Befordulván a Moszkva téren a metrómegállóba, vajon hányan gondolnak arra, hogy olyan helyen járnak, ahol hetven egynéhány évvel korábban még teniszlabdák pattogtak, hálók feszültek, fehér ruhás hölgyek és urak lábai cikáztak a vörös salakon? A Városligeti fasor páratlan oldaláról kik tudják, hogy milyen jelentőséggel bír teniszsportunk történelme szempontjából? És azt, hogy volt idő, amikor a Halászbástyáról alápillantva akár teniszpályákon is megpihenhetett a tekintet? Az ilyesfajta adatok sokkal többet is jelenthetnek puszta kuriózumnál, persze elsősorban annak, aki annyira elvetemült, hogy szeretné a sportág hazai régiségeit többé-kevésbé összefüggő történetként látni, láttatni, és ezért akár még arra is kapható, hogy az arra alkalmas helyeken megsárgult újságlapok és poros évkönyvek lapjai közé, hajdani szezonok elfeledett bugyraiba ereszkedjen alá.

Aki a játék hazai keletkezéstörténetére, meghonosodásának és elterjedésének feltételeire és ütemére kíváncsi, több nyom, több történeti indikátor közül is választhat. Átbogarászhatjuk a korabeli lapokat például abból a szempontból, milyen mennyiségi és minőségi változások figyelhetők meg a teniszezéssel kapcsolatos hírek esetében. Vizsgálhatjuk a sportklubok működését összefüggésekre vadászva az új sportág adoptálásának ideje és körülményei, illetve az egyesületek profilja és társadalmi bázisa között. Az újságok reklámoldalainak sportszereket kínálgató részletei is figyelemre méltóak, a választékból, a termékárakból a célcsoport változásait detektálhatjuk. Sőt olyan határterületek is sok mindenről árulkodhatnak, mint a játék ábrázolástörténete, vagy szépirodalmi előfordulásai. Célszerű természetesen ezeket a lehetőségeket kombinálva, egymást részben kontrollálva alkalmazni. A kezdeti idők rekonstrukciójának legizgalmasabb és legtöbb meglepetéssel szolgáló fejezete azonban kétségtelenül az egykori teniszpályákkal kapcsolatos kérdések megválaszolása. Mikor, hol és kik játszottak, milyen minőségű pályákon? És valóban: a játékterekről összegyűjtött adatok más forrásoknál lényegesen egyöntetűbben, ugyanakkor részletgazdagabban tanúskodnak a teniszszenvedély kibontakozásáról valamely ország vagy nemzet esetében.

A különbségek képezik minden történetírás lelkét, ezekből pedig, ha az ember tenisztörténet alkotásra adja a fejét, a pályák kínálják a legbeszédesebbeket. Primer szerepük elsődleges magyarázataként a teniszpályák birtokosai, a pályahasználók, valamint a hozzáférés módja között megrajzolt kapcsolatokra lehetne rámutatni. Ennek a hármas szempontválasztásnak köszönhetően a felkutatott információk relatíve pontosan fordíthatóak le szociális és kulturális különbségekre, míg a korábban említett alternatívák egyenként meg sem közelítik a reprezentációnak ezt a fokát. Az alábbiakban annak bemutatására törekszem, hogy miféle buktatók mellett, milyen eredményekkel kecsegtethet egy ilyen pályatörténeti kutatás a magyar teniszhistória első világháború előtti szakaszának esetében.

