.

11 komment


2010.05.01. 17:28 duplikátum

Egy másik Szentpétervár

Első hallásra 1961-ben Szentpéterváron két okból kifolyólag volt képtelenség jelentős tenisztornát nyerni. Egyrészt a város már jóideje egy alacsony, kopasz fickó nevét viselte, akiről sok mindent lehet állítani azon kívül, hogy Péter, és hogy szent lett volna. Másrészt nem rendeztek arrafelé jelentős tornát. A pályafutása vége felé tartó Körmöczy Zsuzsának mégis sikerült abban az évben fontos diadalt aratnia egy ilyen nevű városkában. Igaz, ehhez épp az ellenkező irányba kellett útrakelnie.

Még a tél folyamán olvasgattam újra jó néhány életrajzi összefoglalót és visszaemlékezést Körmöczy Zsuzsáról, valamint vele készített interjúkat különböző időszakokból. Pályakezdéséről gyűjtögettem anyagokat, különös tekintettel a nagy port kavart 1939-es angliai túrájára, ami talán a teniszezőnő versenyzői karrierjénél is fontosabb egzisztenciális, az egész életpályát döntően befolyásoló következményeket is produkált. Böngészgetésem közepette figyeltem föl arra, hogy a magyar éljátékos nemzetközi eredményeinek számbavételei során mennyire elsikkad egyik késői, ám annál jelentősebb sikere.

A pazar 1958-as szezon csillogó gyöngyszemei, a Roland Garros elhódítása, valamint a wimbledoni elődöntő természetesen messze maga mögött hagyja a dicsőséglista további elemeit. Tekintélyes számú riviérai tornagyőzelmére már kevesebb fény vetül. Leginkább Monte Carlo-ban szerzett hat elsőségét (1948, 1952, 1958, 1959, 1960, 1962) szokás kiemelni, amely valóban párját ritkító a torna időközben megszűnt női versenyszámainak történetében. Többi ottani sikeréről már csak tétova utalások jeleznek, pedig például Cannes versenyein szintén komoly babérokat aratott. Ez a város rendezte akkoriban a legtöbb tornát, melyek közül a Gallia Hotel (1959), a Carlton Hotel (1960), valamint a helyi Lawn Tennis Club (1959) viadalán is eljutott a végső diadalig. Két további fontos riviérai helyszínről, Nizzából (1962) és Mentonból (1958, 1960) is vannak győzelmei. Ha mindezekhez az Olasz Bajnokság 1960-as bezsebelését, valamint további előkelő Grand Slam helyezéseit is hozzá biggyesztjük, akkor nagyjából fel is vázoltuk, melyek azok a legfontosabb nemzetközi eredmények, amelyek Körmöczy Zsuzsáról, ha nem is mindig pontosan és egészében, de részét képezik az alakjával kapcsolatos sporttörténeti hagyománynak.

A különböző feldolgozásokban azonban szinte tökéletesen hangsúlytalan marad, hogy a magyar teniszezők közül ő volt az első, aki az amerikai kontinensre utazott versenyezni, s akinek rögvest sikerült is egy korántsem nevenincs tornán győzelmet szereznie. Körmöczy 1961-es kalandjáról már csak azért is kár lenne megfeledkezni, mivel ezzel sikerült áttörnie egy jelképes falat a hazai versenyteniszt akkoriban jellemző szemléletmód tekintetében. Gyakorlatilag innentől számíthatjuk a magyar éljátékosok versenyeztetésének egy szakmai és politikai kötöttségektől mentesebb időszakát, egyfajta olvadás kezdetét, amelynek köszönhetően a hatvanas években Gulyás István, a hetvenesekben a Baranyi Szabolcstól Taróczy Balázsig terjedő generáció tagjai juthattak kihívásokhoz addig elérhetetlennek számító tengeren túli helyszíneken. Ezért döntöttem úgy, hogy a pályakezdet hangos sikerei és embert próbáló buktatói helyett, melyekről maga az érintett is több helyen megemlékezik, mégis inkább a Körmöczy-karrier szempontjából egyedülálló, a magyar teniszsportéból pedig úttörő jellegű amerikai túra történéseit igyekszem felgöngyölíteni. A források felkutatásakor ért a másik meglepetés. Kiderült, hogy az egykorú publicisztika tökéletesen érzékelte az esemény jelentőségét, s ehhez mérten biztosított fórumot és terjedelmet annak dokumentálásához. Nem pusztán az eredményekről, a szakmai tapasztalatokról igyekezett tájékoztatni a közönséget, hanem egy tágabb kulturális kontextus felvázolására törekedett.

A hatvanas évek elejét rendszerint a kádári konszolidáció kezdeteként szokás elkönyvelni, bel- és külpolitikai vonalon is az apró nyitások, a finom hangsúlyeltolódások időszakaként. A szövegek feldolgozása során egyre erősebbé vált bennem a meggyőződés, hogy Körmöczy útjának egy összetettebb olvasatához juthatunk abban az esetben, ha egyrészt a magyar sportélet szintjét is elérő változások példaértékű korai eseteként tekintünk rá, illetve másrészt, ha igyekszünk kihallani belőle azokat az üzeneteket, amelyekben a szocialista rendszer által propagált és mesterségesen befolyásolni próbált szemlélettől és életformától tökéletesen eltérőről alkothatott képet a korabeli olvasó.

Körmöczy saját, még aktív játékosként megjelentetett könyve, A tenisz varázsa, 1960-nál fejezi be a gazdag sportpályafutás felelevenítését. Ezzel, az amúgy kitüntetett forrásértékkel bíró munkával, tehát ebben az esetben nincs sok dolgunk. A történésekről mindenekelőtt a korabeli Népsport tájékoztatott. Rendszeresen, minden helyszínről legalább egyszer jelentkezve sportolónőnk maga számolt be telefonon a lap munkatársainak játékáról, benyomásairól és az eredményekről. Az itt található információkat a Google News szolgáltatásán fellelhető archív anyagok segítségével ellenőriztem és bővítettem. Kevesebb számszerű adattal, ám annál több sztorival, kiegészítéssel szolgál az utazásról egy apró kis könyvecske 1962-ből. Ebben különböző sportágak és sportolók távoli, egzotikus országokban tett versenykörútjairól kaphattak képet színes útirajzok modorában a hazai sportbarátok. A Hetedhétországon… címet viselő mű a magyar labdarúgó-válogatott egyiptomi vendégszereplése és birkózóinknak a tokiói világbajnokságon nyújtott teljesítményének ismertetésén túl két Amerikát járt magyar sportoló élmény-összefoglalójával is szolgál, az olimpiai bronzérmes futó, Rózsavölgyi Istváné mellett Körmöczy Zsuzsáéval. Atlétánk észak-amerikai fedettpályás versenyeken állt rajthoz, míg teniszbajnoknőnk a Karibi Körversenyen szerepelt mintegy két hónapon át.

