Előfordult, no nem valami sokszor, hogy magyar teniszezőkről is szólt Wimbledon második hete. Az egyik ilyen eseménynek éppen nyolcvan éve. Most ezt, valamint egy későbbi párját idézem föl. A pusztán megemlékezői szerepkörből azonban kilépek, hogy bemutassam a sikereket követő közvetlen hazai értékeléseket, illetve azt a Wimbledon-képet, amit ezek közvetítenek. Játékosaink teljesítményével együtt két olyan korszak retorikája kerül tehát reflektorfénybe, amelyek berendezkedésüket tekintve bármilyen messze is kerültek egymástól, a szavak szintjén tanulságos párhuzamok hordozói maradtak.

A wimbledoni hagyományok rétegei és a torna megkérdőjelezhetetlen pozíciója az eredetét korunktól elválasztó tekintélyes időbeli távolságnál valószínűleg jóval többet köszönhet annak a körültekintő gondoskodásnak, amit az All England Club, majd később egyre inkább az Angol Szövetség az évtizedek során kifejtett. Az Angol Nemzetközi Bajnokság nem egyszerűen a legrégebbi mai napig létező viadal, hanem a legjobban, legegyenletesebben menedzselt rendezvény. Amit a másik három Grand Slam torna egyike sem mondhat el magáról, az az angolokéra igaz: szervezői oldalról nézve gyakorlatilag hibátlan és töretlen fejlődéssel büszkélkedhet. A nézőszám folyamatos emelkedését, a minőségi játékosállomány szerepeltetését egyedül külső tényezők és csak rövid időre voltak képesek megtorpantani. Ilyen volt például az 1890-es években kulmináló kerékpár-őrület, vagy az 1973-as hírhedt bojkott. A két világháború közötti periódusban emelkedett a torna monumentummá, a sportág zászlóshajójává, a dicsőségek zsinórmértékévé, olyan sporteseménnyé és természetesen üzletté egyszersmind, amely öngerjesztő módon képes fenntartani a felé megnyilvánuló érdeklődést és vele saját kultuszát. Időnként mégis akadtak hangok, melyek ilyen-olyan érdekek szolgálatában megpróbálták kikezdeni a kikezdhetetlent. Az idő előre haladtával persze az ilyesfajta próbálkozások egyre anakronisztikusabbá, hovatovább komikussá váltak. Azzal a dinamikával, amellyel a Mekka státusza szilárdult, ritkult a levegő a kritikusok tábora körül.

Ebben a táborban néhányszor hazánk is tanyát vert. A két legemlékezetesebb esetet majd két évtized és egy rendszerváltás választja el egymástól, mégis árulkodó hasonlóságokra bukkanhatunk a górcső alá helyezett fejlemények között. 1929-ben és 1948-ban is egy magyar szempontból kiugróan sikeres wimbledoni szereplés kapcsán keveredtek disszonáns hangok a dicséretek közé, és mindkét esetben jól érzékelhető különbség mutatkozott az érintett játékosok, illetve a sportvezetők és szakírók hozzáállásában. Párhuzamot láthatunk abban is, ahogy a megszólalókat az uralkodó politikai beszédmódok befolyásolták, eltérést viszont abban, hogy ezt a befolyásolást a szereplők mennyire kényszeredetten szenvedték el. A legjelentősebb különbség azonban magában az argumentáció felépítésében mutatkozik, amellyel a világ vezető tenisztornájának nekimennek, míg végül a megoldási javaslatok megint szinte szó szerint megegyeznek egymással.

1929 Kehrling Béla egyik legjobb éve volt. A szezont nyitó rivierai eseményekről főleg páros babérokkal megrakottan tér haza. A Davis Kupában a hátán viszi a csapatot. Javarészt hibátlan teljesítményének köszönhetően négy fordulóig jutunk. A britek állítanak csak meg minket, de Kehrling ellenük is, ahogy korábban Norvégia, Monaco és Hollandia ellen, mindkét egyesét hozza. Párizsban a negyeddöntőig verekszi magát, ahol a később tornagyőztes Lacoste tudása előtt kénytelen meghajolni. Wallis Myers mérvadónak számító és hagyományosan a Daily Telegraph-ban közzétett év végi tízes ranglistájára ugyan nem fér föl, ám nevét megtaláljuk egy másik Top Ten-en, amit nem kisebb tekintély, mint a korszak játékosfenoménje, Bill Tilden állított össze az Evening Standard számára.