A földrajzi elhelyezkedéstől gyakorlatilag függetlenül valamennyi olyan országban, ahol a tenisznek sikerült az első világháború előtti években gyökeret eresztenie, a pályák, illetve a pályahasználat hat, markáns vonások mentén elkülöníthető típusa alakult ki, melyek közül az egyik — ugyancsak szinte kivétel nélkül — időben mindig megelőzte a többit. Nem nehéz kitalálni, hogy legkorábban a magánpályák bukkantak fel. Az első játék, az első játékhely felkutatásának izgalma persze minden kutatót megérint, miközben ezeknek az adatoknak nem feltétlenül van jelentőségük a terjedés tendenciáinak megragadásakor. Egyik korábbi írásomban épp a játék szülőhazájával, Nagy-Britanniával kapcsolatban igyekeztem kimutatni valami ilyesmit. Hazánk első teniszpályájának státusza ebből a szempontból még nem kellően tisztázott. A Zsigmondy Pál által a Városligeti fasorban a Liedemann-család tulajdonát képező üres telken (ma a volt Korvin Ottó Kórház területe) 1881-ben felállított pályát (valószínűleg a kórházépület bejárata előtti részen feküdt) és annak használóit csak feltételezések mentén lehet közvetlen összefüggésbe hozni a rá következő évek budapesti játszóinak már valamivel népesebb csoportjával.

Bizonyos országok esetében nem az első pályák hatásvizsgálata, hanem maga az elsőség kérdése tűnik megválaszolhatatlannak, például olyankor, amikor a kandidálók datálásához csupán azonos évszámok állnak rendelkezésre, a körülményekből pedig nem következtethetőek ki közelebbi időpontok. Az Egyesült Államok esetében évtizedek óta 1874-es datálással két változatot, a Mary Outerbridge, illetve a James Dwight nevéhez fűződőt emlegetik, hol együtt, hol az egyiket a másik elé helyezve a játék bevezetéseként, miközben a szaktörténészek jó ideje tudnak abból az évből több városhoz, illetve személyhez köthető egyéb felbukkanásról is, melyek némelyike akár meg is előzheti a két irodalmiassá lett szereplőt.

Az ilyen pályák terjedése általában egy sajátos dinamikát követ. Az első próbálkozókat, akik közül tehát egyeseket sűrű homály, másokat legendárium övez, olyan eltérő pályatípusok megjelenése követi, amelyek természetüknél fogva jóval szélesebb publicitással bírnak. Az ennek hatására menetrendszerűen bekövetkező országos tenisz-láz viszont jelentős mértékben visszahat, és a magántulajdont képező pályák számának megugrásához vezet. A magánpályák e két korai, a tennis-boom előtti, illetve alatti csoportjának dokumentálhatósága egyrészt eltérő, másrészt ezé is, azé is meglehetősen esetleges. Szinte minden tenisznemzet hagyományában rögtön az elején elraktározódik, és fokozatosan elterjedtté válik egynéhány változat, ám ez ritkán jár a vonatkozó dokumentumok gyűjtésének és megőrzésének igényével. Korántsem jellemző eset ebben a tekintetben a britekké, mivel náluk egy sportlap, a Field, még azon melegében szabályos nyomozásba kezdett a játék eredetét illetően és az eredményekről folyamatosan beszámolt. Más kérdés, hogy, mint utóbb kiderült, még ez is kevésnek bizonyult a kanonikussá vált Wingfield-féle történet torzítatlan hagyományozódásához. A potenciális dokumentumok kallódásának megállíthatatlan folyamata ellentételezéseként a másik oldalon a keletkezéstörténeti kánonnak — akár a retorikai toposzokig nyomon követhető — megdermedése húzódik. Ez nem is nagyon lehet másképp, hiszen a magánpályák korai példáihoz fűződő írott források igen ritkán találkoztak a nyomdafestékkel, jobbára intim műfajok, naplók és misszilisek lapjain pihennek. A kutatás itt teljesen ötletszerű. Hazai vonatkozásban, némileg Zsigmondy alakját is figyelembe véve, olyan főúri családok levéltári anyaga jöhet számításba, akik az 1870-es, 1880-as évek környékén bizonyíthatóan rendelkeztek angliai, mindenekelőtt londoni kapcsolatokkal, valamint tagjaik egyikéről-másikáról ismert a sportos életstílus, a korabeli sportsman eszménye iránti fogékonyság. Mindenesetre a boom alatti időszakból, ami nálunk a 90-es évtized második harmadától a huszadik század első pár évéig zajlott, már egyértelmű adataink vannak vidéki kastélyok és kúriák parkjaiban folyó teniszéletről a nyomtatott sajtó révén is, noha leginkább csupán utalások formájában. Továbbá egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy hasonló keretek között már a boom előtt is gyakorolhatták a játékot nyári elvonulásuk alkalmával azok az arisztokrata családok, akik a nyolcvanas években a fővárosban aktivitást mutattak, vagy akár olyanok is, akikről eddig nincs tudomásunk.

