Zajlik a Roland Garros, a Grand Slam tornák közül az, amelyik a legtöbbször született. Melyik dátum az igazi? 1891, amikor első ízben rendezik meg Franciaország Nemzeti Bajnokságát? 1925, amikor a nemzetközi mezőny bebocsátást nyer? Vagy 1928, a mai helyszín debütálásának éve? Legújabb bejegyzésemből kiderül, hogy ezeknek az időpontoknak a jelentősége eltörpül az 1912-es évszámé mellett.

Miután azon a végzetes áprilisi éjszakán a Titanic fölött összezárult a hullámsír, eltávolodtak az utolsó mentőcsónakok, és mindenkit és mindent elcsendesített a jéghideg Atlanti-óceán, a sok száz mentőmellényes holttest között ott lebegett Charles Duane Williamsé is. Az ötvenegy éves, sikeres ügyvéd, aki már több mint húsz éve Genfben praktizált, feleségét meglátogatni indult az Államokba fiával. Amennyiben fia osztozott volna apja sorsában, úgy manapság nem Richard Norris Williams nevét olvasnánk az Amerikai Nemzetközi férfi győzteseinek listáján az 1914-es, illetve a két évvel későbbi évszámnál, valamint a páros győzteseknek fenntartott néhány további rubrikában. Apját azonban nem csupán a fia sikerei fölötti örvendezéstől fosztotta meg a váratlan halál, de saját tervének szárba szökkenését és kiteljesedését sem érhette meg.

Az idősebb Williams szenvedélyes teniszrajongó volt, aki ráadásul sokat utazott, remek szervező tehetséggel bírt, és nem utolsó sorban fontos kapcsolatai voltak a svájci és francia teniszszövetség prominensei között. Ő is azok közé tartozott, ahogyan a század első évtizedében egyre több európai teniszbarát, akik egyre világosabban látták egy nagy nemzetközi mezőnyt megmozgató új torna szükségességét, amely Wimbledon túlsúlyát a kontinensen és salakon lenne hívatott kompenzálni. Ebben az időben ugyan már számos ország szövetsége megrendezte hazája nemzetközi bajnokságát, továbbá rengeteg lokális rendezvény is létezett, amely több országból csábított indulókat, olyan viadalt azonban nem tudott felmutatni a vén kontinens, amelyen ne esetlegesen verődött volna össze hol erősebb, hol gyengébb mezőny, amely kellő presztízsével évről-évre egyenletesen produkálta volna a világszínvonalat. A múlt század tízes éveinek elején Wimbledon mellett csupán az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Davis Kupa, illetve az olimpiai küzdelmek jelenthettek több-kevesebb garanciát a kor legjobb játékosainak találkozóira. Csakhogy az egyik csapatverseny volt, a másikat pedig négyévente rendezték. Wimbledon füve ugyanakkor az európai salakspecialisták számára gyakorlatilag leküzdhetetlen feladatot jelentett, míg az egyre gyakrabban oda látogató amerikai és ausztrál játékosok otthonosan mozogtak ezen a felületen.