Karibi Körverseny? Valószínűleg kevesen tudják, milyen versenyről is van egyáltalán szó. 1968-at követően a világ teniszének legfelső szintjein sok minden viszonylag rövid idő alatt végérvényesen megváltozott. A talán legjelentősebb szerkezeti változások a korábbi versenyrendszert érintették. Neves tornák, sőt tornarendszerek tűntek el szinte egyik napról a másikra a süllyesztőben, melyeknek szervezői és fenntartói valamilyen okból nem tudták, vagy nem akarták integrálni versenyeiket az alakulófélben lévő új rendszerbe. Az egyik ilyen térség, amelyik dicső múlttal a háta mögött menthetetlenül sodródott a teljes eljelentéktelenedés irányába, épp az a Riviéra volt, ahol már Kehrling Béla óta legjobb játékosaink rendszeresen megfordultak a tavaszi felkészülés jegyében. A Caribbean Circuit, vagy ritkábban a Florida-Caribbean Circuit név alatt futó másik társa pedig az óceán túloldalán vívja haláltusáját az open-éra kezdeti éveiben. Mindkét tornasorozat a versenynaptár első három-négy hónapjára kínált helyszíneket, arra az időszakra tehát, amikor különben az európai és észak-amerikai mezőny kényszerpihenőre lenne kárhoztatva. Egyébként az ötvenes-hatvanas években több további tornarendszer is kezd formát ölteni hasonló profillal az észak-afrikai térségben, illetve a Dél-Afrikai Köztársaságban. Ezeknek a versenyeknek a létjogosultsága elsősorban a nyárias éghajlattal, illetve azzal hozható összefüggésbe, hogy a téli fedettpályás versenyeztetés gyakorlata egészen a hetvenes évekig nem volt kellően egységes az ilyen típusú versenyek hegemóniájának megtöréséhez.

Míg a francia és olasz Riviérán lebonyolított küzdelmek eredetét a 19. század utolsó évtizedéig lehet nyomon követni, addig a karibi és floridai versenyek csoportba szervezett története alig két évtizedet mondhat magáénak. Az ötvenes évek első felére floridai, mexikói, kolumbiai, venezuelai, jamaikai és puerto rico-i helyszínekből állt össze a program, javarészt olyan versenyekből, amelyeknek a második világháború előtti időszakra nyúlik vissza a keltezése.

A kiválasztott tornák egymáshoz illesztése, az egységes menedzsment életre hívása és a körverseny felfuttatása azokban az években megy végbe, amikor a karibi térségbe hihetetlen mennyiségben áramlik a tőke, hogy gerjessze és kiszolgálja a javarészt Észak-Amerikából érkező tehetősebb réteget, mindazokat, akik a fogyasztói szokások rohamos átformálását kiaknázva hatalmas vagyonokra tettek szert a konjunktúra hullámait meglovagló USA polgárai közül.

Az első években még Sunshine Circuit-ra keresztelt teniszkörút kapcsán azonban ne gondoljunk olyan jól kiépített rendszerre, mint amilyeneket manapság az ATP és a WTA üzemeltet. Hivatalosan amatőr viadaloknak számítottak, tehát a versenypályán elért eredményért nem járt pénzbeli díjazás. Más kérdés, hogy ezekben az évtizedekben már a tenisz háza táján is tombol a szellemes, ám magyaríthatatlan angol kifejezéssel illetett jelenség, a shamateurism. Vagyis az a gyakorlat, amikor a színfalak mögött, egyszersmind nyílt titokként, az amatőrként elkönyvelt játékosoknak is több-kevesebb pénz ütötte a markát, amennyiben hajlandóak voltak tiszteletüket tenni egy-egy viadalon, vagy ha azon jól szerepeltek. A shamateur-ök elterjedése, illetve a visszaszorításukra hozott, általában tétova és valós szigor nélküli intézkedések a szövetségek részéről, az egyik fontos közvetlen előidézői az 1968-as nyitásnak. Az amatőr tenisz ilyen erjedése, elkomolytalanodása persze legkevésbé éppen a szocialista országok teniszsportját jellemezte. Sőt, mifelénk még nosztalgikus utódvédharcokra is sor került, a hetvenes években például az Amatőr Európa Bajnokság formájában. A Karibi Körverseny egy olyan gazdasági miliőben épült ki, amely a shamateurizmus minden feltételével rendelkezett: luxuskörnyezetbe helyezett, magánpénzekből finanszírozott versenyek, az érintett országok teniszszövetségeinek gyenge kontrollja mellett. Ide csöppent tehát a magyar bajnoknő s ez teszi érthetővé, hogy — ha még oly konszolidált formában is — beszámolóiban érzékelhetők a kulturális sokk megnyilvánulásai. Ezt már csak azért is érdemes megjegyeznünk, mert olyan sportolóról beszélünk, aki ugyan a Vasfüggöny mögül érkezett, ám aki a nyugat-európai színtereken már évek óta otthonosan mozgott, s akinek meglehetősen pontos tapasztalatai alakulhattak ki a kapitalista és a szocialista viszonyok összevetése terén.

1961-ben a karibi tornák már bejáratott, népszerű együttest képeztek, komoly riválisaként a riviérai rendezvényeknek. Amikor az 1960-as wimbledoni bajnokságon a verseny egyik szervezője meghívja őt a februártól áprilisig tartó következő idényre, a tétovázó Körmöczyt, aki erre az időszakra mindig a francia tengerpartot iktatta be programjába, angol játékostársa, Ann Haydon biztatgatja azzal, hogy bolondság a Riviéra mellett dönteni. Az európai játékosoknak mindenképpen csábítást jelenthetett pusztán az egzotikus környezet miatt is a sorozat, bár szakmai szempontból felmerülhettek némi aggályok. Rengeteg kitűnő játékos választotta a karibi tornákat, ám ezek között sok olyan is akadt, a női mezőnyt tekintve elsősorban amerikai és brit részről (férfi vonalon az ausztrálokat is ide kell számítanunk), akiknek játékfelfogása távol állt attól, ami a salakspecialistákat jellemzi. Márpedig az év eleji európai megmérettetések elvileg arra szolgáltak, hogy a szabadtéri szezon első felének fontos salakpályás versenyeire kalibrálják az érdekelteket, amihez a salak evidenciáján kívül az is hozzátartozott, hogy minél több olyan játékost eresszenek össze, akiknek ez a borítás a lételemük. A Caribbean Circuit ennek a követelménynek korántsem felelt meg. Nem csupán a mezőny összetétele volt változatos, hanem a két hónapos műsorban alkalmazott borítások is: fű, aszfalt, salak és cement egyaránt terítékre került. Véleményem szerint a magyar versenyző útra kelésében az elcsábulás nyilvánvaló ténye mellett egyfajta szakmai kalandorság jelenthette a legfőbb motivációt. Három érdekesebb tényre hívnám föl továbbá a figyelmet. Körmöczy Zsuzsa pályafutása során még sohasem vett részt ilyen hosszú sorozaton, február 17-én utazott el és április közepén, néhány napos new york-i kitérőt követően érkezett haza. Személyében először versenyzett az amerikai kontinensen magyar teniszező. Végül pedig a Vasas klasszisa volt az első magyar, aki Puerto Rico területén sportolóként képviselte hazánkat.

Az 1961-es Karibi Körverseny nyolc állomásból állt, melyek közül a Mexikóvárosban rendezett elsőt Körmöczy lekéste. A hivatalos meghívást még decemberben kapta kézhez, ám a tengernyi bürokratikus bonyodalom, leginkább a különböző vízumok beszerzése oly sok akadályt gördített az utazás elé, hogy csak egyhetes csúszással vághatott neki. Persze a korabeli körülmények ismeretében sejteni lehet, hogy már az is késedelmet okozhatott, amíg a sportvezetés egy magas polcán ülő hajdani valaki végül az egészre rábólintott. Természetesen ezen a ponton a források nem túl beszédesek. Mégis érdemes egy pillanatra elidőzni Körmöczy következő megfogalmazásánál: „Az óceánon túl még nem tudják [ti. a verseny szervezői], hogy milyen rossz levélíró vagyok és egy kissé csodálkoztak — mint utóbb elmondták — lassan visszaérkező válaszomon. A válaszírást ezúttal még hosszú tépelődés is lassította. Végül is döntöttem, vállaltam az utazást.” A rossz levélíró, a hosszú tépelődés, a lassú döntés és válasz: ötven évvel ezelőtt mindezek nem feltétlenül a közlés direkt elemei közé voltak sorolandók. Legalább olyan jól funkcionálhattak a működő politikai mechanizmusok elfedését szolgáló retorika tartozékaiként. Akinek volt rá szeme, már annak idején is megláthatta bennük a kommunikatív csatornák kétfenekűségét. Abban mindenestre bizonyosak lehetünk, hogy a sportolónő saját döntése nem volt elégséges feltétele egy ilyen utazásnak.