A magánpályáknak ez a második hulláma egyéb okok miatt is figyelmet érdemel. Amennyiben egy-egy településsel kapcsolatban adatolható, hogy a fővárosban a tenisz lázával megfertőzött főúr vidéki birtokán pályát létesített, akkor szinte kötelező utána nézni, hogy gyakorolt-e ez valamilyen hatást a környék teniszéletének beindításában. Egy viszonylag könnyen dokumentálható példa Ótátrafüredé, ahol 1892 nyarán már bizonyosan játszottak, két család is állított fel pályákat. Ahogy arról a Salon és Sport című újság beszámol: Migazzi gróf két pályája, melyeket színes zászlócskákkal díszített hálók kerítenek körbe, az útról is jól látható, míg Zichy Géza pályája jól el van rejtve, pedig a gróf remek játékos. Délutánonként e két helyen van légyottja az összes főúri társaságnak a környékről. Néhány évvel később a füredi gyógyfürdők hirdetései között alternatív szórakozási lehetőségként megtaláljuk a lawn tennis játékot. A századelőn a tátrafüredi mellett már a tátralomnici fürdők pályáinak nem túl rózsás állapotáról is hírt kapunk. A pályák minősége sokat javulhatott, mert az első világégést megelőző esztendőkben már a korszak egyik legszínvonalasabb vidéki versenyének számító Tátra Bajnokságot rendezik ezeken a helyszíneken, olyan neves résztvevőkkel, mint Zsigmondy Jenő, vagy a pályakezdő Kehrling Béla.

A magyar arisztokrácia nyaralóhelyein folytatott 19. századi teniszezések irodalma mindazonáltal elenyészően csekély. A tipikus forrás még itt sem a nyomtatott forma, hanem a kéziratos. A kutatómunka időigényes, nehezen tervezhető, néha azonban a véletlen segít. Pár éve teljesen más irányú elfoglaltság közben ugrott elém a következő mondat Mikszáth Kálmán egy magánleveléből (Nagy Miklósnak, kelt Budapest, 1899-03-19), melyben Széll Kálmán rátóti rezidenciájának leírását adja: „A park kicsiny, de fejedelmi díszű. Van benne lawn tennys pálya, nyírott sövényfalak, s csupa ritka díszfák ékesítik.”

A kilencvenes évekre magánpályák a fővárosban is szép számmal akadhattak, bár az egyes pályákra vonatkozó adatok itt is szűkösek. A híradásokban jellemzően akkor kerül előtérbe egy-egy budapesti magánpálya, amikor összefüggésbe hozható valamely sportklub tevékenységével. Ilyen például a Stoffer-család zugligeti pályája, amely a Budapesti (Budai) Torna Egyleten (BBTE) belül meghonosodott tenisz-rajongás kialakulásában játszott szerepet, vagy Andrássy Gézáé belvárosi házának kertjében, amit a Magyar Athletikai Club (MAC) használt. A nyolcvanas-kilencvenes években még viszonylag könnyű alkalmas üres telekre bukkanni a város belsejében, ám ezek száma már ekkor is gyors ütemben csökkent. Ne feledjük, Budapest akkoriban számos téren, városképileg pedig kiváltképp, rendkívül progresszív korszakát élte!