Különös státuszt élvezett még nemzetközi varázsának köszönhetően a francia és olasz Rivierán december végétől áprilisig tartott versenysorozat. Itt valóban remek játékosok jelentek meg a világ minden tájáról, sőt ennek a helyszínnek a fénykora egyenesen erre az időszakra tehető. Csakhogy az egésznek nagyon hamar, gyakorlatilag születése pillanatától, vagyis az 1890-es évek közepétől, sajátos hangulata és szokásrendszere alakult ki, amely megnehezítette, hogy a Riviera, mint európai teniszfellegvár, komolyan szóba jöhessen. Mindenekelőtt a tényleges irányítás itt nem a helyi szövetségek kezében volt, hanem a szálloda- és szórakoztatóipar döntéshozóiéban, akiknek elemi érdeke fűződött közönségcsalogató látványosságok életben tartásához. A tornasorozat csupán egyik elemként húzódott meg a változatos szórakozási lehetőségek sorában, mellyel vonzást lehetett gyakorolni a tehetősebb rétegekre. Egy-egy torna mögött legtöbbször konkrét szállodák és fürdőhelyek álltak, a rendezvények az év első négy hónapjában szinte egymás sarkára hágtak, a versenynaptár a húszas évekre annyira zsúfolttá vált, hogy némely város, mint Cannes vagy Menton, becsületes névadás helyett már egyszerűen csak számozta bizonyos kiírásait. A sajátos körülmények sajátos légkört teremtettek. A Rivierára sereglett játékosok a versenyzés mellett egyfajta szakmai börzét alakítottak ki, sokan járták jegyzetfüzeteikkel a pályákat, ellesve és megörökítve az újdonságokat. A nyüzsgő és fesztelen miliőben a szakmai ismerkedés, a közös tréning, egy-egy tornára való invitálás a mindennapok részévé vált. A nemzetközileg favorizált, sporttal kapcsolatos eszményekre nézve azonban súlyos veszélyforrást jelentett az ilyen közeg, ahol amatőrizmus és profizmus illetlenül közel létezett egymáshoz. A hivatalos szinteken megfogalmazott sportolói magatartás követelése és teljesíthetősége között egyre nagyobb szakadék tátongott. Külön történet kerekedne abból, hogy a Rivierán kialakult versenyeztetési gyakorlatok milyen mértékben játszottak közre abban, hogy az 1928-as amszterdami Olimpia műsorában már hiába keressük a teniszt.

Duane Williams olyan salakpályás viadalról álmodott, ami vonzó a sportág elitje számára, összeegyeztethető a szövetségek támasztotta etikai igényekkel, olyan egyedi versenyről, ami nem valamely nagyobb cirkusz része, és — mind közül a legfontosabb szempontként — tekintélye wimbledoni mértékű. Egy tenisz világbajnokságról! Olyan keretben gondolkodott tehát, ami manapság, majdnem száz évvel később, tökéletesen idegennek tűnik a tenisz hagyományaitól. Akkortájt viszont ez a hagyomány éppen és javában keletkezőben volt.

Williams aktivitása nem csupán a szupertorna megszervezésére szorítkozott, hanem közvetve kivette részét a Nemzetközi Tenisz Szövetség létrehozásában is. Az amerikai férfiú barátja, Charles Barde révén, aki nem mellékesen a Svájci Tenisz Szövetség titkári tisztét töltötte be, érintkezésbe került a francia teniszberkekben igen jelentős befolyással bíró Henry Wallet-val. Fontos dokumentuma a történteknek az az 1911 októberében Wallet részére küldött levél, amelyben Williams részletesen kifejti elgondolásait a salakpályán rendezendő világbajnokságról és megvalósításában a címzett segítségét kéri. Wallet nem csak fantáziát látott az ötletben, hanem szinte azon nyomban felállított egy testületet a torna előkészítésére. A világbajnokság körül bábáskodó eme csoport lett azután a magja annak a szervezetnek, ami az International Lawn Tennis Federation név alatt 1913. március 1-én tartotta alakuló közgyűlését Párizsban. A nemzetközi szövetség eredettörténetét persze sokkal több érdek és erővonal mentén lehetne csak kielégítően megrajzolni, mindenesetre vitathatatlan, hogy Williams világbajnokságra vonatkozó ötlete és tettrekészsége fontos katalizátora lett a szervezet létrejöttének. Az ILTF első határozatainak egyike is arról tanúskodik, hogy kezdetben még erős szándékok mutatkoztak a versenyek értékrendszerének mesterséges, felülről történő befolyásolására, illetve a kompatibilitásra a több más sportág esetében ekkora már megszilárdulni látszó, presztízs tekintetében egymásra épülő versenystruktúrával. Alakuló közgyűlése alkalmával a wimbledoni bajnokságot a Füves Pályás Világbajnokság hivatalos titulussal ruházta föl. Időközben azonban, még a világszervezet megalakulása előtt, Williams terve is realitássá vált. 1912-ben a Párizshoz közeli Saint-Cloud-ban lebonyolították az első Salakpályás Világbajnokságot.