Zsuzsa végül London és New York érintésével Kingstonban kezdte meg túráját. A jamaikai főváros után a venezuelai következett, majd pedig a kolumbiai üdülőövezet egyik ékköve, Barranquilla. Ezután ismét a karibi szigetvilágba kirándult a tenisztársaság, előbb San Juan, majd egy újabb jamaikai város, Montego Bay kedvéért. A körverseny két utolsó helyszínét Florida biztosította. A magyar résztvevőnek Miami Beach és St. Petersburg salakpályáin ment legjobban a játék.

Számottevő különbségek nem csupán a fentebb említett és a felkészülési megfontolásokból érdekes játékfelfogások vonatkozásában álltak fenn a körverseny résztvevői között. Játéktudás alapján is versenyről versenyre megosztott volt a mezőny. A meghívott nemzetközi sztárok csapatát helyi játékosokkal egészítették ki, közöttük sok fiatal tehetséget juttatva ily módon játéklehetőséghez. Körmöczy több ilyen teljesen ismeretlen lánnyal is összeakadt a tornák első fordulóiban. Ennek ára viszont abban mutatkozott, hogy gyakorlatilag nem volt középmezőny. Egy-egy feltűnően szerény képességű játékos elleni meccset gyakran egy világklasszissal való összecsapás követett. Ehhez egyrészt alkalmazkodni is nagyobb kihívást jelentett, másrészt tovább eliminálta a sorozat felkészülés jellegét. A középmezőny hiányát csak némileg enyhítették a latin-amerikai viadalokra is elutaztatott fiatal amerikai tehetségek, mint Sally Moore, Carol Hanks vagy Gwen Thomas. Bajnoknőnk mellett abban az évben két brit hölgy, Ann Haydon és Christine Truman, az amerikai Darlene Hard, valamint a mexikói Yola Ramirez képezte a körverseny elitjét. Truman a második versenyen sérülés miatt kiszállt a folytatásból, viszont a harmadikra, mintegy pótlásaként, megjelent Maria Bueno, aki a legfrissebb, legátütőbb erőt jelentette az akkori játékospalettán. Mi sem jelzi ezt egyértelműbben annál, hogy a négy versenyből, melyen rajthoz állt, hármat meg is nyert. Hasonlóan polarizált elrendezést mutatott a férfi részleg is. Közöttük egyébként abban az évben Santana, Fraser, Emerson, Ayala és Laver voltak a favoritok.

Mindamellett fontos hangsúlyozni, hogy Körmöczynek a versenysorozaton nyújtott teljesítményét elsősorban nem ellenfeleinek képességei befolyásolták. Valószínűleg egyedül Bueno ellen indult volna eleve valamifajta érzékelhető hátrányból, viszont vele egyik versenyen sem találkozott. Befolyásoló tényezőként a szokatlan körülményekhez való alkalmazkodást kell mindenekelőtt számításba vennünk. Röviden összefoglalva Zsuzsa sokáig nem mutatkozott valami túl jónak ebben, azonban a végére hirtelen megváltozott. Az első versenyeken elszenvedett balsikerek a jól ismert ördögi körbe hajszolták: a szerencsétlenül feldolgozott kudarcélmények újabb kudarcokhoz vezettek. Az amerikai versenyekre azért bírta végül összekapni magát, mert sikerült a rossz élmények halmozódásait egyszerűen félretolnia. A mentális felszabaduláshoz tulajdonképpen annak felismerése vezetett, hogy az egész körutat egyre inkább képes volt kalandként, jó buliként kezelni háttérbe szorítva a szűkebben vett szakmai érdekeket és a teljesítménykényszert. Ez utóbbi, pontosabban az ilyesfajta kényszer megnövelt formájú változata, egy tipikusan olyan motívum, amit a magyar játékos otthonról, a szocialista sportviszonyok közül hozott magával, s ami teljesen idegenül hatott, hovatovább kontraproduktív kacattá silányult a két hónap alatt. A karibi világ könnyedsége, az édes élet bőséget és hanyag eleganciát árasztó díszletei között Körmöczy számára valóban komoly problémát jelentett a beilleszkedés. A Riviéra ebben a tekintetben más közeget képviselt, szakmailag jól megfogalmazható célokkal, több ismerőssel, közöttük olyanokkal, akik a hozzáállásban hasonló vonásokat privilegizáltak. Tízezer kilométerrel távolabb a lazaság minősült a legfontosabb értéknek, amitől éppen az került a legtávolabb, aki görcsösen igyekezett megfelelni neki. Karib-tengeri túrájának első felében Körmöczy Zsuzsa minden bizonnyal ennek esett áldozatául.

Jellemző például az a szituáció, amely a barranquilla-i versenyen elszenvedett vereség után alakult ki. Ez volt az első salakpályás verseny a sorozatban, Zsuzsa tehát érthetően többet várt magától a korábbiakhoz képest. Csakhogy miután az első fordulóban könnyedén átlépett egy helyi ismeretlenen, a negyeddöntőben alulmaradt Yola Ramirezzel szemben, aki kétségkívül komoly játékerőt képviselt, ám akit az európai színterekről már viszonylag jól ismert, és akitől még soha nem kapott ki addig. Körmöczyt teljesen letöri a dolog, s a hétről-hétre együtt vándorló társaságban annyira feltűnővé válik szomorúsága, hogy társai közösen próbálják győzködni, másképp kellene kezelnie a kudarcokat, illetve más szemszögből tekintenie az egész körutazást. Neale Fraser ezekkel a szavakkal vigasztalja: „Ne törődjön az eredményekkel, csak játsszék. Játsszék nyugodtan és eddzen. Ismerje meg jól az ellenfeleit, jöjjön bele a játékba.” Roy Emerson felesége, Joyce, ugyanezt tanácsolja: „Ne izgasd magad, mit számítanak ezek az eredmények.” Bajnoknőnk, részben sporttársai biztatására is, képesnek bizonyult időlegesen felfüggeszteni a maga rendkívül erős belső normáit és kontrollját, melyek amúgy szignifikáns részét képezték emberi és sportolói személyiségének egyaránt. Ez a Körmöczytől szokatlan irányultságú, ám végül mégis csak sikerre vivő mentális és érzelmi munka is mutatja, hogy a karibi-kaland miért érdemel megkülönböztetett figyelmet a pályafutás értékelésekor.