A tenisz iránti érdeklődés megugrásában a döntő szerep az ekkor gombamód szaporodó sportkluboknak jutott, ám a hazai kronológiában a magán- és a sportpályák közé egy tőlük eltérő pályatípus ékelődik, a zárt klub típusa. Ez olyan csoportot jelent, amely pályával rendelkezik, rendszeresen használja is azt, ám tagjait valamely deklaráltan, vagy szuggesztíven kinyilvánított szempont alapján megválogatja. Tehát nem a kizárás gesztusával szelektál, ahogy azt például majd később a fasisztoid egyletek és sportmozgalmak teszik, hanem a beengedésével, vagyis elitista élményt kínálva. Ilyen klubok, illetve a hozzájuk kapcsolható pályahasználati mód, szintén elterjedt volt valamennyi számottevő teniszkultúrával büszkélkedhető nemzetnél, illetve bizonyos helyeken és körökben ma is népszerűségnek örvend. Ott, mindenekelőtt az Államokra és Ausztráliára gondolva, ahol a nemesség gyakorlatilag hiányzott, elsősorban a vagyon szolgáltatta az ilyen csoportosulások hátterét, míg Európában leginkább a származás biztosított belépőjegyet ezekre a játékterekre.

Mivel életrehívásuk legfőbb motivációjaként a társadalmi pozíció kiváltságosságának megjelenítése szolgált, ezeket a klubokat még abban az esetben is érdemes másként kezelni a sportklubokhoz képest, ha körükben a teniszt versenyszerűen is űzték. Három tényezővel, a sportklubokhoz képest három esetlegességgel támasztható alá ez a megkülönböztetés, melyek az elköteleződés, a dokumentálás, illetve az alkalmazkodás területén jelentkeztek. Az ilyen klubokon belüli rendszeres teniszezés általában olyan hosszabb-rövidebb időszakokban mutatható ki, amelyeknek nem csupán kezdete függ a divattól, hanem leáldozásuk is. A tenisz keltette érdeklődés a tagok életében sokkal inkább szeszélyként, a reprezentáció aktuális trendjeként kap helyet, míg a játék iránti hosszabb távú, személyes elköteleződés ritka jelenség. Ezzel függ össze, hogy miközben az öndokumentációra reprezentatív albumok, évkönyvek, vagy akár saját újságok kibocsátásával nagy energiákat fektetnek, teljesen bizonytalan, hogy a teniszezésről való megemlékezés ezekben milyen súllyal esik latba. A kontingenciának ez a fajtája jelentősen befolyásolja, milyen lehetőségek közül választhat a történész egy-egy konkrét esetben. Magyarországon mindenekelőtt a Balatonfüredhez kötődő, 1884-es alapítású Stefánia Yacht Egylet (SYE) tartozik ebbe a típusba. Miközben tudomásunk van arról, hogy az 1880-as évek második felétől jelentékeny teniszélet zajlott náluk, az erre vonatkozó információk szinte kivétel nélkül olyan forrásokból származnak, melyek szerzőségéhez és megjelentetéséhez az egyletnek nincs köze. A kifejezetten a tenisz kultiválására ugyancsak 1884-ben alakult Budapesti Lawn Tennis Egylet (BLTE) sem hagyott sok anyagot maga után, a rekonstrukció jobbára velük kapcsolatban is másodkezes információkra támaszkodhat, annyi azonban ezekből is teljesen világos, hogy a klub csupán formálisan volt bejegyzett, nyilvános sportegyesület, mert tagságát kivétel nélkül főrangú személyek alkották.

A szenvedély és a megörökítés labilitásai mellé harmadikként a belterjességet illeszthetjük, mint olyan tényezőt, ami ellehetetlenített minden tartós igényt arra, hogy a kilencvenes években a klub zárt keretei közül a játékot átemeljék a sportág időközben megváltozott, az intézményesülés felé orientálódó struktúrái közé. Amikor a Magyar Bajnokság megrendezése 1899-ben a SYE érdektelensége miatt a Budapesti Lawn Tennis Club (BLTC) illetőségébe kerül, a balatonfürediek egy csapásra eltűnnek a tenisz hazai nyilvánosságának homlokteréből. Semmi nyoma annak, hogy ez ellen bármit is tenni próbáltak volna, pedig pályáik az eredeti helyükön — az akkor klubházként, ma a Vitorlás Étteremként funkcionáló épület mellett — még jóval az első világháború után is használatban voltak Füreden. A BLTE kimúlása pedig még korábban, még észrevétlenebbül következett be. Egy csoporttal szemben, melynek kohéziója elitista vonásoktól függ, persze nem reális elvárás, hogy működését az intézményesülés irányába tolja el, külső mintákhoz és szabályokhoz alkalmazkodjon.