A döntés, hogy a világbajnokságot Franciaországban rendezzék, a szervező bizottság összetételét és tagjainak kapcsolatrendszerét figyelembe véve elég kézenfekvőnek látszott. A versenyprogramba illesztés pedig azért nem okozhatott különösebb fejfájást, mert ezen a téren a szervezők kénytelenek voltak az évek során kialakult menetrendhez tartani magukat. Ideális lett volna közvetlenül a rivierai szezont követően tartani, amikor számos jó nevű játékos amúgy is az országban tartózkodott, csakhogy ebben az időszakban, azaz április közepétől május elejéig, két fontos esemény is zajlott a fővárosban, előbb a Francia Nemzetközi Fedett Pályás Bajnokság, majd nem sokkal később a Francia Nemzeti Bajnokság. Pár héttel később viszont a Wimbledonra felkészítő brit füves pályás viadalok miatt már az érdektelenséget kockáztatták volna. Az egyetlen szóba jöhető intervallum tehát szinte magától adódott: május vége, június eleje. Ugye, ez minden mai teniszbarátnak ismerős időpont? A helyszínválasztás sem nagy meglepetés. A fővárosi agglomerációhoz tartozó Saint-Cloud parkjában található Faisanderie nevet viselő tenisztelep, mely 1900-ban a Stade Français részeként nyitotta meg kapuit, többször is gazdája volt már a nemzeti megmérettetésnek. Annak okaira ellenben még nem igazán sikerült adatokat fellelnem, hogy egyetlen alkalommal, 1922-ben, miért költöztették Brüsszelbe a viadalt. Utolsó alkalommal 1923-ban avattak salakpályán világbajnokokat. A következő évben az olimpiai versenyekre hivatkozva maradt el az esemény, amelyek mintegy kiváltották a világbajnokságot, 1925-ben pedig a francia bajnokságot léptették elő nemzetközi eseménnyé, amely, mint tudjuk, rá három évre költözött mai helyére, a francia pilótáról elnevezett komplexumba. Mivel a világbajnokság, ahogy minden európai rendezvény, az első világháború alatti években szünetelt, sőt még 1919-ben sem indították újra, végül is mindössze hét alkalommal került kiírásra.

Ám megvalósult-e valóban az álom, azaz, ha csupán hét esztendőre is, Saint-Cloud, illetve egy ízben Brüsszel, képesnek bizonyult-e a legjobbakat magához csábítani, méltó társává válni az Angol Nemzetközinek? Amint az várható volt, az angol játékosok kevésbé preferálták az új eseményt, bár ekkor a brit férfi mezőny már korántsem jelentett olyan színvonalat, mint tíz évvel korábban, amikor még a Doherty testvérpár tanította Európának, mi is az a tenisz. A legnagyobb név Arthur Gore-é, Wimbledon háromszoros bajnokáé, aki az első évben tette tiszteletét Saint-Cloud-ban. Negyvennégy éves már ekkor, ám ez ne tévesszen meg senkit, mert az öregfiú sokadik virágkorát élte éppen, amit más sem bizonyít jobban, mint az, hogy egy hónappal később Wimbledonban döntőt vív. Az indulók közt találjuk még Algernon Kingscote-ot, vagy a húszas években Brian Gilbert-et, akik hazájuk élmezőnyéhez tartoztak ugyan, ám itt nem igazán rúgtak labdába. A korszak valószínűleg legjobb brit férfi játékosa, az ír James Cecil Parke viszont következetesen távol maradt, pedig a Davis Kupa küzdelmei során, persze füvön, Ausztrália, az Egyesült Államok és Franciaország legjobbjai ellen is értékes győzelmeket aratott. Mindazonáltal angol részről a háború előtti időszak igazi veszteségét Dorothea Chambers, Ethel Larcombe és Dora Boothby érdektelenségében láthatjuk, akik személyében a legmagasabb elvárásokat is kielégítő szigetországi női részleg vonta ki magát a Párizs melletti küzdelmekből. A háborút követően már jobb a helyzet, indul a már egyszer korábban is próbálkozó, de csak mostanra beérő Phyllis Satterthwaithe, illetve Antwerpen ezüstérmese, Dorothy Holman. Be is zsebelik a címeket, bár a torna történetében talán épp az 1920-as női mezőny a legszerényebb. Az utolsó két évben viszont az akkori legjobb angol hölgy, Kitty McKane is tovább emeli a nívót. 1922-ben az elődöntőig, az utolsó évben pedig a döntőig küzdi magát, mindkét alkalommal egyedül Lenglen előtt hajlandó csak kapitulálni. Az angol leányzók remek teljesítménye fölött legalább annyira nincs mit csodálkozni, mint azon hogy az angol gyep a kontinentális talpak számára még sokáig idegen maradt. Nagy-Britannián kívül Európában ekkortájt már jó ideje sehol sem rendeznek füves pályás versenyeket, viszont a szigetországban több fontos eseményt bonyolítanak le évről-évre salakon. A favorizált borításoktól való idegenkedés korántsem volt tehát kölcsönös a Csatorna két oldalán.