Fakadtak persze a körülmények másságából olyan következmények és helyzetek is, amelyek másfajta próbatételek elé állították. Közülük is a gyakorlatilag folyamatos és európai mértékkel mérve már-már elviselhetetlen hőség okozta a legtöbb nehézséget. Montego Bay, a második jamaikai verseny volt a legszörnyűbb. Itt fordult elő az, ami korábban még soha, Körmöczy fáradtságra hivatkozva feladott egy mérkőzést. Kiadós trópusi esőzéssel kezdődött, ami miatt a szervezőknek két napos késést kellett ledolgozniuk, a torna így igazából csak szerdán startolt. Az időzavaron azzal igyekeztek úrrá lenni, hogy a játékra igazán alkalmas késői napszaktól, valamint az eredetileg meghirdetett füves borítástól jó néhány mérkőzés terhére eltértek. Így történhetett, hogy Körmöczynek megint Ramirez jutott osztályrészül, ismét egy negyeddöntő keretében, csakhogy ez alkalommal egy magánház domboldalra épült cementpályáján, délelőtt fél tizenkettőkor, több mint negyven fokos hőségben, egekbe szökő páratartalom mellett. A teljesen árnyéktalan pálya ontotta a hőt, a játékvezetőnek esze ágában sem volt a kakasülőre mászni, egy közeli árnyékos verandáról figyelte a mérkőzést. Ráadásul, mivel Ramirez is legszívesebben az alapvonalon szerette tenni a dolgát, hosszú labdamenetek követték egymást sok futással. Egy órányi játékot követően még az első játszma sem dőlt el, a mexikói lány vezetett 7-6-ra. Körmöczy ekkor, a napszúrás közvetlen közelében döntött úgy, feladja a mérkőzést. Annyira erőtlennek érezte magát a folytatáshoz, hogy a felajánlott egy órányi szünetet sem fogadta el.

A venezuelai színtéren jottányit sem csökkentve a kánikulán az irgalmatlanul erős és kitartó szél okozott nehézségeket, s pont ebben a kisebb fajta orkánban kellett salakon játszaniuk. A pályák minőségére egyébként sehol sem volt panasz, sőt akadt helyszín, ahol egészen egyedi élményt kínált a játéktér. Kolumbiában a fővárosi Altamira Club kilenc olívzöldre festett teniszpályáját csillogó nikkelporral vonalazták, melyek így az esténként rendezett összecsapásokon a mesterséges megvilágításban szemet gyönyörködtető módon szelektálhattak out és in között.

A sztárok csoportja többé-kevésbé együtt maradt, ugyanabban a szállodában helyezték el őket, legtöbb esetben együtt utaztak a következő helyszínre, együtt edzettek. Azok az amerikai és latin-amerikai játékosok, akik kevésbé ismerték a magyar sportolót, az elején valamifajta csodabogárnak tekintették. Elsősorban Ann Haydon érdeme, hogy ez a státusz kissé kitágult a hetek előrehaladtával. A brit lánnyal már korábban, az európai színtereken kialakított közelebbi kapcsolat kamatozott itt, Ann volt az, aki mintegy bevezette a társaságba. Körmöczy élménybeszámolójából pedig kirajzolódik egy kép, hogy a későbbiek során milyen szerep jutott számára a nemzetközi társaságban. Némi kettősség mutatkozott e téren. Egyfelől úgy tekintettek rá, mint aki némi istápolásra szorul, másfelől viszont adandó alkalmakkor bizony alaposan kihasználták Zsuzsa természetes előzékenységét és segítőkészségét. A támogatásra nem csupán a már említett kezdeti kudarcok feldolgozása jelent példát. Amikor San Juanban bélhurut tör rá, megint csak Ann az, aki segítségére van a megfelelő étrend kiválasztásában. Ennek a pátyolgatásnak azonban ára van, bizonyos kellemetlen helyzetekben a többiek benyújtják a számlát. Például amikor Zsuzsával hozatják el az egyik szállásukon felejtett holmikat, vagy amikor Sally Moore-t sózzák rá szobatársnak, aki megszállottan gitározik és énekelget relaxáció gyanánt. Ugyanez a 21 éves hölgy edzőpartnerként is kisajátítja, amiről Körmöczy ekképpen számol be: „Ez a legalább 180 cm magas amerikai leány Kingstonban legyőzött az első fordulóban. A következő mérkőzése előtt én ütögettem vele. S attól kezdve, mivel megnyerte a versenyt, a velem való ütögetést tartotta első számú kabalájának. Pedig nagyon rossz, önző edzőpartner volt. Csak azt gyakorolta, amit ő akart. 40-50 első és második adogatás után még amúgy is kiváló tenyeresét gyúrta, majd előrejött a hálóhoz, röptézett, s végül hirtelen átszólt a hálón: Thank’s — kösz, mára elég volt. Még a labdát is nekem kellett összeszednem.” Ne feledjük: Körmöczy 36 éves ekkor és többek között a Roland Garros bajnoka!

Érdekes ugyanakkor, hogy a Vasas sportolónője rendszerint Moore-ral nevezett be a női páros versenyszámra. Ezeknek a párosversenyeknek sokat levon a sportértékéből, hogy mindössze nyolc, vagy négy páros indult. Amikor például az derül ki, hogy a Körmöczy / Moore pár vereséget szenvedett az elődöntőben, ez akár azt is jelentheti, hogy rögtön az első összecsapásukat elvesztették. A páros eredményeket a sajtó is csak érintőlegesen közölte, ezért ma már lehetetlennek tűnik összebogarászni a magyar érdekeltségű mérkőzések kimenetelét. Annyi bizonyosnak látszik, hogy egyszer sem kerültek döntőbe, illetve többször is vereséget szenvedtek a Ramirez / Haydon kettőstől, akik a legtöbb páros címet halászták el a körversenyen.

Mindenképpen emlékezzünk meg végül részletesebben is a két utolsó, floridai versenyről. A Miami Beach-en rendezett, Good Neighbor Championships-re keresztelt előbbin a döntőig jutott, míg az egész sorozat utolsó állomását, a St. Petersburg-ben megtartott ún. Masters Invitation-t, megnyerte. A finálét mindkétszer Ann Haydon ellenében vívta, ahogyan a tornákat is mindkét esetben salakon játszották. Egész pontosan Miami Beach-en „szürkés színű, valamiféle salakos anyaghoz hasonlító pályán”, s ez volt a sorozat egyetlen olyan versenye, ahol a női egyes főtáblája harminckettesre duzzadt.

A Caribbean Circuit utolsó két eseményén Maria Bueno és Darlene Hard már nem indultak el. Játékosgarnitúra tekintetében a korábban elemzett szétszakítottság ezúttal talán nem érvényesült annyira. Zsuzsa ellenfelei közül például Miami Beach-en két amerikai lány, Coumbe és Turber képviselte a tökismeretlen kategóriát, Ann Haydon pedig a világhírű sztárét. Két további vetélytársa, a negyeddöntőben legyőzött amerikai Carol Hanks, illetve az elődöntőben abszolvált brazil Mary Habicht komolyabb játékosoknak számítottak a nemzetközi teniszvilágban. Hanks legjelentősebb fegyvertényei nem sokkal későbbről valók, amikor elhódította hazája keménypályás (1962), illetve fedettpályás (1963) bajnokságát, míg a brazil leányzónak európai salakpályás versenyekről származnak a legékesebb trófeái, s volt olyan éve is, amikor a Roland Garroson kiemeltként indult. St. Petersburg-ben rögtön az első fordulóban egy jelentősebb névvel fut össze. Stephanie DeFina-t, bár ekkor még rendkívül fiatal, mindössze 15 éves volt, később, a hatvanas évek második felében többször is top tízes játékosként jegyezték saját hazájában. Az elődöntőben pedig, az ekkor még szintén junior Judy Alvarez az ellenfele, aki épp 1961-ben nyeri meg a legrangosabb nemzetközi ifjúsági viadalt, az Orange Bowl-t, majd az évtized folyamán több tornagyőzelmet is bezsebel a Karibi Körverseny programjából.