Wimbledonban 1927-ben vezették be a kiemeléses rendszert, kezdetben nyolc játékossal. Az 1929-es férfi egyes főtáblájának 7. kiemeltje Kehrling Béla lett. A világsztárok közül csak Lacoste hiányzott, azaz, ha a francia „gépember” — ahogy a hazai sajtó felcímkézte — indult volna, még mindig befért volna a kiemeltek közé. Egy hónappal korábban a Roland Garroson, ahol ebben az évben vezették be a kiemelést és tizenhat fő számára tartották fontosnak, hogy idő előtt össze ne akadjanak, a tízes sorszámot kapta. Azzal tehát, hogy Párizsban a legjobb nyolcig jutott, elvileg túlteljesítette az előlegezett bizalmat. Ennek kulcsát a brit színeket képviselő, hetedik kiemelt Henry Austin legyőzése jelentette egy igen küzdelmes mérkőzésen a harmadik fordulóban (4-6, 6-1, 2-6, 6-3, 7-5). A huszonhárom esztendős, Nyuszinak (Bunny) becézett angol fiatalember pályafutása ekkoriban kezd termőre fordulni, hogy a harmincas években három Grand Slam döntőben (WIM 1932, 1938; RG 1937), illetve a Fred Perry-vel aratott Davis Kupa sikerekben csúcsosodjon ki. Alig két héttel franciaországi meccsüket követően a két játékos ismét farkasszemet néz egymással ezúttal a Margitszigeten. A MAC díszpályáján hatalmas érdeklődés kíséretében megrendezett európai zóna elődöntő Davis Kupa történetünk első olyan menetelésének zárófejezete, amelyre igazán büszkék lehetünk. Az angolok 3-2-re legyőzik ugyan a Kehrling társaságában Takáts Imrével és Aschner Pállal felálló válogatottunkat, ám Bunny skalpját Bélánk ez alkalommal is levadássza (3-6, 6-4, 6-2, 6-2). Történetünk szempontjából e két győzelem legfontosabb közös vonása, hogy salakon estek meg.

Wimbledonban Austin ebben az évben még nincs a kiemeltek között, ezért már a második fordulóban összeakad a félelmetes játékerőt képviselő, negyedik kiemelt Frank Hunterrel. Miután a torna legnagyobb meglepetését szolgáltatva az amerikait négy játszmában legyűri, a páros specialista Brugnon, majd honfitársa, Kingsley testén át jut a negyeddöntőbe, ahol Kehrling vár rá, egy hónap leforgása alatt immár harmadszor. Örökös Bajnokunk 1925 óta minden évben szerencsét próbált a Church Road-on, ahol a megelőző két évben már csak olyan nagyságok előtt kapitulált, mint Cochet és Tilden. Most kiemeltként könnyebb dolga van, és él is a lehetőséggel. Két számottevőbb ellenfelét, a dél-afrikai Louis Raymond-ot, valamint a füvön időnként a nagyokra is veszélyt jelentő, hazai közönség előtt játszó John Olliff-ot is magabiztosan intézi el. Ez utóbbi találkozón elsősorban nyugalmával hengerel. Ellenfele az első játszmában 6-5-nél a játszmáért adogathat, a másodikban pedig 5-2-re vezet, a vége mégis három szett: 9-7, 7-5, 6-4. Négy mérkőzéssel a háta mögött Kehrling Béla úgy jut a legjobb nyolc közé, hogy még játszmát sem veszít.