A tengeren túlról, illetve a világ másik végéből a tízes években nem sokan érkeztek. Amerika és Ausztrália teniszjátékosait az irtózatos távolságok ekkor még rendre meggondolásra késztették. Általában csak a Davis Kupa kedvéért szállnak hajóra a legjobbak is és ezeket az országok közötti találkozókat az Államokban az Amerikai Nemzetközi Bajnokság, míg Angliában Wimbledon megrendezéséhez igazítják, hogy az utazók legalább a legrangosabb versenyeken elindulhassanak. A Salakpályás Világbajnokság az első években ezért egyetlen távoli csillaggal büszkélkedhet csupán, az viszont épp a legfényesebb, Anthony Wilding. Az új-zélandi azonban nem csupán játéktudását, hanem életvitelét tekintve is más dimenziót képvisel. A szezon nagy részét a legtöbb évben Európában tölti, ahol másik szenvedélyének hódolván motorkerékpárjával keresztül-kasul járja a kontinenst, itt-ott megállva egy-egy tenisztorna, vagy korábban szerzett ismerősei kedvéért. Életébe, ebbe a század eleji road movie-ba, két alkalommal szorít helyet a világbajnokságnak, ahonnan mind a kétszer győztesként távozik. 1914-ben egyenesen játszmaveszteség nélkül söpri be a díjat, ami a férfiak mezőnyében senki másról nem mondható el a verseny történetében. A világpolitikai kényszerszünetet követően az amerikaiak is igyekeztek bepótolni mindkét nemben a dicsőség dolgában felhalmozott deficitet. Mind a hölgyeknél, mind az uraknál több ízben is a nehéztüzérséget vetették harcba. A férfiaknál a két Bill teljes sikerrel járt, 1921-ben előbb Tilden, majd a torna utolsó évében Johnston diadalmaskodott. Lenglen ellen mindazonáltal az Államok legjobb teniszamazonjai sem találtak orvosságot. Molla Mallory 1921-ben, Elizabeth Ryan pedig a következő évben vérzik el ellene a döntőben.

A csodaszámba menő Suzanne mellett, aki végül négyszer lett salakon világbajnok, néhány további francia játékost is érdemes felidézni. Már csak azért is, mert fejlődése szempontjából a Párizs közelében dúló nemzetközi csatározások a lehető legjobbkor érik az ország teniszsportját. Franciaországban ugyanis kezdetben kissé elaludtak a tenisszel kapcsolatban, sokkal kevésbé vették komolyan, és jó ideig lényegesen szerényebb keretek között űzték, mint Nyugat-Európa legtöbb országában. Azok a teniszezők, akik az első számottevő külföldi eredményeket szállítani kezdték, a huszadik század elején léptek csak színre. Sikereik nyomán néhány éven belül érezhetően nő a fehér sport utáni érdeklődés az országban, ami a felé áramló pénzösszegekben is mutatkozni kezd. A világbajnokság megvalósíthatatlan lett volna szponzori háttér nélkül, ahogyan a torna sikerességével is könnyebb volt kalkulálni a megerősödött hazai élmezőny közönségcsalogató és neves vetélytársakat vonzó értékfedezetének birtokában. Elsőként Maurice Germot és még inkább Max Decugis nevét fontos megemlíteni, mint a csipkerózsika-üzemmód első meghaladóit. Decugis 1911-es elődöntős helyezése a wimbledoni főtáblán ennek az úttörő küldetésnek a megkoronázása és lezárása is egyben. Mire azonban a világbajnokságra kerül a sor, a vendéglátói oldalon már nem övék a főszerep. Párosban még futja erejükből és rutinjukból egy győzelemre (1914), de egyesben már elsősorban az újabb francia generáció tagjai kötik le a publikum figyelmét. Például az első év bajnoknője, Marguerite Broquedis. Ő az első francia hölgy, akivel hazája határain túl is számolnia kell ellenfeleinek. 1912-ben nem csupán világbajnokká, hanem olimpiai bajnokká is avatták Stockholmban. Decugis fölé pedig André Gobert és a tragikus sorsú William Laurentz magasodik. Mindketten szemkápráztató, sokoldalú és ravasz teniszt adnak elő, ám amíg Gobert hajlamos a lazaságra és fontos meccsek garmadát képes nyerő állásból elveszíteni, addig Laurentz-ben hatalmas adag küzdenitudás és türelem lakozik, nem csupán brillírozni tud, de a babrás, melós mérkőzéseket is jól bírja. 1920-ban tornagyőzelem a jutalma.

