Kell-e ilyen szép évfordulónál kedvezőbb alkalom!? Annak a bizonyos versenynek a felidézésével kezdtük, hogy azután sok minden egyéb is szóba kerüljön: pályatársak külföldről és itthonról, a játékban mutatkozó változások a hetvenes és nyolcvanas években, a pályakezdet és a kibontakozás eseményei a kor szocialista háttere előtt, s a végére egy kis önértékelés. Balázs rendesen belelendült, blogoló pedig élete első interjúját készítette.

Füves pályán sem az 1985-ös wimbledoni verseny előtt, sem azután nem nyertetek tornát. Te egyesben abban az évben rögtön az elején kiestél, Günthardtnak ellenben nagyon ment szingliben a szekér, végül egészen a nyolcig jutott. Milyen hangulatban, milyen elvárásokkal indultatok neki abban az évben a párosnak?

Mi nyolcadikként voltunk kiemelve, ami ugyebár azt jelentette, hogy legalább a nyolcban illene végeznünk. Miután rögtön az első fordulóban kikaptam, igen szkeptikusan ítéltem meg a párost is, azt gondoltam, nem lesz sok keresnivalónk. Az első két fordulóban azután meglehetősen rosszul is játszottam, abszolút Heinz vitte a párosunkat. Az egyes vereség nagyon letört, mert akkoriban kezdtek huzamosabban rosszul alakulni szingliben a dolgaim, és volt egy régebbi fogadalmam, mely szerint, ha egyesben kikerülök az első százból, akkor abbahagyom a teniszezést. Ezzel az első fordulóban elszenvedett vereséggel valahova a nyolcvanadik hely környékére csúsztam le, szóval napokig nem igazán foglalkoztatott ezen kívül más. Azon tépelődtem, hogy Wimbledon után milyen versenyeken lenne hasznos elindulnom a pozícióm javítása érdekében. A harmadik forduló környékén kezdett visszatérni belém az élet, a következőben meg jött az a meccsünk, amit olyan sokszor emlegettek azután, Annacone-nék ellen a 24-22-es ötödik játszmával.

Az Annacone / Rensburg páros elleni meccs döntő játszmája valóban igazi tenisz-horrorrá változott. Később úgy nyilatkoztál a mérkőzésnek erről a szakaszáról, hogy játék közben is végig biztos voltál abban, meg fogjátok nyerni.

Addig még sohasem veszítettünk ellenük, pedig több hosszúra nyúlt partink is akadt velük. Ha jól emlékszem, nagyon élveztük azt az egész meccset. Egy idő után már mi is csak röhögtünk, hogy mi lesz ennek a vége…

Komolyan? Az ember azt gondolná, micsoda feszültség lehet ilyenkor a játékosokban…

Páros közben sosincs az emberben akkora drukk. Persze szeretne nyerni, de ez egy sokkal játékosabb műfaj. Ketten vagytok, megbeszéltek mindent. Mindazonáltal ez egy egészen furcsa mérkőzés volt. Ellenük nagyon nehéz volt játszani, ugyanis Annacone rettenetesen jól szervált, az ő adogatásainál gyakorlatilag nem volt esélyünk. Mégis belül úgy éreztem, végig nekünk áll a meccs. Mi már szinte csodálkoztunk, hogy miért nem nyertük még meg, Annacone-ék meg állandóan csak kapaszkodtak. Meccslabdájuk egész a végéig nem volt sem nekik, sem nekünk.

Bent voltatok az elődöntőben, ahol egy ausztrál kettős, McNamara / McNamee várt rátok. Ők sem voltak épp akárkik.

Velük is kalandosra sikerült a meccs. 2-1 szet és 5-4 volt a javunkra, én következtem volna szerválni, amikor sötétedés miatt abba kellett hagyni. Másnap tehát onnan folytattuk, hogy nekem kellett rögtön a mérkőzésért adogatnom. Ez azért egy elég nyomasztó szituáció, ráadásul úgy, hogy előző nap már nagyon jól játszottam én is, és akkor nem lett volna gond megoldani ezt a feladatot. Rettentő ideges voltam, úgyhogy semmi-negyvennel kezdtem azt a játékot, amit azután mégis sikerült hoznunk valahogy.

Ez, ha jól tudom, már a döntő napján, szombaton történt.

A döntő napján, de nem szombaton, hanem vasárnap, mert a sok eső miatt egy napot csúszott a teljes program. Így került a női egyes döntő, meg a mi páros döntőnk vasárnap délutánra, a férfi egyes finálét pedig csak hétfőn tudták lejátszani. Miután délelőtt végeztünk az ausztrálokkal, az is kiderült, hogy a másik elődöntőben Cash és Fitzgerald legyőzte McEnroe-ékat. Ez engem rendkívül feldobott, mert a McEnroe / Fleming pár ellen valahogy nem tudtunk hatékonyan játszani, mindig kikaptunk tőlük, úgyhogy a döntőben sem adtam volna sok esélyt magunknak. A döntőben azután mind a ketten nagyon jól játszottunk, az első két játszma igen sima lett. Az elődöntő utolsó game-je, amit délelőtt végül sikerült megcsinálnunk, minden terhet leemelt rólam. Teljesen felszabadultan, lazán játszottam, pedig akkor léptem föl életemben először a wimbledoni center pályán.