A fent maradt források alapján a SYE-nek a Magyar Bajnokság elő-, majd korai történetében betöltött szerepe is javarészt egy konfrontáció története, amely során a verseny országossá szélesítésére tett igyekezet meg-megbicsaklik a klub önértelmezésének különböző arisztokratikus megnyilvánulásai miatt. A zártság belső igényéből, illetve a nyitás kívülről érkező követeléséből fakadó problémákat plasztikusan illusztrálja az 1896-os Magyar Bajnokságról írt beszámoló a Sport-Világ című lapból. A versenyt, melyen hét SYE tag mellett mindössze egy játékos indult a BBTE, és egy a MAC részéről, zárt kapuk mögött bonyolították le. A nézőközönség pár illusztris meghívottra korlátozódott. Az első fordulót pedig valamennyi hazai játékos erőnyerőként abszolválhatta, míg a nyolcas táblán kiadó egyetlen helyért a két kívülálló volt kénytelen megküzdeni. Mindezen döntések meghozatalakor a MAC, vagy a BBTE képviselőinek véleményét nem kérték ki. Nehéz nem arra gondolni, hogy az országosként hirdetett verseny ilyetén elrejtése és manipulálása mögött az az egyszerű tény húzódik, hogy ebben az évben a klub névadója, Stefánia főhercegnő is megtisztelte látogatásával a tornát.

Figyelemre méltó továbbá, hogy minden előkelőség és zártság dacára, mind a SYE, mind a BLTE tevékenysége a játék hazai terjedésének szempontjából inkább köthető mennyiségi mutatókhoz, mint minőségiekhez. Működésük hatása elsősorban nem abban mutatkozott meg, hogy valószínűleg jobb pályákon, jobb felszereléssel játszottak, mint a nyomukban megjelenő igazi sportegyletek, hanem sokkal inkább abban, hogy egyáltalán voltak. Jóllehet az általuk tartott legkorábbi versenyeket saját szórakoztatásukra rendezték, de mégis olyan eseményekként, amelyekről a sajtó legalább időnként beszámolt, illetve amelyeket, főként a BLTE lóversenytéri pályáin (ma a Keleti pályaudvar és a Népstadion közötti terület), szélesebb közönség is figyelemmel kísérhetett. A BLTE 1891-es versenye volt például az első olyan viadal, amelyről több korabeli lapunk is részletes beszámolót nyújtott. A játék létezésének kialakuló tudata, valamint gyakorlóiknak a társadalmi hierarchiában betöltött szerepe: ez az a két elvitathatatlan „érdem”, ami megilleti az ilyen és ehhez hasonló tenisztársaságokat a játék nagykorúvá válásában itthon és külföldön egyaránt. Az előbbi a játékosok potenciális táborát szélesítette, míg az utóbbi, és ezt kár lenne tagadni, a sznobizmus nem lebecsülendő hajtóerejével valóban mobilizálta is ezt a tábort.