Magyar teniszező addig a hétfői napig, 1929 július 1-ig, még sohasem játszott olyan mennyiségű publikum előtt, mint amennyi azon a negyeddöntőn tette tiszteletét a Centre Court-on. A telt ház akkoriban 15.000 embert jelentett, ennyien voltak kíváncsiak, no persze nem elsősorban Kehrlingre, hanem arra, hogy 1923 után lesz-e végre ismét hazai elődöntőse Wimbledonnak. Lett. Austin 6-2, 8-6, 6-3-ban számosítható sikere alapvetően négy tényezőn múlott. Mindenekelőtt sikerült Kehrlinget hátul tartania, akit így megfosztott legbiztosabb nyerő ütésétől, a fejfölöttitől. Ezt annyival könnyebben valósíthatta meg, amennyire magyar ellenfele mozgását korlátozta az Olliff elleni mérkőzésen összeszedett bokaficama. Ehhez járulhatott lélektanilag pro és kontra a második játszma alakulása, amit az angol 1-5-ről abszolvált. Mindezek tetejébe pedig az angol lapok beszámolói szerint Kehrling szerváiból és alapütéseiből hiányzott a korábbi mérkőzéseken tapasztalt erő. Ennyi lenne a vereség szakmai magyarázatának summázata. Csakhogy ez mindössze Londonban mutatkozott elegendőnek, hogy egy nem különösebben színvonalas, ám brit szempontból fontos találkozót helyre tegyenek. Idehaza Kehrling kiesése óriási megdöbbenést, mi több, értetlenséget váltott ki, és az összecsapás utóélete magyaros gellert kapott.

Szakmai szemszögből magán Kehrlingen kívül szinte senki nem foglalkozott érdemben a hazai sajtóban a mérkőzéssel. Ő az, aki a Tennisz és Golf hasábjain szakszerűen respektálja ellenfele erényeit és megállapítja, hogy „fűpályán egy klasszissal jobb, mint salakon”, hosszú lapos labdái és futótechnikája elsőrangú. Olyan információt is ad, amit megint csak hiába keresünk máshol, és ami érthetőbbé teszi a második játszma meglepő fordulatát. 5-1-es vezetésénél Kehrling elcsúszott, amit a már amúgy is érzékeny bokája sínylett meg. Amihez rögtön rendkívül szimpatikusan hozzáteszi: „szerencse is kell a játékhoz”. Azonban sem a napi sajtó, sem a szűkebben vett szakírói elemzések nem voltak ennyire nagyvonalúak. Az indulatokat jól láthatóan annak megemésztetlensége korbácsolta fel, hogy miképpen nyerhette meg az elmúlt hetekben kétszer is legyőzött Austin harmadik találkozójukat. A salakon elért sikerek túlerőltetett szembesítése a füvön elszenvedett kudarccal: ez képezte azt az anomáliát, amit a magyar sportközvélemény javarésze képtelen volt pusztán szakmai érvek mentén feloldani. Erre erősített rá Kehrling feltétlen tekintélye idehaza, aki ezekben az években már gyakorlatilag egyet jelentett a magyar tenisz sporttal. Alakjához a kortárs sajtó felváltva csatolt autoriter és unikális megállapításokat, ami ahhoz vezetett, hogy nemzetközi szerepléseinek értékelésében egy olyan szólam is mind gyakrabban feltűnt, amely eleve túlmutat a szakmai megszólalás játékterén: a nemzeti értékekre való hivatkozás. A sportsikerek és kivívóik, mint nemzeti értékek számbavétele persze minden ország sportnyelvének sajátja, ám az már jellemző erővel bír, hogy hol és mikor milyen mértékben engednek teret az ilyen beszédmódnak, és még inkább, hogy mire vélik felhasználhatónak azt. Magyarországon a múlt század húszas éveinek végén Kehrling Béla hungarikumként kezelt személyével kapcsolatban elmondható, hogy a nemzeti érzékenység átvette az uralmat a szakmai érvek fölött. Ennek tünet értékű megnyilvánulásai az elbukott wimbledoni negyeddöntőre adott reakciók.