Egy szívfájdalmad maradt csupán, a bankett.

A híres, az aktuális bajnokok tiszteletére tartott bankett, amelyen nem vettem részt. Hát, igen! Mivel, ahogy említettem, az eső miatt minden elcsúszott, ezért nagy dilemmába kerültem a soron következő, bostoni versenyem miatt: vagy azonnal indulok, hogy rajthoz állhassak, vagy lemondom az egészet a bankett kedvéért. Azt azért sejtettem, hogy még egy wimbledoni bankettre valószínűleg nem lesz már alkalmam. Végül mégis az amerikai verseny mellett döntöttem. Elutaztam hát, és ki is kaptam annak rendje és módja szerint rögvest az első fordulóban.

A játék különböző elemeiben volt köztetek számottevő különbség Heinz-cel? Létezett valamifajta munkamegosztás játék közben?

Mind a kettőnknek voltak jó és rossz meccsei, de munkamegosztásról túlzás beszélni. Heinz kétségtelenül jobban szervált nálam, az ő szerváit általában könnyebben is hoztuk.

Igen, a döntő utolsó poénjaként is egy ászt ütött. Hogyan zajlott köztetek a kommunikáció mondjuk egy élesebb szituációban?

Én voltam az indulatosabb játékos, s inkább én mondogattam, hogy mit hogyan kellene csinálni. De ennek igazából nem sok köze volt magához a játékhoz, s tévedés lenne arra gondolni, egyikünk valamifajta főnökként lett volna jelen. Heinz csendes fiú volt, akinek azon a tornán nagyon ment a játék.

Azokban a napokban egyébként a pályán kívül is együtt voltatok?

Persze. Szinte mindig együtt voltunk. Heinz majdnem összes szinglijét megnéztem, minden este együtt vacsoráztunk.

Győzelmetek után milyen volt a hazai fogadtatás?

Rögtön Wimbledonból az Államokba repültem, ahol két hónapig túráztam, valamikor a US Open után jöttem csak haza. Addigra idehaza már teljesen lecsengett a dolog. A Vasasnál is csak kérdezgették, hogy mi lesz az ünnepléssel. Aztán év vége felé rendeztek egy teniszbemutatót a régi BS-ben, ahová Heinz-et is meghívták. Na, akkor kaptunk Buda Istvántól, a sportokért felelős akkori államtitkártól egy kitüntetést. Egyébként már a wimbledoni televíziós közvetítés is érdekesen alakult. Előttünk a női döntő volt soron, a mérkőzést élőben adta a magyar televízió. Vitray Tamás azonban a közvetítés elején és a női döntő alatt egy szóval sem említette, hogy lenne itt még egy műsorszám, csekélyke magyar vonatkozással. Így azután a női egyes díjátadóját követően, amikor megkezdődött a mi finálénk, Tamás száját valami ilyesfajta mondat hagyta el: „következik a férfiak páros döntője, és jó hírrel szolgálhatok, magyar játékos is érdekelt.” Otthon meg már a fél ország a készülékek előtt ült, mert pontosan tudta, mi következik.

Most helyezzük kicsit tágabb kontextusba a párost. Olyan időszakban kezdtél teniszezni, amikor a legjobb párosjátékosok között számos figurával találkozhattunk, akik egyesben is hatalmasat alkottak. Pályafutásod vége felé viszont már szinte csak olyanok nyerték a nagyobb versenyeket párosban, akik egyesben nem jutottak különösebb szerephez. Talán McEnroe és Edberg voltak az utolsó mohikánok, akik mindkét számban csúcsra járatták magukat. Ez a tendencia manapság visszafordíthatatlannak látszik. Mi volt ennek a hátterében?

Nem egészen így van. Ha megnézed az 1985-ös wimbledoni páros főtáblát, számos nagyágyú is elindult. Ekkor az elitből még szinte mindenki játszott párost is, más kérdés, hogy legtöbben nem értek el jelentős sikereket. Borg volt az első igazi nagy sztár, aki hanyagolta a párost. Maga a folyamat pedig, amit említettél, elsősorban a pénzzel függ össze. Profi pályafutásom elején a legtöbb játékosnak még minden bevételre szüksége volt ahhoz, hogy utazásait, szállását, megélhetését, a folyamatos versenyzéssel járó költségeket fedezni tudja. A párosjátékból befolyt összegeket nem engedhettük veszni hagyni. Később, amikor a pénzdíjak elkezdtek emelkedni, más lett a helyzet. A versenyek összdíjazásából 18% jutott a párosra, ami egy standard érték volt akkoriban, s egyébként manapság sem sokban tér el ettől. Ehhez jön, hogy a páros nyereményt a két játékos is megosztja egymás között. A párossal szerezhető jövedelem relatív értéke tehát rohamosan csökkeni kezdett. Ráadásul a versenyek programjában a párosokra az egyeseket követően kerül csak sor. Négy főnek kell alkalmazkodnia egymáshoz, csak akkor kezdhetnek párosozni, amikor valamennyien túl jutottak a szingliben adódó kötelezettségeiken. A gyakorlatban ez sokszor jár azzal, hogy késő este, sőt éjszakába nyúlóan vetélkednek egymással a versenyzők. Mondani sem kell, hogy ez mit jelent abban az esetben, amikor másnap délelőtt valaki egyesben kénytelen pályára lépni: élőhalott vagy. Tehát alapvetően a pénzdíjak növekedése és a versenyrendezés sajátosságaiból fakadóan tátong mára ekkora szakadék egyes és páros között. A versenyrendezési probléma is eltűnt ezzel, hiszen bármikorra lehet páros meccseket kiírni, ha a résztvevők egyike sem érdekelt egyesben.