Két döntője közül az elsőn — saját bevallása szerint — Körmöczy kifejezetten gyengén játszott, megengedhetetlenül sok hosszút ütött. Haydon, aki rendkívül magabiztos játékosnak számított, végig egyenletesen és jól tette a dolgát, különösebb kunsztok nélkül. Felpörgetett tenyereseivel okozta a legtöbb zűrt. A st. petersburg-i Bartlett Club salakján azután egy mindenre elszánt, tökéletesen összpontosító Körmöczy vonult fel a revansért, illetve a körverseny kínálta utolsó esély megragadásáért. Megint, ahogy egy hónapja Barranquillában, kifejezetten erős, kb. 50 km/h sebességű szél fújt. Zsuzsát ez sem bizonytalanította el, már az elejétől érezte az ütéseket. Mintegy 500 néző előtt csaptak össze, és a legelső game hihetetlenül küzdelmesre sikerült, megszerzésével önbizalma még inkább növekedett. Megpróbálta Haydont minél többet mozgatni mélységben is, sokat és jó pillanatokban ejtett. Az első játszmában végül a negyedik szetlabdát sikerült érvényesítenie. A második játszmában az angol megkísérelte lerövidíteni a labdameneteket, a hálót kezdte rohamozni. Körmöczy nem zökkent ki, újabb és újabb pontos elütéssel és átemeléssel válaszolt. A visszavágás a számok nyelvén is tökéletesre sikeredett. Míg Miami Beach-en Haydon nyert 6-0, 6-2 arányban, addig a Masters-en Körmöczy 6-2, 6-0-ra. Talán nem árt megjegyezni, hogy éppen egy olyan kisvárosban született az első magyar tornagyőzelem az Egyesült Államokban, amelyet a verseny győztese így jellemez: „St. Petersburg a floridai félsziget másik partján, a Mexikói-öböl mentén fekvő mintegy százezer lakost számláló nyaralóváros. Az örök napsütés birodalma, az öregek kedvelt pihenőhelye. […] A Miami Beach-en tapasztalt fényűzés és pompa után egyszerű, mértéktartó világba csöppentünk.

Szólj hozzá!


2010.03.12. 00:19 duplikátum

Az első idegenek

Az újabb NézőTér némiképp legutóbbi bejegyzésemhez kapcsolódik. A nemzetközi kiteljesedés kézenfekvő és mutatós regisztereként összeállítottam mindazon játékosok arcképcsarnokát, akik külföldiként első ízben kaparintották meg a Grand Slam tornák öt versenyszámának valamelyikét. A sor 1891-ben kezdődik azzal az ír hölggyel, akinek amerikai tevékenykedéséről már röviden ejtettem szót előző írásomban, véget pedig 1935-ben ér brit leányzók ausztráliai sikereivel. A megállapítás, miszerint több mint negyven évre volt tehát szükség, hogy a Cahill kisasszony által megkezdett folyamat során minden tekintetben megtörjenek a hazai hegemóniák, azonban meglehetősen csalóka, hiszen például a francia bajnokság, amely mai formájában csak 1925-től létezik, mindössze kilenc év alatt szabadult meg sajátos szüzességétől. Mondhatnánk, a patinás Wimbledon ellenben sokkal tovább tartotta magát, csakhogy ebben az esetben arról nem szabad megfeledkezni, hogy az angolok két versenyszámot is, a női párost és a vegyest, meglehetősen későn, csupán 1913-ban vették fel a programba. Egy szó, mint száz, a puszta évszámoknál lényegesen korrektebb mutatónak számomra az tűnik, hogy az öt versenyszám a négy nagy torna esetében a számok első kiírásától számítva meddig maradt hazai kezekben. Ezt az összesítést a mellékelt táblázat szemlélteti. Talán akkor lehetne még beszédesebb adatokhoz jutni, ha vennénk a fáradtságot — ahogy én nem vettem — átböngészni, mikor melyik számban nevezett az első külhoni próbálkozó, majd összehasonlítani, ehhez képest mikor sikerült végre el is hódítani a hazaiak elől az adott címet. Ilyen alapossággal nem szolgálhatok, viszont képekkel igen. Igyekeztem valamennyi versenyszámról külön-külön megemlékezni, aminek következtében némely játékos több képen is szerepel. Egyedül a sort kezdő teniszezőnővel voltam kénytelen kivételt tenni, azon egyszerű oknál fogva, hogy róla mindössze egyetlen fotográfiával rendelkezem.

Mivel Írország 1921-ben nyerte el függetlenségét, ezért az ennél korábbi ír nemzetiségű wimbledoni bajnokokat nem vettem számításba. Másképp jártam el Anthony Wilding esetében. Hazája, Új-Zéland, politikailag ugyan csupán 1931-től létezik független államként, azonban a teniszvilágban már ennél korábban is önálló nemzet képviselőiként kezelték játékosait, elsősorban épp Wilding személyének és tekintélyes eredménylajstromának köszönhetően. Így például a Davis Kupában már 1905-től ott találjuk az indulók sorában az országot, előbb Ausztráliával közös csapatban, Ausztrálázsia néven, majd 1924-től saját név alatt.

A képek sorrendjét a címszerzések kronológiája szerint és nem tornánként vagy versenyszámonként határoztam meg. Külön jelzem a versenyző neve melletti zárójelben, amikor páros versenyszámban a külföldi győztes hazai játékos oldalán aratott diadalt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2010.02.06. 13:51 duplikátum

Edény-regény. Transzatlanti kalandozások (1. rész)

Három részesre tervezett sorozatomban két rendkívül izgalmas év, 1902 és 1903 amerikai történéseit szeretném felidézni. Ebben a két esztendőben a britek a Doherty-testvéreket mozgósították, hogy végre valahára komoly eredményekkel távozhassanak az óceán túlpartjáról. A tenisz múltjának egy olyan fejezetét igyekszem kibontani, amely a Davis Kupa, az Amerikai Bajnokság, valamint a nemzetközi kapcsolatok fejlődésének történetében egyaránt kiemelkedő fordulatokat eredményezett. Nem mellékesen bepillantást nyerhetünk a kor legjobb játékosainak eszköztárába és a játékra vonatkozó korabeli elméletekbe.

Ha alkalmunk nyílna belepillantani a világ legismertebb salátástáljába, a belsejében a következő bevésést olvashatnánk: International Lawn Tennis Challenge Trophy. Az újságok szalagcímeibe azonban meglehetősen nehézkes beleerőszakolni az ilyesfajta nyelvi szörnyetegeket, pláne úgy, hogy az eredmény némileg szellemesnek is mutatkozzék. A korabeli bennfentesek meg amúgy is már a kezdetektől az ötletgazda keresztnevét felhasználva egyszerűen „Dwight edényeként” (Dwight’s pot) emlegették a becses darabot. Egyszóval kézenfekvőnek tűnt a trófeát valami épkézláb, de azért nem is túlságosan bratyizós elnevezéssel illetni.

A Davis Cup kifejezés 1902-ben, éppen abban az évben kezd lábra kapni az újságok hasábjain, amikor a tenisz nemzetközi szintű kibontakozása fordulópontjához ért. A csapatverseny első kiírása (1900), illetve a britek első győzelme (1903) közötti évek felgyorsult eseményei egyértelműen lezárnak egy korszakot. A sportág búcsút int az országok közötti első tapogatózásoknak. A tenisznemzetek közötti tapasztalatcserék és információáramlás az alkalmi szintről stabilan átkerül a szervezettebb és rendszeresebb formák közé. A nemzetköziség (h)őskora kitermelte a maga gyümölcseit. A játék- és versenyszabályzat legfontosabb elemeit utolérte a standardizáció. Jóllehet nemzetközi szövetség még nincs, a nemzeti szervezetek élénk kommunikációban állnak egymással, meghívások jönnek-mennek, külföldi játékosok jelennek meg a viadalokon. A beszerzett tapasztalatok nem csupán a napi sajtóban összegződnek, hanem egyre több szakkönyv oldalain is, melyeket nemegyszer más nyelvekre is lefordítanak. Egyre inkább ismertté és felhasználhatóvá válnak a játék elméletében és technikájában kialakult regionális változatok.