A reagálások egyik körét a peches körülmények felsorakoztatása alkotta. Ezek közül egyet, a sérülést, mindenképpen releváns tényezőként vehetjük számításba. A furcsa az, hogy ez az értékelők számára nem elégséges magyarázat játékosunk gyengébb teljesítményére, továbbiakra van szükségük. E mögött a kutakodás mögött, ami így szükségképpen elveszíti szakmaiságát, sejlik föl a Kehrling előbb említett különleges státuszából fakadó kényszűség. Ugyancsak a Tennisz és Golf — vagyis akkori legfőbb szakmai fórumunk — lapjain találjuk azokat a cikkeket, melyek javarészt névtelen szerzői meglehetősen különös érveket vonultatnak fel. Mókás és egyben az Olliff elleni meccsről maradt sérülés okán ellentmondásos is arra hivatkozni például, hogy az Austin elleni találkozót megelőző vasárnap, pihenőnap lévén, nem használt bajnokunknak, mert ő akkor játszik legjobban, ha minden nap „erős mérkőzése van”. Ráadásul vasárnap — folytatja a jegyzetíró — egész nap esett, ami miatt hétfőn nedves, csúszós füvön kellett pályára lépni. A wimbledoni első hét vasárnapja már ekkor is hagyományosan pihenőnapnak számított, ahogy manapság is, ám nehéz elképzelni, hogy ez nem jött kapóra a lesérült magyar játékosnak. Ez talán még egészséges lábbal is feltételezhető lett volna, mert Kehrling, aki párosban is indult a német Heinrich Kleinschroth oldalán, eddigre már hat mérkőzésen van túl. A fű pedig hétfőn nem lehetett különösebben nedves, mert a legfontosabb pályákat eső esetén már 1929-ben is letakarták, esetleg a ponyva alatt lecsapódó kevés párára gondolhatunk még, ami azonban napsütés esetén szinte azonnal elpárolog.

A páros részvétel kapcsán egy olyan magyarázat is feltűnik, ami ugyancsak egy bizonyos körülményt ragad ki, ám ez legalább elfogadhatónak látszik. Hétfő koradélutánra írták ki ugyanis Kehrlingéket a férfi páros harmadik fordulójában a René de Buzelet és Pierre Landry alkotta francia pár ellenfeleként. A magyar–német duó végül öt játszmában, 0-2-ről fordítva tudta kiharcolni a továbbjutást, ami valószínűleg sokat kivehetett éljátékosunkból. Néhány napilap erre hivatkozva jegyzi meg, hogy nem lett volna-e szerencsésebb, ha Kehrling a páros elhalasztása, vagy amennyiben erre nem lett volna mód, annak feladása mellett dönt. Ez a gondolatmenet legalább logikusnak tűnik, jóllehet a partnerrel szemben nem valami sportszerű, és aki csak egy kicsit is ismerte Kehrling sportemberi hozzáállását, nem vehette komolyan számításba. Csakhogy — nem csekély döbbenetünkre — a Tennisz és Golf munkatársa nem ilyen kézenfekvő alapon söpri le az érvet az asztalról, hanem, miután megkérdőjelezte az ezzel operálók hozzáértését, a következő választ húzza elő: „Kehrlingben mindig volt és mindig lesz elég nemzeti öntudat, s tudja mi a kötelessége.” Szó, ami szó, ez egy szaklaptól nem valami elegáns riposzt.

A hazai lapok legfőbb céltáblája azonban nem a pihenőnap, az eső, vagy épp a megelőző páros, hanem maga a fű! Ha eddig nem, akkor itt válik a történet összetévesztethetetlenül kelet-európaivá. Takáts Imre, aki szintén indult abban az évben az Angol Nemzetközin, bár rögvest ki is esett, beszámolójában felhívja a figyelmet, hogy az angol játékosok szereplésének értékét lerontja, hogy „az általuk ismert fűpályán voltak a versenyek”, és szerinte ez magyaráz olyan irreális eredményeket, mint például Austin győzelmét Kehrling fölött. Egy átfogó Wimbledon-kritikára vállalkozó tollnok pedig a fűre vonatkozóan, melyen a sérülés veszélye is nagyobb, megjegyzi, hogy jogosulatlan előnyhöz juttatja a hazaiakat, akiknek az amúgy középszerű játékosai képesek meglepetéseket okozni az európai nagymenőkkel szemben. A sérülés kockázatával egyet érthetünk, ellenben ami a jogosulatlan előnyt, illetve a meglepetéseket illeti, az egyszerűen átlátszó csúsztatás. Wimbledonban húsz évvel korábban nyert brit teniszező, Arthur Gore, és épp 1929 volt az utolsó év abból az egymást követő hatból, amikor Borotra, Lacoste és Cochet osztották el maguk közt egyenlő arányban a férfi egyes címet. Egyrészt olyan fanyalgás ez, ami tökéletesen értelmetlen, már csupán azért is, mert azt a pályaborítást és azt a tenisz-nemzetet igyekszik feketére festeni, amelyen és ahol a játék kialakult. Butaság továbbá abból kifolyólag, mert a játék fejlődésére időközben jelentős hatást gyakorló két másik kontinens, Észak-Amerika és Ausztrália fiai és leányai is javarészt pázsiton szedték magukra tudásukat és aratták legfontosabb győzelmeiket. Másrészt viszont nagyon is árulkodó megnyilatkozások ezek, bármennyire is meghökkenést kelt a mai fül számára az ilyen okoskodás. A magyar tenisz egész akkori korszakának fonák oldalát leleplezi egy-egy ilyen zsigerből jövő, támadva mentegetőző, balszerencsés reflex.