Szóval az egész mögött végtelenül praktikus okok húzódtak. Pedig akár arra is gondolhatnánk, hogy a játéktechnika fejlődése is szerepet játszott.

Á, dehogy! A legjobbak lennének a mai napig a legjobb párosjátékosok is. Szerintem még az olyan játékosok esetében is, akikről azt vélhetnénk, nem a legügyesebbek a hálónál, azonban fejben erősek, versenyzői kvalitásaik jók, amikor párost játszanának, valamennyi erényük előjönne, és remekül tennék a dolgukat. Egyszer például mi is kikaptunk a Sampras / Courier párostól, akik akkor még nagyon fiatalok voltak és később már egyáltalán nem is játszottak párost. Meg vagyok győződve, hogy még egy Nadal is valamely jobb partner oldalán, kiegyensúlyozottan és jól párosozhatna.

Néhány egyéb jelentős fordulatot is megélt a sportág abban a korszakában, amikor te magad is aktív voltál. Beszéljünk kicsit ezekről is. Itt van például a játék sebessége.

A gyorsulás mindenekelőtt az ütőknek és a húroknak köszönhető. A fa ütők és a bélhúrok lecserélése különböző kompozitokra és műanyagokra jelentős lökést adott ezen a téren. Ugyanakkor ezek az ütők úgymond sokkal többet meg is bocsájtanak használóiknak, mint fából készült társaik. Biztos vagyok benne, hogy a maiak közül kevesebben vitték volna ennyire, ha fával volnának kénytelenek hadakozni. A fa sokkal több technikai készséget követel, sokkal inkább szelektál a játékosok között.

A húrozásról az ún. spagetti ütők, illetve a velük kapcsolatos balhék is eszembe jutnak a hetvenes évek végéről. Mi is volt ez tulajdonképpen?

Az ilyen ütőket duplán húrozták. Technikailag pontosan nem tudom már, hogy hogyan is oldották ezt meg, de végül az ilyen ütőkön két réteg húrozást alakítottak ki. Mint egy parittyából, úgy jött róluk a labda. Az ívük is más lett: hosszan-hosszan ki kellett volna szállniuk, amikor egyszercsak lecsapódtak. Az idősebb teniszezők, akik egy-egy strapásabb meccsen néha már lépni sem tudtak, szívesen húroztattak így, például Nastase. De azután hamar megtiltották használatukat. Egyszer egy öreg ausztrál versenyzőt vertem meg, aki ilyen ütővel játszott.

A te esetedben egyébként miképpen történt az átállás fáról a műanyagra?

Elég hülye helyzet volt. Igen-igen későn váltottam, már szinte mindenki új ütőkkel játszott, gyorsabban jöttek a labdák, én meg sehogy sem tudtam megkedvelni őket. Azt hiszem, 83-ban történt, amikor nem mentem el a nyári amerikai versenyekre, hanem Ausztriában vettem részt egy Satellite sorozaton. Ez négy kisebb versenyt jelentett, a végén egy mestertornával. Ha jól szerepeltél, akkor az öt hét alatt a gyengébb mezőnyben annyi ATP pontot gyűjthettél, amennyit egy nagy százezer dolláros tornán. Ezen a sorozaton próbáltam ki azt a Dunlop ütőt, amellyel McEnroe, később meg Steffi Graf játszott. Jól ment vele a játék, meg is nyertem a Satellite-ot. Azután Palermóban jött egy verseny, ahol kikaptam az első fordulóban, s rögtön le is tettem a Dunlop-ot. Azon az őszön és télen még mindig a faütővel versenyeztem. 84 januárjában a páros világbajnokságon azzal az ütővel játszottam, amivel Heinz, de nem igazán tetszett. Megint vissza a fához, egészen májusig. Utána Németországban szerepeltem csapatbajnokságon. Münchenben játszottunk, ott adta kölcsön az ütőjét Niki Pilic. Ez volt a Garcia! Éreztem, hogy ezzel elképesztően jól megy a játék. Pilic rögtön ajándékozott nekem két ütőt és én meg is vertem Chris Lewis-t, aki egy évvel korábban wimbledoni döntőt játszott. Vittem magammal a Garciákat a Roland Garros-ra. Ott a tizenhat közé jutottam, jól játszottam végig. Közben Pilic-nek szponzoriális okokból át kellett térnie a Pumára. Így lett a Garcia Niki Pilic Autograph-ból Taróczy Autograph.