A kilencvenes évtized közepétől a súlypont jól érzékelhetően a sportegyesületek által fenntartott pályákra tevődik. A játék további sorsát, a híveinek tömegesedését érintő döntéseket a polgári kezdeményezésekből kibontakozó formációk hozzák. Más szemlélet, más elvárások jelennek meg a horizonton. Kulcsfontosságú időpont tenisztörténetünkben 1892 nyara, amikor a BBTE tornacsarnokának udvarán, valamint a MAC a Margitsziget alsó végén állított fel teniszpályát. Ezzel a sportág megkezdi hódítását a korabeli sportegyletek körében a fővárosban és vidéken egyaránt, illetve lawn-tennis-re specializálódott újabbak jelennek meg. Ezeknek az egyleteknek a kutathatósága alapvetően függ bizonyos szempontoktól. Nem mindegy például, hogy az adott klub tagságát, patronáltságát tekintve a társadalom mely rétegére támaszkodhatott, vagy hogy milyen hosszú múltat, mennyire gazdag tradíciót vallhatott magáénak az 1890-es években. Számottevő tényező lehet az egyes sporttelepek topográfiai jellemzője is, ami egyaránt befolyásolhatta a pályák számának alakulását, vagy éppen, a némely városunknak a korszakban tapasztalható viharos terjeszkedése okán, puszta létét is. Budapest esetében a földrajzi elhelyezkedés a klub látogatóinak társadalmi beágyazottságával is nemegyszer kapcsolatba hozható. Mindezek figyelembevételével beszélhetünk az egyesületek vonatkozásában a korabeli sajtótermékekben mutatkozó reprezentáltság különböző változatairól, és erre alapozva arról, hogy az újságok, évkönyvek és klubtörténeti kiadványok felhasználásakor, milyen eséllyel állítható össze, idézhető fel valamely klub sportpályáinak emlékezete. A teniszpályákról hátrahagyott adatok mennyisége és gazdagsága szorosan korrelál a klubok anyagi lehetőségével, prominenseinek kapcsolatrendszerével, hatalmával. A játékot ápoló fővárosi egyesületek közül az első világháborút megelőző időszakban a legjelentősebb befolyásra szert tevő három — MAC, BBTE, BLTC — a társadalom felsőbb, bár nem teljesen azonos rétegeinek támogatottságát bírta. Kiterjedt kapcsolatokkal rendelkeztek olyan kulcsfontosságú helyeken, mint a városi közigazgatás és a sajtó. Gazdasági pozícióik, elsősorban a beruházások finanszírozását fedező hitellehetőségeik, lényegesen kedvezőbbek voltak a többi egylet kondícióihoz képest. Ennek fényében e három klubra nem túlzás egyfajta próbakövekként tekintenünk. Amit velük és teniszpályáikkal kapcsolatban egyáltalán kinyomozhatunk, azzal az ebből a korszakból származó források informativitásának mintegy plafonjaként számolhatunk.

Maga a sportújságírás is javarészt ebben az évtizedben születik, a korábbi időszakhoz képest itt is robbanás-szerű a sportlapok, illetve a sportnak állandó rovatot létrehozó lapok számának változása. A korabeli sajtóban a teniszről, és az azzal foglalkozó sportegyesületekről szóló híradások két nagyobb tematikus mag köré rendeződnek, ezek a létesítmények, illetve a versenyek. A pályák története szempontjából természetesen az előbbi bír nagyobb respekttel, de alkalmanként a küzdelmekről adott beszámolók is kitérnek a rendező helyszínre, főleg a pályák minőségéről szerezhetünk be innen adalékokat. A direkt közléseken túlmenően azonban sporttörténetünk több fordulata közvetve szintén befolyással bírt arra, hogy hol milyen számban épülnek teniszpályák, ahogy arra is, hogy a teniszhíreknek mennyi flekk és bekezdés jut az újságok hasábjain. A torna és az atlétika művelésének korábbról eredeztethető és egyenletesnek mondható fejlődése mellett a kilencvenes években három jelentős, ám sokkal viharosabb tendencia söpör végig az ország sportot szerető és gyakorló közösségein: a labdajátékok kultiválása általában, a kerékpár-őrület, valamint a football-téboly. Az elsőből leginkább az következik, hogy az a klub, amely a kor népszerű játékait, így például a krikettet, a füleslabdát, a gyeplabdát felveszi sportági körébe, ritkán feledkezik meg a teniszről. A kezdetben az atlétika ágaként kezelt labdajátékok számára létrehozott játéktereken legalább egy teniszpályát is létesítenek, és gyakran előfordul, hogy az érdeklődésre való tekintettel ezt hamarosan a második, a harmadik követi. A tenisz nem feltétlenül kap kiemelt szerepet az ilyen egyesületek életében, de sebesen szaporodnak szerte az országban azok a települések, ahol a fehér öltözetben ütőt lengető alakok megszokott látványelemei a burjánzó sportéletnek. Ennek a csendes, ám egyre szélesedő terjeszkedésnek talán minden más megjelenési formánál döntőbb szerepet tulajdoníthatunk a fehér sport visszafordíthatatlan beépülésében a magyar sportkultúrába.