Az első világháborút követően a vesztes országokat sújtó és 1925-ig elhúzódó bojkott, amely rangos sportversenyek egész sorát tette elérhetetlenné versenyzőink számára, ekkor már a múltté. Ám a sérelem emléke korántsem az, ahogyan eleven a Trianon utáni napi politikában, illetve az avval alaposan átitatott közbeszédben a nemzeti eszmét felértékelő hangnem. A sport csak egyik terület a sok közül, ami a maga módján terepet kínál a közkézen forgó átpolitizált retorikák kibontakoztatásához. Ráadásul ebben az időben tenisztársadalmunk elitje, azaz viszonylagos hatalommal és nyilvánossággal bíró legfelső rétege, politikai értékrendjét tekintve egyértelműen konzervatív, illetve radikálisan jobboldali elkötelezettségű. Amikor pedig nemzetközi arculcsapásaink valamint politikai vágyaink egy nemzeti nagyságként pozícionált sportoló nem várt vereségével találkoznak, kész a gyúanyag, és szakmai értékelés címén jóval több szaladhat ki némely írótoll vége alól, mint első pillanatra gondolnánk. Hiszen, megint csak szakmailag, ha már mindenképpen kudarcként akarjuk láttatni addigi legjobb wimbledoni szereplésünket, sokkal inkább azokról az egyoldalú versenyeztetési szokásokról lehetne szót ejteni, melynek Kehrling is kénytelen-kelletlen elszenvedője volt. A wimbledoni verseny ugyanis ekkor még puszta kuriózum teniszezőink számára. Hosszú évek telnek el például, mire szakvezetőinkben, trénereinkben és játékosainkban tudatosul, hogy milyen jelentőséggel bír a felvezető versenyeken való részvétel, illetve az éves versenyprogram célzott összeállítása, amelyben a tornák és a pihentető időszakok átgondoltan, megfogalmazott preferenciák mentén váltják egymást. Kehrling és hazai kortársai, sőt a harmincas évtized prominens versenyzői is alapvetően a német, az osztrák, az olasz, no és természetesen a határon túli magyar területek kínálta versenyprogram bűvkörébe zártan pergették le évről-évre nemzetközi tevékenységük javarészét. Az itthon nemzetközinek meghírdetett versenyeken pedig többnyire ugyanezen országok játékosai, és közülük sem mindig a nívósabbak jelentek meg. Két legfontosabb tornánk, a Magyar Nemzetközi, illetve a Budapest Bajnokság, ekkor már korántsem jelentették azt, amit a világháború előtt. Ezeket a hiányosságokat sem a Riviera, sem néhány esetleges egyéb nyugat-európai kiruccanás érdemben nem orvosolhatta. A sportunkban is tetten érhető külpolitikai orientáció pedig, ami éppen ezekben az években állítja az újabb háború végéig egyre világosabban kirajzolódó kényszerpályára az országot, a lehető legkedvezőtlenebb közeget kínálja, hogy teniszsportunk érdemben változtathasson ezen a beszűkült praxison. Kehrling valódi nagyságát épp abban lenne szerencsés megpillantanunk, hogy milyen tendenciák ellenére érte el eredményeit a szent gyepen. A prizma, amelyen áttekintve kudarcokat vagy sikereket emlegetünk, időnként sokkal több irányba töri meg fényét, mint ahogy az első pillanatban feltűnik.