Amivel azután Wimbledont nyertél! S ha már a legnagyobb győzelmet így felidézgettük, ez a jubileum talán arra is feljogosít, hogy szemezgessünk egy kicsit a pályafutásod emlékezetesebb pillanataiból. Több nyilatkozatodban is azt olvastam, hogy a legkedvesebb egyéni diadalod az 1978-as barcelonai tornagyőzelem. A döntőben öt játszmában gyűrted le Ilie Nastase-t. Ez volt egyben a legrangosabb versenyen elért sikered is szingliben?

Igen, ez. Illetve volt még egy másik Amerikában, Ocean Cityben, szintén 78-ban, ahol az első fordulóban McEnroe-t vertem, az elődöntőben megint Nastase-t. És itt kerestem a legtöbb pénzt is. Ez a legtöbb adatbázisban egyébként nincs is benne, mert nem ATP rendezvény volt, hanem WCT torna. Barcelona meg amúgy is az egyik kedvenc városom és azon a tornán mindig is szerettem játszani. 1-2-es szethátrányból vertem Ilie-t a döntőben, az elődöntőben meg Lendl-t.

Bizony! Vagy ott van például az első nemzetközi sikered, az 1974-es Kitzbühelben rendezett verseny, ahol Manuel Orantes ellen fordítottál az elődöntőben hátrányból.

Úgy van! Abban az évben kétszer is megvertem a spanyolt. Először Monte Carlo-ban, azután Kitzbühelben. Az utóbbi esetben ráadásul, ha jól emlékszem, éppen a világranglistát is vezette, vagy második volt. Azután a döntőben Onny Parunt, egy új-zélandit vertem meg, aki gyors felületen egészen jónak számított. Kitzbühel viszont, jóllehet salakon folyt a verseny, magas fekvésű város, ezért kicsit gyorsabb a pálya, mint egy átlagos salakpályán. De ott abban az évben a gyorsabb játékhoz már csak azért is könnyebben lehetett alkalmazkodni, mert az elején annyira vacak időnk volt, hogy az első három fordulót gyors fedett pályán játszottuk.

Tényleg? Akkor még ez bevett gyakorlatnak számított rossz idő esetén?

Persze, ha olyanok voltak a körülmények, miért ne? Hozzáteszem, ez csak egy irányban működött. Tehát az megtörténhetett, hogy egy salakos versenyt más felületen kezdjünk, de egy salakpályán indult tornát nem volt szabad máson befejezni. Kitzbühelben például egy kiváló szerva-röptéző amerikaival, Jeff Borowiak-kal voltam kénytelen gyors felületen játszani. Hát mit mondjak, vért izzadtam, miközben salakon sokkal simább lett volna a parti.

No, akkor nézzünk egy másik korabeli nagyságot, akivel szintén többször is mérkőztél, s akinek szintén a salak volt a lételeme, Guillermo Vilas-t.

Vilas sok tekintetben másképp játszott, mint a többiek. Ellene azért nem nyertem egészen addig, amíg vén róka nem lett belőle, mert a meccseken végig az volt az érzésem, hogy egyáltalán nem játszik jobban nálam, és mindig odáig jutottam, hogy nagyon meg akartam verni, hülyét akartam csinálni belőle, ami így utólag persze butaság volt. Minden alkalommal beleestem ebbe a hibába. Futtatni akartam, meg ejtegettem neki. A legtöbb meccsen ráadásul Ion Tiriac is ott ült az első sorokban, mert Vilasnak is, nekem is ő volt a menedzserem, s olyan volt, mintha egy kicsit neki is játszanék. Szóval egyszerűen gyerekes volt, amit az argentin ellen csináltam. Ámbár az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy Vilast sohasem tartottam igazi nagyságnak. Egy Borgot, egy Connorst igen, de egy Vilast nem. Jó kondija volt és hatalmas akarata, de nem láttam, nem éreztem benne többet.

Ha már szóba került, folytassuk Borggal. Azt tudtam, hogy egyszer sem sikerült legyőznöd, ám amikor gyűjtögettem az adatokat, megdöbbenve konstatáltam, hogy még játszmát sem nyertél tőle. Ennyire nyomasztó volt ellene játszani?

Nem bírtam, egyszerűen nem bírtam lábbal. De mások is leginkább így voltak vele. Az ember egy idő után összeesett ellene. Annyira biztosan működött, mindent visszaadott, és szinte mindig éles szögekben olyan labdákat, amikért loholni kellett. Ha meg előre mentél hálózni, halál pontosan pakolta el melletted a labdákat. Kiváló versenyző is volt. Egyébként sokszor edzettem vele és ott is ugyanez ment. Edzésen mindig fél óra ütögetéssel kezdett, azután másfél órányit szettelt a partnerével. És ezt naponta kétszer! A Roland Garroson volt alkalmam asszisztálni ehhez. Az ember egy gémet is alig tudott hozni ellene még edzésen is. Olyan volt, mintha egy gép ellen játszottál volna. És ami az edzésen történt, gyakorlatilag az ismétlődött azután élesben is. Pechem is volt, mert a nyolcvanas évek elején, azokban az években, amikor talán a legjobban ment a játék, kétszer is vele hozott össze a balsors a Roland Garroson, 81-ben már a negyeddöntőknél tartottunk. Egyszer játszottam vele egy kis osztrák versenyen, amit nem is tartanak nyilván a statisztikák, ott a döntő szet 8-6 lett neki.