Európa többi részéből is szép számban áramoltak a kor virtuózai május végén Párizs felé. Az első két évben a németek emelkedtek ki, sorban letéve névjegyüket. Páros győzelmeik mellett 1912-ben Friedrich-Wilhelm Rahe, Oskar Kreuzer, Heinrich Kleinschroth és Otto Froitzheim a férfi egyes negyeddöntőket követően háziversennyé egyszerűsítették a továbbiakat. Az övék mellett kár lenne említetlenül hagyni Magdalena Rieck kisasszony teljesítményét, egy elvesztett (1912), majd egy megnyert döntőt (1913) Broquedis ellenében, akivel a hazája női teniszsportjáért tett első nemzetközi lépések megtétele is rokonítja. Sajnálatos törést hozott azonban a háborút követően kialakult sportpolitikai orientáció, ami angol és francia kezdeményezés és hathatós nyomásgyakorlás eredményeképp fél évtizedre bojkottálta a háborúban vesztes országok sportolóinak indulását a legtöbb nyugat-európai sporteseményen. 1920-tól a Salakpályás Világbajnokság is kénytelen-kelletlen elszenvedte ezt a csorbát. Innentől kezdve kontinensünkről spanyol (Manuel Alonso, Manuel De Gomar, Francisca Subirana), belga (Jean Washer, Anne de Borman), dán (Erik Tegner) és román (Nicolae Misu) nevekkel találkozunk a végjátékokban, no és persze a szárnyukat bontogatni kezdő Muskétásokéval, akik közül egyesben Henri Cochet jut legtovább pont a Belgiumba kiszervezett esztendőben sikerülvén bajnokká nemesednie. Párosban Borotra és Brugnon is címet szerez.

A torna magyar szempontból sem érdektelen, amire ráerősít a háború, majd pedig a minket is sújtó bojkott miatt keletkezett hosszú hiátus. A húszas évek közepéig, amikor ismét visszakerülhetünk végre a teljes európai vérkeringésbe, gyakorlatilag a világbajnokság az utolsó olyan rendezvény, amelyen a mieink a játék legújabb állapotáról élőben, testközelből juthatnak tapasztalatokhoz. A „mieink” persze csak néhány személyt takar: Zsigmondy Jenőt és Kehrling Bélát, akik 1913-ban és 1914-ben szerpeltek, illetve a hölgyek részéről a fiatalabb Cséry lányokat, Saroltát és Idát, akik 1913-ban keresték fel a tornát. Két férfi játékosunk azokban az években utazik ki Párizsba, amikor itthon épp a staféta két végét fogják. A fiatal Kehrling a háborút megelőző években hódítja el először a fontosabb hazai versenyek első helyezéseit és egyértelműsíti fölényét, elsősorban Zsigmondy kárára. Működésük a francia salakon országunk ezt megelőző nemzetközi férfi eredményeihez viszonyítva mindenképpen jelentősnek mondható. Párt alkotva második fellépésükkor, igaz csekély létszámú mezőnyben, elődöntőt vívnak, míg egyesben Kehrling mindkét alkalommal a negyeddöntőkig jut. Nem győz le igazán komoly ellenfeleket, vereséget viszont nem akárkiktől szenved. 1913-ban Gobert még átlép rajta (6-1, 6-1, 6-0), rá egy évre Decugis már jobban megizzad vele (6-3, 5-7, 6-3, 6-2). Zsigmondy egyesbeli szereplése felejthető. Annak hiányában is, hogy részletes mérkőzésleírásokkal rendelkeznénk, valószínűsíthető, hogy játékán külhonban is kiütközhetett fizikai fáradékonysága, amit versenyzői pályafutása alatt tartósan sosem sikerült kiiktatnia, és ami kétségbevonhatatlan tehetsége és mélyreható játékismerete ellenére sohasem tette lehetővé számára a fajsúlyosabb nemzetközi jelenlétet.