Nem lesz azonban érdektelen talán eggyel tovább lépni ettől a tanulságtól. Az 1929-es eseményeknek ugyanis kísérteties párdarabjára akadunk tizenkilenc évvel később. Itt is a pályán elért szép eredményt kíséri a maliciózus, politikával telített sajtóvisszhang. Szembeszökő különbség viszont, hogy ebben már kendőzetlenül, a szakmai érvektől jól elkülönítetten támadják Wimbledon hagyományait, illetve azt az atmoszférát, amely a sporttal kapcsolatban legitimál bizonyos szemléletet.

A főszereplő, legalábbis a pályán, Asbóth József, akinek sikerült egy fordulóval megfejelnie elődje majd két évtizeddel korábbi szereplését, 1948-ban elődöntős lett. A mai napig ez a legjobb wimbledoni helyezésünk a férfi egyes versenyszámban. Ahhoz, hogy teniszezőnk eredményét helyi értéken tudjuk kezelni, a két legfontosabb szempontként hálójátékát, illetve a korszak élmezőnye által reprezentált játéktudást ajánlatos mérlegre tennünk. Ami az elsőt illeti, arról elmondható, hogy elmaradt az élversenyzői átlagtól. Az előző évben első magyar teniszezőként Párizsból Grand Slam címmel hazatérő Asbóth leggyengébb ütései éppen a röpte és a lecsapás voltak. Adogatásaiban sem volt semmi különös, a füves pályán létfontosságú játékelemek közül talán egyedül return-je ütötte meg az igazi klasszisok szintjét. Játékának legjobb vonásait bomba tenyerese, mozgáskultúrája és taktikai érzéke képezték. Innen olvasva úgy tűnik tehát, hogy elért helyezése a meglepetésnél kicsit több, a csodánál jóval kevesebb, amolyan vérbeli bravúr. Ezt azonban mindenképpen fontos kiegészíteni azzal a megjegyzéssel, hogy a háborút követő években már korántsem Tildenhez, Budge-hoz, Crammhoz, vagy a Muskétásokhoz mérhető kvalitások harcoltak a vonalak között a legrangosabb amatőr versenyeken. Színvonal tekintetében ez bizony egy apályosabb időszak, a férfi mezőny újabb virágkora az ausztrál hegemónia kezdetéig (ötvenes évek közepe) várat magára.

Első ellenfelei, az angol John Comery, majd a norvég Johan Haanes, aki pedig hazája akkori legjobbja volt, könnyed bemelegítést jelentettek. Az már nagyobbat szólt, amikor a harmadik fordulóban Josip Paladát is hasonló egyszerűséggel intézte el. A jugoszláv színekben versenyző horvát, akinek nevében a korabeli magyar sajtó rendszeresen megduplázza az „l”-t, a déli szomszédunknál a harmincas években indult, Franjo Puncec és Dragutin Mitic nevével teljes nagy tenisz-triász harmadik tagja. Igaz, ekkor már jócskán benne jár a harmadik ikszben és játéka talán még inkább a salakhoz kötődik, mint legyőzőjéé. Ezt követően azonban két ötjátszmás csata következik olyanokkal szemben, akiknek a fű az igazi elemük. Amit Asbóth a dél-afrikai Eric Sturgess (2-6, 9-7, 7-5, 2-6, 6-1) és az amerikai Tom Brown (4-6, 6-3, 4-6, 6-1, 6-1) ellen nyújt, az a rafinéria és a küzdenitudás kombinációjának magasiskolája, és nem mellékesen a nyolcadik, illetve a negyedik kiemeltet pottyantja ki személyükben. Sturgess ellen hátrányból hozza a harmadik játszmát, majd van érzéke ahhoz, hogy a mindent egy lapra feltéve rohamozó ellenfelét inkább minél többet futtatva megajándékozza a negyedik játszmával, mintsem kétes kimenetelű újabb szoros partiba bocsátkozzon vele. A húzás bejön, az ötödik játszmában Asbóth megtáltosodik, ellenfele pedig elkészül pszichés és fizikális tartalékaival egyaránt. A Brown elleni negyeddöntő utolsó két játszmájában pedig nagyságrendi különbségekig jut el vetélytársával szemben, akit totálisan demoralizálnak a magyar játékos halálos pontosságú elütései. Kiütközött viszont az is, hogy mindkét esetben csak fokozatosan lendült bele, amiért is a második játszma megnyerése mindkét meccsen létfontosságúvá vált. Ez maradt el azután, igaz, óriási küzdelmet követően, a John Bromwich-csel szembeni elődöntőben (3-6, 12-14, 2-6). Az ausztrálok akkori első számú játékosa agresszív, erőteljes teniszt játszott, amely során szeretett kockáztatni, mindazonáltal pályafutása során nagyobbat alkotott párosban Adrian Quist partnereként. Kétkezes fonákot ütött, ami akkoriban még ritkaság számba ment, de volt egy további sajátossága is, ami teljesen egyedülálló a tenisztörténetben: balkezes létére adogatásait jobbal ütötte (azért ebbe tessék belegondolni egy csöppet!).