Volt még egy negyeddöntőd a francia bajnokságon, 1976-ban öt játszmában kaptál ki a mexikói Raul Ramireztől, pedig vezettél is 2-1-re. Ráadásul ott nagyon jók lettek volna a további kilátások is, mert csupa verhető játékos került az elődöntőbe.

Hát igen! Persze nem úgy indultam én neki annak a tornának, hogy megnyerem. Nagyon boldoggá tett, hogy megvertem egymás után Kodest és Ashe-t. A cseh fiú Roland Garros győztes, az amerikai wimbledoni bajnok volt már korábbról. Csakhogy szakmai tekintetben rendkívül magányos voltam, nem volt semmiféle mentor, segítő körülöttem, akivel megbeszélhettem volna a dolgokat. Csak úgy elvoltam ott Párizsban, meg persze alkalmi edzőpartnerekkel edzettem. Magamtól meg sohasem gondoltam komolyan olyasmikre, hogy Roland Garrost fogok vagy lehetne nyerni. Nem gondoltam magamra olyan kvalitású teniszezőként, aki Grand Slam tornán győzhet. Fordulóról fordulóra játszottam az ilyen versenyeken. A minimális cél az első két forduló volt. Amikor olyan figurákat vertem, mint azon a Roland Garroson is, már elégedett voltam magammal. Ha lett volna mellettem valaki, egy edző mondjuk, aki abban a helyzetben el tudja velem hitetni, hogy az egész versenyt megnyerhetem, akkor akár sikerülhetett is volna. Az elődöntőbe azután tényleg csupa olyasvalaki került, akiket vagy megvertem már, vagy teljesen reálisnak tűnt legyőzésük. Harold Solomont már vertem előtte, Panattát is Király Kupa meccsen, gyors pályán Olaszországban, ahol pedig csalnak, mint a fene. Panatta ellen különben is mindig önbizalommal játszottam. Utólag kétségtelen, abban az évben volt a legnagyobb esély!

Connors ellen is játszottál, és meg is tudtad szorítani néhányszor. Hamburgban például 81-ben az elődöntőben.

Connors nem szeretett ellenem játszani. Hamburgban 2-1 szettem volt és a negyedikben is vezettem. Két évvel korábban Indianapolisban még közelebb voltam ahhoz, hogy megverjem, ott a döntő játszmában már 5-2-re vezettem és meccslabdám is volt, igaz, az ő szervájánál. 1980-ban Birmingham-ben szőnyegen a döntő játszmában 4-3 és bréklabdám volt.

És mi történt ezekben a szituációkban? Connors nagy küzdő volt, ez tudjuk, és sohasem hajtott fair play díjakra, ezt is tudjuk.

Nagy harcos volt, igen. Akkor a nagyok még sokkal többet megengedtek maguknak, nem volt még sólyomszem, és bizony egy McEnroe, vagy egy Connors sokkal többet ki tudtak hozni némely meccsből, mint ami azokban amúgy benne lett volna. Megfélemlítették a vonalbírót, a bírót, az ellenfelet, mind a ketten elképesztő húzásokkal álltak elő időnként. Olyan hangulatot teremtettek, ahol ellenfeleiknek roppant nehezen, vagy épp sehogy sem sikerült stabilnak maradniuk. Velem is ez utóbbi történt azokon a meccseken.

Megverted 83-ban Lendlt Hamburgban salakon. Korábban is, még a hetvenes évek végén, de akkor talán még nem volt annyira kiegyensúlyozott játékos.

Aki döntőkig, meg elődöntőkig jut, az azért már nem akárki, és 78-ban Barcelonában, 79-ben Brüsszelben ott vertem meg. Egy ideig azt gondoltam róla, hogy soha nem fog tudni megverni, még akkor is, amikor rangsorban már előttem volt. Talán azért is volt neki nehéz az elején ellenem játszania, mivel tisztelt engem. Valahogy úgy volt velem, ahogy én Borggal. Na, ez a nimbusz hullott le rólam 1980-ban Hamburgban, amikor szethátrányból, második játszmában 2-4-ről először megvert. Onnan azután beindult egy sorozat, csomószor elkalapált egymás után. De ezekben a meccsekben is benne éreztem legtöbbször, hogy könnyen alakulhatna másképp is, valójában szinte mindegyik a maga módján szoros volt, még ha ez az eredményekben nem is jött ki feltétlenül.

És akkor az idézgetések végére egy érdekesség. Egyetlen egyszer mérkőztél Ken Rosewall-lal, aki már nagyon idős volt akkor, egy két lábon járó legenda.