Aki a világbajnokság szereplőiről még több képet szeretne látni, és kedvet kapott némi búvárkodáshoz, annak figyelmébe ajánlom a Francia Nemzeti Könyvtár digitális adatbázisát, ahol számos archív fotót találhat a torna első három évéből, többek között jónéhány játékos egész alakos portréját.

Viisszakanyarodva a világbajnokság történetéhez, illetve mérleget vonva a játékossereglet fölött, nem túlzás Williams álmainak érdembeli megvalósulásáról beszélni. Wimbledon jóllehet Wimbledon maradt, Párizsnak sem kellett szégyenkeznie. A világbajnokság egyértelműen a világ legjelentősebb salak felületen rendezett viadalaként adhatta át helyét az 1925-től immár nemzetközi mezőny számára kiírt Francia Bajnokságnak. És ez a helycsere több is volt holmi esetlegességnél! A Párizsban rendezett olimpiát követően Saint-Cloud-ban már pusztán azért sem folyhatott volna minden a régi kerékvágásban, mivel az ILTF időközben visszavonta a „világbajnokság” cím használatára vonatkozóan kiadott korábbi engedélyeit.

Az 1913-ban Wimbledonnak tett gesztust követően nem sokkal a franciák is megkapták világbajnoki rendezésük hivatalos megerősítését a szervezet részéről, sőt a következő években Fedett Pályás Világbajnokság kiírására is sor került változó helyszínekkel. Egy évtizeden keresztül olybá tűnt, hogy a tenisz is azon sportágak közé számíttatik az elkövetkezendőkben, amelyek berkein belül a World Championships, vagy épp a Championnats du monde kifejezések teljesen kanonikusak. Hogy mégsem így történt, annak elsősorban az Egyesült Államok, illetve az ILTF-re nehezedő legitimációs kényszer lett az oka. Az USA ugyanis nem tartozott a szervezet megalapítói közé, ami a későbbiek során sok feszültséggel járt, és főleg a magát nemzetközi csúcstestületként definiálni igyekvő ILTF számára vált mind kellemetlenebbé. Anélkül, hogy elmerülnénk az amúgy fordulatos háttérjátszmák dzsungelében, elég most annyit jelezni, hogy az amerikaiak az 1923. március 16-án lezajlott párizsi közgyűlésen történt csatlakozásukkal többek között annak a feltételnek a teljesítése árán hajlottak elismerni az ILTF mindenhatóságát, hogy a szervezet nem ír ki többé világbajnokságokat. Pressziójuk mögött természetesen saját versenyhagyományaiknak, mindenekelőtt az Amerikai Nemzetközi Bajnokság pozícióinak erősítése húzódott. Ugyanekkor döntöttek egy kalap alatt arról is, hogy a négy ország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Franciaország és Ausztrália nemzetközi bajnokságait a jövőben kiemelten kezelik. Ez volt a tulajdonképpeni első hivatalos lépés annak a fogalomnak a megszületése felé, amit ma úgy nevezünk: Grand Slam. Egyben ez az a perspektíva, ahonnan ráláthatunk a rövid életű Salakpályás Világbajnokság történetileg legfontosabb szerepére is. Mert igaz ugyan, hogy a ma Roland Garrosként emlegetett eseménynek formálisan az 1891-től megrendezett Francia Nemzeti Bajnokság a jogelődje, melyre köztudottan csak francia klubban bejegyzett játékosok nevezhettek, ám abban, hogy azon a sorsdöntő tanácskozáson Franciaországot oly magától értetődően emelték a koronaékszerek szűk négyesébe, a közelmúlt sikeres világbajnoki rendezései jókora hátszelet biztosítottak.