Asbóth Józsefet itthon igazi sztárként ünneplik, vereségét pedig nem magyarázzák a végletekig. Megjegyzem azonban, hogy amíg minden hazai forrás szerint Asbóth, ahogy annak idején Kehrling, sérülten állt ki a sorsdöntő találkozóra, addig erre vonatkozó információt az átnézett angol nyelvű forrásokban nem találtam. Arra azonban már jó ideje felfigyeltem, hogy a Rákosi-korszak sportsajtójában feltűnően sokszor hivatkoznak sérülésekre és betegségekre az egyéni sportágakról szóló beszámolók, kiváltképp akkor, amikor külföldi versenyeken nem „baráti” országba való riválisokkal szemben maradnak alul sportolóink. Peterdy Márta, aki szintén wimbledoni induló volt és a harmadik fordulóban egy angol hölgytől szenvedett vereséget, hazatérésekor adott nyilatkozatában hangsúlyozza, hogy betegen volt kénytelen pályára lépni a végül három játszmában elbukott mérkőzésen. Az ezekhez hasonló esetek magas száma, illetve mind a kor sajtótermékeinek tartalma, mind a médiában megszólalók megnyilvánulásai fölötti maximális állami ellenőrzés közismert ténye abba az irányba mutat, hogy az ilyen magyarázat-típust érdemes óvatosan kezelni.

Annyi bizonyos, hogy Asbóthot elhalmozzák állami jutalmakkal. Szinte hazaérkezése pillanatában magas kitüntetést vehet kézhez, sőt kinevezik a tenisz országos szakfelügyelőjévé. Nem sokkal később pedig maga Farkas Mihály, aki ekkor többek között a Tenisz Szövetség elnöki tisztét is ellátta (ám korántsem erről híresült el), afféle bezzeg-gyerekként magával cipeli a tatai edzőtáborba is. 1948-ban mindazonáltal vigyáznak arra, hogy a méltatást határozottan elválasszák a bírálattól. Mert természetesen Wimbledon — siker ide, siker oda — ezúttal sem ússza meg. Már a versenyek ideje alatt is rendszeresen belebotlunk a Népsport oldalain olyan tárgyú írásokba, melyek kritikai hangnemben szemlézik az angol sajtóban megjelent magyar vonatkozású híreket, visszautasítva minden vélt vagy valós támadást, amit az imperialista orgánumok az „új Magyarországgal” szemben megengednek maguknak. Külön szálat sző ebbe a történetbe egy incidens, ami a végső győztes Bob Falkenburg és az őt hazánkba versenyezni hívó magyar küldöttség között játszódik le. Az amerikai előbb ígéretet tesz egy július második felében történő látogatásra, majd később, már wimbledoni bajnokként, megszegi ígéretét. Mivel az üggyel kapcsolatban csak magyar anyagok állnak rendelkezésemre, nehéz eldönteni, hogy minden valóságot nélkülöző lejáratókampányt kreáltak buzgó sportfunkcionáriusaink, avagy egy valóban létező meghívás visszautasítását, netán egy ténylegesen megtett korábbi ígéret megszegését találták alkalmasnak az amerikai sporterkölcsök feletti dörgedelmek hangoztatására.