Igen, 1978-ban Philadelphiában volt az a meccs, melyen ki is kaptam tőle. Ő egy fantasztikus ember volt! Csodálatos, hihetetlen fonákot ütött. Anakronisztikus teniszt játszott, de gyönyörű szépen. Ellene egyrészt magamon röhögtem, hogyhogy nem tudok egyről a kettőre jutni, másrészt meg tökéletesen le voltam nyűgözve általa.

Legendák itthon is voltak. Amikor a hatvanas évek végén feltűntél a hazai felnőtt mezőnyben, nálunk Gulyás Pista számított egy ilyen mindenek feletti autoritásnak. Húsz évvel később pedig, amikor visszavonultál, te érezhetted magad hasonló pozícióban. Valóban így érezted? Reális ez a párhuzam?

Az volt az óriási különbség, hogy amikor elkezdtem a versenyzést, még egy zárt világban éltünk, külföldön sokkal kevesebb szereplési lehetőséggel számolhattunk. Következésképp Gulyásnak sokszor kellett itthon pályára lépnie. A magyar teniszélet lényegesen szervezettebb keretek között működött. Rengeteg hazai verseny volt, ahol a játékosoknak el lehetett, illetve el is kellett indulniuk. Sokkal több profi volt. Persze nem a mai értelemben, hanem olyanok, akik főállású sportolóként élték mindennapjaikat. Egyedül a Vasas legalább nyolc-kilenc ilyen játékossal rendelkezett, akik délelőtt, délután teniszeztek. És volt hasonló egyesületből nyolc-tíz. Hétvégenként meg mi mást is csinálhattak volna, elmentek versenyezni. Gulyás volt az egyetlen, aki több-kevesebb rendszerességgel kijárogathatott külföldi tornákra is, ami hatalmas szó volt az akkori időkben. De alapvetően még ő is erősen kötődött a hazai versenyrendszerhez. A hatvanas évek végén, hetvenesek elején a tekintélye már nem csak az eredményeiből, hanem magas korából is fakadt. 69-ben játszottam először ellene a csapatbajnokságban, 1971-ben meg két fontosabb meccsünk is volt, az egyik a Magyar, a másik a Budapest Bajnokságon. Ő negyven éves volt, én tizenhét, és mindkétszer megvert. A Davis Kupa csapatban már nem szerepeltünk együtt. Róla leginkább csak amolyan bácsis emlékeim maradtak. Emlékszem, mindig átment labdaszedőbe. A csapatbajnokságon nem voltak labdaszedők, a mérkőzéseken két labdával játszottunk, és amikor elütöttem a labdát, ő a másik térfélről futva érkezett, hogy összeszedje. Gondolj bele, a nagy Gulyás szedi neked össze az elrontott labdáidat! Az valami szörnyű érzés volt, az ember már nem tudott mit kitalálni, hogy valahogy megelőzze.

Hát, valóban meredek lehetett! Miből fakadt ez nála?

Abból, hogy rendkívül gyors ritmusban szeretett játszani, és igyekezett nem kiesni belőle. A labdaszedőkkel amúgy is sokat veszekedett. Ha például elrontotta az első szervát, rögtön akarta ütni a másodikat, és nagyon nem szerette, ha a labdaszedők befutnak az elrontott labdáért. Az ellenfelek viszont azt utálták, amikor a hálóba csapott labda visszagurult a T-vonalig. Ebből azután állandó balhék adódtak. A labdaszedők nem tudták, hogy kivegyék vagy bent hagyják a labdákat, Gulyás meg rendszeresen üvöltözött velük, ha mégis az előbbi mellett döntöttek. Egyszer a Benyikhez hozzávágta a labdát, őt ismerte, mert mindketten Dózsásak voltak. Benyik! — ordította, megcélozta, bumm!

Itthon, és a nemzetközi csapatversenyeken is először Machán Robival kezdtél párost alkotni, azután egyszer csak hirtelen váltás, és Szőke Péter lett a partnered. Ezt mi indokolta?

Tegnap Varga Gézával teniszeztem és ő is pont ezt hozta szóba! Bevallom, fogalmam sincs, hogyan alakult ez így. Mindenesetre sokkal jobban ment a játék Szőkével. Az tény, hogy a Király Kupa csapatba Machán partnereként kerültem be. Ez 1972 telén volt. A következő év nyarán is Machánnal párosoztam a Davis Kupában. Valószínűleg az 1976-os Király Kupa siker hozhatott áttörést, amikor Szőkével alig vesztettünk párost. Jobb felállás volt, Szőke balkézzel játszott, jobban szervált Robinál.

A hetvenes évek végére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ebből a generációból te viszed, viheted a legtöbbre. Ezzel egyetemben növekedett a nyomás is rajtad, ami a Davis Kupa szerepléseket illeti?