A cserefolyamatok révén a játékról alkotott kép is jelentősen módosult. Míg korábban országonként erős eltérések mutatkozhattak abban, hogy a teniszt milyen mértékben kezelik a szórakozás, illetve a versenysport alternatívájaként, addig a századfordulóra a játék két felhasználási területének határa kikristályosodott. Az időtöltésként űzött formájához kapcsolódó szemlélet a továbbiakban nem hátráltathatta a versenysport fejlődését. Miután a két eltérő alkalmazási területtel kapcsolatos fogalmak és képzetek elkülönültek, mind a sport, mind a szórakozás gyakorlata egymástól függetlenül kezdett összecsiszolódni a világ különböző tájain. Az egyik részről játékstílusok, edzésmódszerek, szakkifejezések és versenyrendezési prokollok, a másikról pályahasználati szokások, öltözködési divatok, a társasági érintkezés lehetőségei terjedtek kontinensről kontinensre. A két szint közötti hatásmechanizmus egyoldalúvá vált. A versenyek, az izgalom és a teniszsport ünnepelt sztárjai egyre sokoldalúbban jelentek meg a médiában. Már nem a tenisz eltömegesedése volt kérdéses, hanem a tömeges kereslet befolyásolhatósága.

Mi köze mindennek a Davis Kupához? Talán több is annál, mint amennyire elsőre gondolnánk. A tizenkilencedik század végére Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ismerkedése egymás játékkultúrájával kiszélesedik és érzékelhetően átcsap a rivalizálás mezejére. Kimondva-kimondatlanul céllá érik a másik ország legnemesebb trófeáinak elhódítása. 1900-ra már jelentős próbálkozásokon és részsikereken vannak túl, a Davis Kupa elindításával azonban a két ország közötti vetélkedés hirtelen egy új színteret kap, nemzeti jellege felerősödik. Az első alkalommal az angolokat kettős kudarc sújtja. Az új kupáért lejátszott három mérkőzésen csupán egyetlen játszmagyőzelmet tudtak felmutatni, majd pedig Arthur Gore mindössze elődöntőig jutott az Amerikai Bajnokságon. Ez utóbbi eredményt már az 1897-es küldöttség is túlszárnyalta, amikor Wilberforce Eaves öt játszmás küzdelemben maradt csak alul az Amerikai Bajnokság sorsáról döntő challenge round során Bob Wrenn-nel szemben. Akkor egyébként párosban is másodikok lettek a sportág szülőhazájából érkezett látogatók.

A szigetországiaknak egyébként az első Davis Kupa alkalmával nem csupán a játékuk volt lehangoló, hanem a véleményük is az amerikai viszonyokról. A bostoni Longwood Cricket Club pályáinak talaját túl lazának, a füvet túl magasnak, a hálót botrányosnak találták. A labdák a hazaiakhoz képest szörnyen puhák voltak, az amerikaiak pedig nagyszájú vagánykodók. Legnagyobb bosszúságot azonban a jenkik adogatása, a hírhedt american twist okozta, amivel gyakorlatilag nem tudtak mit kezdeni a vendégek. Javarészt ezek az előzmények tették olyan óvatossá a derék briteket, hogy 1901-ben elmaradt a kiírás. No és még valami! Ahogy az első alkalommal, úgy 1901-ben sem tudták rávenni a világ alighanem akkori két legnagyobb tudású teniszezőjét, hogy átruccanjanak az új kontinensre. Mert bár Bill Larned, Malcolm Whitman, Holcombe Ward, vagy éppen a névadó Dwight Davis kétségkívül hazájuk krémjeként dolgoztak azon, hogy az ezüst edényt és a többi nemzeti ezüstkészletet otthon tartsák, azért ehhez arra is szükség volt, hogy az angolok nélkülözzék a Doherty-ket.

Amikor egy év tartózkodás után a brit szövetség a Davis-féle fonál felvétele mellett döntött, már maga mögött tudhatta Reggie és Laurie támogatását. Nevezték továbbá Joshua Pim-et, az ekkor már meglehetősen idős, korábbi kétszeres wimbledoni győzőt, aki 1895-ben már játszott az Államokban. Némi személyes tapasztalattal amerikai vetélytársaik tudásáról a két Doherty is rendelkezett az utazást megelőző időszakból. A legfrissebb benyomásokat Ward és Davis párosjátéka jelenthette. Velük szemben kellett ugyanis egy évvel korábban végrehajtaniuk az esedékes wimbledoni címvédést, ami négy játszmában sikerült is. William Larned-ra és Clarence Hobart-ra pedig még a kilencvenes évek második feléből emlékezhettek, akik negyed-, illetve elődöntős helyezésekkel tették le névjegyüket a Worple Road-on.

Azzal valamennyi szakértő tisztában volt, hogy az utóbbi években az amerikai játékosok rohamléptekkel dolgozták le a játéktudásban jelentkező korábbi hátrányaikat. Az 1897-ben amerikában járt angol különítmény felemás eredményei, és még inkább a Davis Kupa első évében elszenvedett lebőgés az angolokat nem csupán óvatosságra intette, hanem a megtépázott presztízs helyrebillentésének vágya is egyre erőteljesebb motivációt jelentett. A Doherty-testvérek ringbe lépése egyértelműen annak irányába mutat, hogy ez egyszer a játék feltalálói biztosra akartak menni. New Yorkba érkezésüket követő első nyilatkozataikban a testvérpár sem sokat köntörfalazott, egyértelművé tették, hogy a kupáért jöttek, valamint az előző küldöttség nyomán maradt rossz szájíz tisztára öblögetése végett.

A szájhigiénia Bostonban kezdődött, egy olyan tornán, amelyen a Doherty-k párosszereplése fontosabb volt, mint az, hogy egyesben mit produkálnak. Ezt az a sajátos szisztéma magyarázza, amivel az Amerikai Nemzeti Bajnokság férfi páros számát ekkoriban bonyolították. A challenge round itt is érvényben volt, csupán arról döntöttek kicsit másképp, hogy kik legyenek az aktuális címvédő pár kihívói. A kandidáló párosok két előzetes torna egyikén indulhattak. A Nyugati Bajnokságon (Western Championships), amit általában a Kennwood Country Club rendezett Chicagoban, vagy a Keleti Páros Bajnokságon (Eastern Doubles Championship) a bostoni Longwood Cricket Club rendezésében. A Doherty-k ez utóbbit választották, és nem is tehettek volna másképp, mivel a nyugati összecsapás már lezajlott. A két bajnokságon győztes párosok azután a mindenkori férfi egyes bajnokság helyszínén, általában a program nyitóeseményeként, egy ki-ki mérkőzésen döntöttek a kihívói státuszról, majd rendszerint másnap lejátszották a bajnoki találkozót a címvédő párossal. A britek tehát már Longwoodban azon dolgoztak, hogy egy hónappal később elhódíthassák az Államok nemzeti bajnokságát férfi párosban. Különösebb vérizzadás nélkül hozták is a bostoni kötelezőt, mindössze a Leo Ware / Bill Larned páros elleni elődöntőn, illetve a Bob Wrenn / George Wrenn testvérpáros elleni fináléban adtak le egy-egy játszmát. A longwoodi egyesbe épp csak belekóstoltak. Reginald a második, Laurence a harmadik körben kiszállt a küzdelemből, amiben taktikus megfontolásokból addig is visszafogottan vettek csak részt. Érthető módon nem szerették volna, hogy az árgus szemmel vizslató vetélytársaik idő előtt feltérképezhessék teljes repertoárjukat. Visszalépésükről értesülve Malcolm Whitman, a Davis Kupára nevezett egyik amerikai is rögtön ezt tette.