A drótszamár és a bőrlabda rajongóinak teniszre gyakorolt hatásai nyilvánvaló áttételességük ellenére sem elhanyagolhatóak. A kerékpár bűvölete potenciálisan energiát és szabadidőt vont el a tenisz táborából, ugyanakkor meglehetősen problémás lenne mindezt konkrét adatokkal adekvát módon alátámasztani, vagy éppen csak illusztrálni is. Mindenesetre könnyű belátni, hogy a városi lakosság jelentős rétegében a kerékpár és a megfelelő öltözet megvásárlása és fenntartása, illetve a teniszütő, a dressz és a pályabérlet megkívánta anyagiak egymást kizáró döntésre kényszerítette sportolni vágyó lelkes honfiainkat és honleányainkat. Az „angol rugósdi” nem csupán kevesebb pénztárca-nyitogatásra szorította híveit, hanem a labdarúgópályák helyigénye legtöbbször még serkentette is teniszpályák telepítését. A megszerzett nagyobb területekből általában könnyebben adódott kikerekíteni egy-egy részt a „rakett” lovagjai számára.

További sajátos összefonódást figyelhetünk meg a korcsolyázókkal. Rendszerint a már meglévő korcsolyázó egyletek biztosítottak keretet az új sportágnak, ugyanis a korcsolyapályákat tavasszal viszonylag egyszerűen lehetett teniszpályákká alakítani. A kilencvenes években számos vidéki városunkban létesülnek lawn-tennis társaságok, vagy tenisz és korcsolyázó egyletek. Szeged, Veszprém, Miskolc, Debrecen, Kassa csak a legnépesebb települések egy gyorsan növekvő sor elején. Budapesten a Tisztviselő-Telep sportklubja, a Telepi Torna Egylet az első, amelynek korcsolyapályáján nyaranta teniszélet zajlik (1895). A századfordulón a BBTE és a Budapesti Korcsolyázó Egylet hoz létre közös erővel korszerű sporttelepet a mai Moszkva tér helyén. Fontos klubalapítás a Kelenföldi Labdázó Társaságé is 1908-ból, akik három év múlva keresztelik át magukat Budapesti Lawn Tennis és Korcsolyázó Egyletté. A pályák elhelyezésére a legelterjedtebb megoldást a városi parkok jelentik, ritkábban a város melletti zöldterület (pl. Komárom). A szakosodott egyesületek azonban ritkán maradnak stabilak. Az új század első évtizedére többségük csendesen kimúlik, vagy nagyobb klubokba olvad. A feljegyzések nemegyszer remek minőségű pályákról számolnak be velük kapcsolatban, csakhogy ezeken ritkán folyt a versenyeztetés jegyében a játék, a tagok szeme előtt a társas szórakozás eszménye lebegett. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a világ legtöbb pontján ez a változat a legelterjedtebb, és a játékot űző milliók javarésze ma is olyan teniszklub tagja, ahol a tagsági díj fejében jól felszerelt környezetben, makulátlan pályákon, különböző társasági eseményekkel egybekötve hódol kedvenc szórakozásának, tudását és a versenyzés keltette izgalom iránti igényét pedig házibajnokságokban éli ki. Közép-Európában ennek a kifinomultabb klubéletnek és kultúrának részben a már meglévő hagyományok, részben az eltérő társadalomszerkezet nem sok esélyt kínált. Hazánk tenisztörténete során a recsegő-ropogó Monarchia utolsó másfél évtizedében mutatkozhattak egyedül hasonló törekvések, melyeknek azonban legtöbbször csupán látszatfedezetét tudta biztosítani a városi polgárság. Gazdag felső rétege, illetve az elszegényedés felé csúszó alsó fele között nem ált rendelkezésre egy valódi és motivált középréteg.