Nem, ehhez hozzá lehet szokni. Sőt! Adott helyzetben akár még fel is dobja az embert. Például már a Galea Kupa során is többször alakult úgy, hogy Benyik elvesztette az egyeseit, én megnyertem az egyeseimet, azután együtt megnyertük a párost. Inkább az jelentett gondot, hogy egy-egy elkerülhetetlenül bekövetkező rosszabb periódusból hogyan lehetne kikecmeregni. Még többet kellene játszani, vagy inkább megállni kicsit pihenni? A profi éveim során nem volt edzőm, mindig nekem kellett mindent kitalálnom. És különben is: ezt szerettem, ez volt a normális, és külföldön is olyan közegben mozogtam, ahol mindenki teljes intenzitással csak a tenisszel foglalkozott. Reggel héttől este tízig a teniszpályán voltunk. Vagy edzettünk, vagy meccset játszottunk, vagy meccset néztünk. Ott ettünk, ott masszíroztattuk magunkat. És teljesen mindegy volt, hogy az ember Chicagóból, Hamburgból, vagy Budapestről érkezett.

Az sem jelentett különbséget, hogy egy szocialista országból pottyant az ember a profi cirkuszba? Bármilyen módon éreztette hatását ez a fajta háttér? Kaptál például valamifajta fejtágítást, hogyan viselkedj külföldön?

Fejtágítások nem voltak, még sportvezetők sem utazgattak velem soha. Szerencsére akkor kezdtem el a külföldi szerepléseimet, amikor már sokat lazultak itthon a korlátok. Korábban, Gulyásék idejében mindig kiutazott a játékosokkal egy-egy vezető is, akinek a szájából esetleg még el is hangozhatott mindenféle, úgymond jótanács, de ezeken már akkor is csak röhögtek.

És a szocialista sportolói erkölcsök? Profizmus kontra amatőrizmus?

Ugyan! Ezeket már akkor sem vette senki komolyan! Mindenki eredményes szeretett volna lenni, mindenki pénzt szeretett volna keresni. Mert valójában már a hatvanas években kaptak rajtpénzt a játékosok, csak akkor még leginkább pofára ment. A nyílttá váló profizmussal, a szabályozott pénzdíjazással csupán ezeket a szubjektív különbségeket tüntették el. Egyébként meg a magyar államnak is jól jött az én és mások profizmusa, mert onnantól kezdve nem kellett támogatnia bennünket. Többek között ezért is mehettem oly kötetlenül külföldre. Nem került senkinek pénzbe, sőt amikor el kezdtem komolyabb nyereményekre szert tenni, már én számítottam bevételi forrásnak az állam számára. A múltkor találtam például otthon egy papírt 1980-ból, mely szerint 57.000 márkát utaltam át az éves keresetemből a Magyar Tenisz Szövetségnek. A megállapodásunk szerint ugyanis mindig 20% illette őket.

Nézzünk egy kicsit még távolabb a múltba. Hogyan kezdődött a pályád? Mi vitt rá, hogy a tenisz mellett köteleződj el?

Az Uvaterv pályáin, a Feneketlen tónál nőttem föl, ahol rengeteg gyerek játszott együtt. Emlékszem, még olyan kicsi voltam, hogy úgy kellett átvinni a villamossíneken. Reggel letettek ott, este értem jöttek, így teltek a nyarak. Volt egy Zsuzsi néni, akinél föl kellett írni, hány darab zsíroskenyeret ettünk meg egész nap. Fürdőgatyában, trikó nélkül teniszeztünk, két teniszezés között meg a telepen és a tó körüli nádas dzsungelében játszottunk. Bármelyik gyerek bejöhetett az utcáról, ütőt nyomtak a kezébe, játszhatott. Hamar kiderült, hogy én vagyok a legügyesebb. Előbb a korosztályomban vertem meg mindenkit, azután a nálam pár évvel idősebbek között is. Volt olyan év, amikor egyszerre nyertem meg a serdülő és az ifjúsági bajnokságot. Ilyen azóta sem történt. Tizenöt voltam, amikor bekerültem az első tízbe. Ez már komoly rangot jelentett, mivel sok jó játékos volt és sok verseny szerte az országban, amiknek megvolt a sajátos rangjuk. Hétről-hétre rajthoz állt a hazai élmezőny, voltak alkalmak megverni a nagy neveket, volt hol és miért bizonyítani. A Népsport rendszeresen közölte az eredményeket, sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak ezek az események, sokkal több figyelem esett a hazai mezőnyre, mint mostanában, ami persze lényeges motivációt is nyújtott számunkra.

Ha jól tudom a nemzetközi karriered is már ifiként elkezdődött?

Valóban, ifiként Európa egyik legjobbja voltam. Már ott sem azért utazhattam elsősorban, mert megengedték, hanem mert szinte mindent megnyertem, ahol elindultam. Egyszóval már a legelejétől szinte magától alakult jó irányba sok minden. Jöttek a külföldi felnőtt versenyek. Kezdett a játék jövedelemforrásként is működni. Elkezdtek tágulni a lehetőségek. Lehetett venni egy farmert! Hú, akkor az egy fantasztikus dolog volt! Később egy autót. Még később egy jobbat.

Azért voltak kötelező penzumok is. Például az Amatőr Európa Bajnokság. Az ilyesmit koloncnak, szükséges rossznak tartottad?