Az igazán nagy, vagy legalábbis annak szánt dobást a Népsport július 11-i  számának címoldalán találjuk. A Pető Béla által jegyzett cikk az Elég volt a wimbledoni üzletből, rendezzenek világbajnokságot a teniszben is! címet viseli, és ez a proklamáló hangnem jellemzi az egész írást. Az érvelés arra van kihegyezve, hogy a wimbledoni versenyek mögött álló All England Club hatalmas anyagi hasznot húz a játékból, ami miatt egyáltalán nem áll érdekében, hogy a versenyeztetést demokratikusabbá, sportszerűbbé tegye. Wimbledon pozícióit sikerült az idők folyamán annyira bebetonozniuk, hogy manapság az egész teniszvilág az angol klub fejősteheneként funkcionál. A kirohanás a Nemzetközi Tenisz Szövetség cinkosságába és a tűrhetetlen állapot megváltoztatásának sürgetésébe torkollik. Természetesen a népi demokratikus országok sportvezetőire vár a feladat, hogy kezdeményezzék a változó helyszíneken megrendezendő világbajnokságok bevezetését.

Ha le is vakarjuk róla az ideológiai mázat, az írás logikáját és aktualitását tekintve is menthetetlen marad. Nem is ezzel szeretném befejezni, hanem két további adalékkal. Mindenekelőtt megdöbbentő, hogy a világbajnoki javaslatnak is megvan a tematikus előzménye 1929-ből. A Tennisz és Golf ötödik számának első oldala hozza azt a jóslás jellegű gondolatmenetet, amely oda lyukad ki, hogy az angolok merev ragaszkodása tradíciójukhoz, nevezetesen a fűhöz, vesztüket fogja okozni. Az erőviszonyok megváltozni látszanak és fontosság tekintetében Párizs salakja nemsokára megelőzi Wimbledont. A kívánatosnak tartott állapot azonban az lenne, fejezi be elmélkedését a névtelenségbe burkolózó szerző, ha egyszer s mindenkorra eltűnnének a privilegizált tornák és változó helyszíneken világbajnokságokat rendeznének.

Egy nem oly rég felrakott cikkemből kiderül, hogy a tenisz döntéshozói számára a világbajnoki gondolat, vagy kicsit általánosabban, egy olyasfajta versenystruktúrának a kiépítése, amely mintáit a megmérettetések hierarchikus rendjét (területi-, országos-, kontinens-, és világbajnokság) tükröző sportágaktól kölcsönzi, miért került a múlt század húszas éveinek közepére elérhetetlen távolságba. Nem csupán a magyar javaslattevők gondolati bakugrásai, ötletük harsány anakronisztikája, vagy épp a jól kiolvasható politikai allúziók teszik abszurddá felvetéseiket, hanem sokkal inkább az, hogy a felsoroltakkal minden bizonnyal ők maguk is tisztában vannak.

Pető Béla 1948-ban hármas minőségben utazik Londonba. Ő a szövetségi kapitány, játékosként egyesben és párosban (Asbóth-tal) indul, valamint kiküldött munkatársa sportnapilapunknak. Ez utóbbi tisztségét derekasan látja el, az eseményekről részletekbe menően napról-napra tájékoztatást közölhet reá hivatkozva a Népsport. Javarészt ő végzi el a kinti sajtóban megjelent cikkekkel szembeni, korábban említett reagálásokat is, de még ezekből is kiérezhető, hogy nem annyira az ideológia, mint inkább játékosai érdekeit tartja szem előtt. Wimbledont közvetlenül pedig egyáltalán nem támadja, sőt a június 25-én megjelent számban egyenesen így fogalmaz: „Az angolok kiváló üzletemberek. Ez a wimbledoni világbajnokság a világ legjobb sportüzlete.” Néhány hónappal kiutazásuk előtt a Testkultúra című szakmai folyóiratban tesz közzé egy rövid értékelést Wimbledoni mozaik címmel, amely hangnemét tekintve szintén távol áll a kritikaitól. Pető ügyes újságíró volt abban az értelemben is, hogy miképpen lehet szakíróként lavírozni a korszak megkerülhetetlen nyomásgyakorlásának mechanizmusai között. Hazaérkezését követően mégis úgy látszik, visszautasíthatatlan felkérést kaphatott odaföntről.