Britjeink számára ez a bemelegítés jelentette az első tapasztalatokat a várható harcmodorról. Főleg a két említett páros találkozón került előtérbe, hogy amerikai részről előszeretettel alkalmazzák a magasra felprögetett, alapvonal közelében landoló labdákat az ellenfél távoltartásához a hálótól. A Doherty-k rendkívül magabiztosan működtek a hálónál, viszont oda nem adogatás után volt szokásuk berontani, hanem gyors, pontosan helyezett ütéseiket követően. A hazaiak ezt az előkészítő szakaszt igyekeztek ellehetetleníteni extrém magas, hosszú labdáikkal.

A bostoni torna augusztus 3-án vasárnap ért véget, némi meglepetésre Bill Clothier négy játszmában legyűrte a tavalyi bajnokot, Larned-ot, ami már csak azért is kínos volt, mert az amerikaiak egyes számú Davis Kupa játékosáról volt szó. A várva várt eseménytől pedig már csak két nap választotta el a feleket, az International Lawn Tennis Challenge Trophy második alkalommal augusztus 6. és 8. között került lebonyolításra. Előbb úgy tervezték, ahogy manapság is, hogy a két-két egyes közé iktatják majd a párost, azonban ezt az utolsó pillanatban közös megegyezéssel megváltoztatták, mivel mindkét fél úgy gondolta, hogy az egyesben szereplő játékosok könnyebben át tudják menteni formájukat az első meccsről a másodikra, ha a mérkőzéseket egymást követő napokon játszák. A páros így a harmadik napra, péntekre maradt.

Időközben, 2-án megérkezett Joshua Pim is, és pusztán malíciózus modorban lehetne hozzátenni: a brit tábort erősítendő. Pim volt a sötét ló ugyanis, akinek a formájáról kósza hírek terjengtek csupán. Collins kapitány még korábban úgy nyilatkozott, hogy az ekkor harminchárom esztendős ír folyamatosan játszik, csakhogy a legtöbb tornán álnéven indul, ezért, aki kizárólag a nyomtatott híradásokból tájékozódik, könnyen lépre mehet a kétszeres angol bajnok jelenlegi képességeit illetően. Nos, a kapitány alighanem megtévesztésül szánta ezt a megjegyzését. Álnéven valóban sikk volt játszani akkoriban, ám nem az ennyire ismert játékosoknak, és amúgy sem túlságosan valószínű, hogy Pimnek vénségére vált volna szokássá az ilyesfajta rejtőzködés. Viszont semmi nyoma annak, hogy a kilencvenes évtized második felét követően rendszeresen, 1898 után pedig egyáltalán versenyzett volna. Wimbledonban 1894-ben, az ekkor még jelentős eseménynek számító Ír Bajnokságon pedig a következő évben indult utoljára.

Pimet érkezésekor nem friss versenyeredményei, hanem önnön legendája előzte meg egykori szemkápráztatóan elegáns mozgásáról és biztos alapütéseiről. Mihelyst azonban ütőt ragadott, nehéz volt nem észrevenni, hogy ez a Pim nem az a Pim, aki például hét évvel korábban tette tiszteletét errefelé. Miután 3-án a britek nyilvános edzést tartanak a nemzetközi csapatverseny kijelölt helyszínén, a bay ridge-i (ma New York, Brooklyn része) Crescent Athletic Club gyepén, a másnapi sajtó arról számol be, hogy a Doherty-k sokat fáradoztak Pim formába hozásán, akinek szervái és returnjei egyelőre csapnivalóak. A másnapi edzésről szóló tudósítások már egy kevéssel jobbnak látták a helyzetet.

Utólag valóban meglehetősen érthetetlen az ír játszatása, amikor mindkét Doherty kéznél volt és a britek kifejezetten a közelmúlt kellemetlen emlékeit jöttek felülírni. A napi sajtóból szinte semmi nem derül ki erről, egyetlen helyen akadtam egy félmondatra a fiatalabb Doherty nem teljesen kifogástalan fizikális állapotáról, ami egyrészt a többi amerikai tornán nyújtott teljesítményén jottányit sem látszot, másrészt nehéz elképzelni, hogy a nála hat évvel idősebb, versenyeken nem szereplő Pim kondíciója jobb lett volna az övénél. Valószínűnek tartom, hogy valamilyen, a szigetországi játékosok körében időnként az abszurditásig felfokozott módon jelentkező előzékenység lappanghatott a háttérben, vagy esetleg az ír játékos szerepeltetésével igyekeztek határozottabban kidomborítani csapatuk brit voltát. Collins kapitány egyik nyilatkozata is árulkodó, melyben a páros mérkőzés létfontosságát emeli ki és bizalmát a Doherty-k felé, hogy a győzelem kulcsát jelentő összecsapást hozzák. Vagyis mintha eleve nem számoltak volna Pim valós hasznavehetőségével, helyette Reginald két egyes győzelmének, valamint a párosnak kellett volna biztosítania a végső sikert. Ez a gondolkodásmód azonban gyakorlatilag egyet jelentett azzal, hogy a vendégek mégsem mentek tökéletesen a tutira, ráadásul ezzel, ha épp nem is hangoztatták, ők maguk is tisztában voltak.

Elképzelésük nem is valósult meg. Mire pénteken sor került Dwight Davis pályára lépésére Holcombe Ward társaként a párosban, addigra eldőlt, hogy kedvenc edénye ezúttal is helyben marad. Az amerikaiak részéről nem a nemzeti címvédő Larned bizonyult végül a nyerő embernek, hanem Whitman, aki csütörtök délután bonyodalmaktól mentesen legyőzte az idősebb Doherty-t. A mai olvasó számára a lebonyolítás furcsaságaként az egyeseket nem egymás után, hanem párhuzamosan indították. Az első napi programot, azaz a Whitman — Pim, illetve a Larned — R. Doherty mérkőzéseket, ennek ellenére sem sikerült teljesíteni, mivel heves és kitartó esőzés állt be. Újabb adalék a korabeli felfogáshoz, hogy mindkét mérkőzés megkezdett játszmáit — itt is, ott is a második szettet — az eső ellenére befejezték és csak ezt követően szakították meg a küzdelmeket. Mindkét meccsen a vendéglátók 2-0-ra vezettek, vagyis az angol elképzelés már ezen a töredék napon összedőlni látszott. Egyébként az esőben való játék, főleg füvön és aszfalton, teljesen bevett jelensége volt a kornak, illetőleg sokkal fontosabbnak tartották, hogy a kényszerű cezurát legalább az aktuális játszma lezárásához kössék. Így például Larned és Doherty a második játszma utolsó játékát már felhőszakadásban abszolválták, ráadásul ez lett a leghosszabb game is, csak az ötödik egyenlő után lett a hazai sztáré. Sőt, akadnak olyan történészek is, akik az eredetileg szimpla gumilabdának anyaggal való befedését is elsősorban a brit szigeteken megszokott nedves időjárással hozzák összefüggésbe.