Nem szívesen játszottunk ilyen versenyeken, de nem volt kibúvó. Igyekeztem minél előbb kiszállni az Amatőr EB-ből, hiszen akkor már világranglistán szerepeltem, az ATP pontok számítottak, pénzt lehetett keresni. Az EB-n meg csak a „dicsőség” maradt, ami ténylegesen az ég világon semmit nem jelentett. Persze, ha az embernek már egyszer játszania kellett, akkor megpróbálta tisztességesen odatenni magát. 1974-ben, amikor a profik között már jelentős játékosokat is legyőztem, az EB döntőjében a szovjet Metrevelit vertem meg 1-2-es szethátrányból. Ő akkor a világ egyik legjobbja volt, Connors-éhoz hasonló mentalitással. Személyes tragédiája, hogy az oroszok végig erősen visszatartották a kibontakozásban. Egyszer láttam, ahogy füvön megverte Connors-t. Remek játékos volt.

Ha neked magadnak kellene értékelni a pályafutásodat, hova helyeznéd a fő hangsúlyokat? Maradtak például hiányérzeteid?

Vannak hiányérzeteim, igen. Bizonyos helyzetekben, ha alkalmam lett volna nekem magamnak máshogy döntenem, vagy lett volna mellettem valaki, aki figyelmeztet bizonyos szempontokra, azt hiszem többet is kihozhattam volna a játékomból.

Miért alakult ez így, miért nem volt edződ, szellemi mentorod?

Akkoriban nem éreztem ennek szükségességét, azt hittem magamnál senki sem ismerhet engem jobban. Elég makacs voltam, és ha valamit egyszer a fejembe vettem, azon nem nagyon változtattam.

Ez elsősorban az egyéni karrieredben éreztette hatását?

Igen. A párost szerettem, élveztem, ám sohasem tartottam annyira fontosnak. Egyszerűen nem tartottam komolynak, ha valaki csak párost játszik. Azt gondolom, hogy a tehetségem több volt, mint amennyit végül egyesben elértem. Ez az egyik oldal. A másik meg az, hogy komoly tisztelettel szemlélem az akkori fiatal önmagamat, mert sokkal többet kihoztam a lehetőségekből, mint amit hasonló helyzetben lévő társaim kihoztak. Pontosan láttam, hogy mennyivel szorgalmasabb vagyok valamennyi hazai kortársamnál, és hogy sokkal több bennem az elszántság is. Sok játékostársammal ellentétben eszemben sem jutott seftelni, üzletelgetni itthon azokkal a termékekkel, amiket külföldön könnyűszerrel beszerezhettem volna. Valóban csak a tenisszel törődtem, az életem, az agyam csak körülötte forgott. Sokat kellett például a mozgásomon dolgoznom, ami természeténél fogva nem volt épp tökéletes ehhez a játékhoz. Csináltam persze egy csomó hülyeséget is. Nem mentem el versenyekre, amikre talán el kellett volna. Például kemény felületen, amelyen jobban érvényesültek az adottságaim, többet kellett volna versenyeznem, de elhatároztam magamról, hogy én salakos versenyző leszek. Ugyanakkor meg teljes mértékben elégedett is lehetek, hiszen gyakorlatilag a mai napig a teniszből élek. Húsz éve, hogy nem játszom, és mégis minden, amit csinálok, kapcsolatba hozható a múltammal. Akkor meg olyan vacak nem lehetett az, amit játékosként elértem…

Olyasmi előfordul, hogy teszel-veszel, éled a mindennapokat, s egyszer csak bevillan: én vagyok az egyetlen magyar wimbledoni bajnok? Mennyire ápolod magadban saját versenyzői múltadat?

Ilyesfajta bevillanások? Nem, soha! A díjaimat sem tudom, hogy hol vannak. Feleségem, Köves Nóra, aki szintén élvonalbeli teniszező volt, szedte elő a múltkor valami dobozokból a wimbledoni serlegeket. Fényképeket, filmeket „visszafelé” soha nem nézegetek. Apukám könyveit is, aki ezekben rendkívül precízen gyűjtögette a korabeli cikkeket és adatokat rólam, csak akkor nyitom ki, ha valaki valamilyen pontos információ után érdeklődik. Teszem hozzá rögtön, szerencsének tartom, hogy így van. Nem hiszem, hogy jó dolog lenne, ha belülről éreznék valamifajta késztetést visszanézegetni, mekkora játékos is voltam valamikor.

Önéletrajzi könyvön sohasem gondolkoztál?

Ezt sokan mondogatták annak idején, sőt néha még mostanában is, bár legtöbben szerintem elsősorban a pénzt látták benne. A visszaemlékezéssel meg amúgy is bajok lennének. Részben az időbeli távolság miatt, de főként azért, mert őszintén számot adni arról, hogy bennem mikor mi zajlott, nem hiszem, hogy képes lennék. Egy ilyen könyvet minden bizonnyal csak úgy lehetne megírni, ha konkrét érdekek fűződnének hozzá, vagyis csak azon az áron, hogy a mai fejemen átszűrve, és ezekhez az érdekekhez igazítva kerülne papírra a múlt. De így meg nem igazán látom értelmét.