Másnap délelőtt azután Doherty egész más arcát mutatva fordított, részben annak is köszönhetően, hogy ekkor még igen erős szél nehezítette a játékot, amihez Larned jól láthatóan nemigen volt képes alkalmaszkodni. Whitman is megtorpanva kezdett, de egy játszmányi aléltságot követően ugyanott folytatta, ahol félbeszakította szerdán a zivatar, és végül alaposan elfenekelte Josht. A vendégek szoros forgatókönyve délután borult. Whitman ellenálhatatlan, Reggie Doherty viszont kissé lomha és pontatlan teniszt mutatott be. A péntekre maradt párost a tét nélküliség dacára is óriási érdeklődés övezte. Körülbelül hétezer néző figyelhette, a testvérek hogyan nyernek négy játszmában Ward és a névadó Davis ellen, akik közül az utóbbi bizonyult sebezhetőbbnek.

Röviden ennyi a második DK eseménytörténete. Érdemes azonban valamivel közelebbről is megvizsgálni, mi is zajlott a pályákon. Pim mérkőzéseire nem érdemes sok szót vesztegetni, mindkettőn macska-egér játék folyt, ellenfelei könnyedén, magabiztosan irányították a pályán történteket, miközben az írek megfakult szeme fénye kevés pontjaiért is vért izzadt. Reginald Doherty működését, illetve Larned és Whitman vele szemben alkalmazott játékmódját ellenben már sokkal tanulságosabb szemügyre venni. Fontos és beszédes különbségekre bukkanhatunk.

Mind Angliában, mind pedig az óceán túloldalán a századfordulón korszerűnek számító tenisz körvonalaiban közel állt egymáshoz. A recept: támadóként fellépni és minél jobb pozíciót szerezve a hálónál nyerő röptével megszerezni a pontot. A különbségek a hogyanban mutatkoztak. A britek felfogásában, ami legmarkánsabban éppen az idősebb Doherty-től volt ekkoriban látható, a hálóhoz több különböző sémán keresztül juthatunk el, a mérkőzéseken megvalósított támadójáték a közvetettebb és közvetlenebb módozatok váltakozásában bomlik ki. A nyerő stratégia ekkor egy olyan teniszfelfogást tesz magáévá, amelynek kulcsfogalma a kiismerhetetlenség. Az ellenfél azáltal kerül hátrányos helyzetbe, hogy anticipatív lehetőségei a játék előrehaladtával javulás helyett inkább stagnálnak vagy leszűkülnek.

Igen plasztikusan érzékelteti Reginald játékelméleti iskolázottságát például az a nyilatkozatrészlet, amelyben amerikai riválisainak gyengéit elemzi. Szerinte a vendéglátók legjobb teniszezői sem mentesek a kényszertől, hogy labdameneteiket egyetlen ütésre hegyezzék ki, mégpedig tipikusan arra, ami megalapozza a hálóhoz helyezkedést. Túlságosan függnek ettől az ütéstől, amelynek esetleges sikerületlenségével azt kockáztatják, hogy a labdamenet folytatásában nem tudják hatékonyan levédeni a kedvéért föláldozott területet. Vagy egy kicsit vizuálisabb kontextusba áthelyezve a brit gondolatait: Larned és társai a nyerő ütés kivitelezésének optimális helyét nem korlátozzák térfelük középső sávjára, hanem a pálya tetszőleges pontjairól kísérleteznek, míg a következményeket egyoldalúan, csak a számukra kedvező olvasatban mérlegelik. A Reginald-féle építkezés ennél lényegesen körültekintőbb. Számára a labdamenet nem az egy bizonyos célhoz rendelt egy bizonyos eszközön múlik, hanem egy variáció kidolgozásán. A jenkik jelmondata: a hálóhoz bármi áron! A briteké: a hálóhoz, de máshogy, mint az előbb!

Ám fordítsunk egyet az optikán! Amerikai szemszögből nézve nem feltétlenül talál célba Doherty elmélkedése harcmodorukról. Amiben az angol a nyerő ütésre való kétesélyes törekvést vél megpillantani, arról a korabeli amerikai szakírók előszeretettel értekeztek a labdamenetek felgyorsításának szándékaként. Értelmezésükben ugyanis a teniszjáték stratégiai alapmozzanata a sebesség, méghozzá a szó fizikai és nem mentális értelmében. Egy mérkőzés ideális megvalósulásakor egész egyszerűen a gyorsabb játékos lesz a győztes, a lassabb pedig a vesztes. Amit Doherty kockázatnak lát, leírható úgy is, mint a sebesség befolyásolására való igény érvényesítése a saját térfél minél nagyobb hányadáról. Ezzel összefüggésben a hálóhoz való előrejutás primérnek látszó elképzelése mögött egy sokkal lényegesebb motívumra bukkanhatunk, nevezetesen az ellenfél játékának szétzilálására. A kor amerikai játékosainak ez a végső célja, melynek azután csak puszta hozadékaként jelentkezik az, hogy vetélytársuk olyan labdával kénytelen válaszolni, melyet a hálónál már könnyen kivégezhetnek.

Ezeket a szemléletbeli eltéréseket jól illusztrálja az emeléshez, a korban leggyakrabban alkalmazott védekező ütésfajtához való hozzállás is. Az amerikai löb nagyon magas — Reginald szellemes hasonlatával annyira, mint a new yorki kikötés alkalmával szeme elé tornyosuló hatalmas épületek — és mély, preventív jellegű pörgetett ütés, melynek macerás lekezelése elveszi a kedvét a riválisnak attól, hogy a sebesség növelésével kísérletezzen. Az angol emelés, mely alacsonyabb és élesebb, nem megelőzni próbál, hanem időt nyerni egy kedvezőbb pozíció felvételéhez.

A végül sorsdöntőnek bizonyult Whitman — Doherty találkozó tulajdonképpen azért sikerült viszonylag egyértelműre, mert az angolnak három lényeges kérdésben sem jött ki a lépés, és mindegyik szoros összefüggésben állt a játék gyorsasága feletti kontrollal. Mivel Big Do lecsapásaiból hiányzott ezen a csütörtöki délutánon a megszokott erő, ezért ezeket az ütéseit Whitman többször is keményen megkontrázhatta. Amikor Reginald megpróbálta az alapvonalon járatni a labdát, Malcolm pontos és gyors egyenesekkel kellemetlenkedett. Továbbá az amerikai magas löbjei is elérték említett céljukat, a brit játékosnak gondot okozott a kellő ütőerő biztosítása, amivel oldhatta volna az emelések miatti kiszorítottságát. De ugyanígy elmondható a Larned elleni meccs első két játszmájáról is, hogy sok múlott a tempó diktálásának privilégiumán, amit az első napon a hazai játékos mondhatott inkább magáénak. Larned fonák oldalról alig hibázott szerdán, Doherty viszont makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ezen az oldalon kezdjen támadásépítésbe. A brit játéka szükségképpen lelassult, és az áhított célig, vagyis a hálóhoz, ritkán jutott csak el.

A britek 1902-es újabb DK kudarca, ha nem is volt eleve elkerülhetetlen, Pim menthetetlen ódivatúsága mellett az idősebb és ekkor már pályája zenitjén talán kissé át is billenő Doherty-fiú pillanatnyi formájának lett a következménye. Szerdán még segített az eső, és csütörtök délelőtt a szél, ám Whitman ellenében kiütközött, hogy a sémák variabilitására spekuláló brit stratégia mennyire ki van szolgáltatva a labdameneteken belüli tempóváltásoknak. Mindazonáltal a túrának még nem volt vége. A két Doherty a közeledő Amerikai Bajnokságon szándékozott javítani.

3 komment