Az általános, a sport számos ágával foglalkozó klubokon, illetve a kifejezetten teniszre (és korcsolyára) szakosodott társaságokon kívül egyéb sportegyesületek is tartottak fönt pályákat, sőt versenyeket is rendeztek. A lövészegyletek (pl. Kolozsvár, Arad) és az evezős klubok jártak az élen. Ez utóbbiak közül szinte valamennyi fővárosi hajósegylet klubháza, vagy csónakháza közelében találunk pályát, gyakran nem is egyet, de a típusra vidékről (pl. Győr) is ismertek adatok. A pályák számának növelését egyébként a bérbeadás lehetősége is indokolta, amelyből a klubok akár jelentős bevételekre is szert tehettek. Míg a klubtagok és családtagjaik ingyen, addig mások fizetség ellenében használhatták ezeket a pályákat. A Szabadkai Sport Egylet két teniszpályája például 1894-ben 700 korona ráfordítás mellett 1500 korona bevételt termelt. Számos klub éves jelentésében bukkanhatunk hasonló arányokra. A Margitszigeten terjeszkedő MAC évkönyveiből egész pontos megfeleltetéseket olvashatunk ki a rentábilis üzemeltetés és a pályák számának növekedése között. Az igazság azonban az, hogy nem minden külsősnek kellett fizetni, a hölgyek sok helyen ellenszolgáltatás nélkül látogathatták a grundokat. Tegyük hozzá rögtön: a férfitekintetek legnagyobb örömére. Korábban már részletesen írtam róla, hogy a nők, pontosabban a női test megjelenése milyen hallatlan mozgatóerővel bírt a sportág korai szakaszában annak terjedésére. Most csak jelezni szeretném, hogy ez alól a magyarországi viszonyok sem képeztek kivételt. Se szeri, se száma hazai lapjainkban azoknak a tudósításoknak, melyek részletesen kitérnek a pályákon megjelenő hölgyközönségre, kiknek báját és tettre készségét nem győzik dicsérő jelzőkkel illetni.

Külön típusként érdemes kezelni viszont azokat a pályákat, amelyek mögött nem állt semmilyen egyesület, hanem kifejezetten vállalkozásként jelentek meg. Bérpályák az első világháború előtti időszakból egyedül a fővárosból ismeretesek, onnan sem tucatjával. Ezek közül az első viszont rendkívüli befolyással bírt teniszsportunk fejlődésére. Ahogy egy évtizeddel korábban Zsigmondy Pál, úgy 1893-ban az Angliából érkezett nyelvtanár, Spencer Tucker is a Városligeti fasor üres telkeiben látott fantáziát. A Tucker-pályák, előbb kettő, majd hamarosan már négy, egyszerre jelentettek színvonalat és találkozóhelyet az új sport tehetősebb szerelmeseinek. A játszóhely történeti értékét azonban nem ez, hanem Yolland Artúr bemutatkozása adja. Az Angliában született és nevelkedett tanár 1896-ban települt Budapestre, előbb középiskolában, majd az egyetemen oktatott. Több labdajátékkal is foglalkozott, egy jobb magyar focitörténeti kiadványban ugyanúgy találkozhatunk a nevével, mint tenisztörténeti berkekben. A cambridge-i tanulmányai során magára szedett tenisztudását nyilvánosan, az akkori magyar játékosgarnitúra krémje előtt első ízben 1896. október 10-én, egy vasárnap délután csillogtatta meg Tucker egyik pályáján. A látottak valósággal sokkolták a megjelenteket, mindaz amit a játékról addig tudtak, egycsapásra korszerűtlennek minősült. Yolland innentől kezdve évekig játékosként és szervezőként egyaránt vezérszerepet vitt az ország teniszéletében.

További pályatípust jelentenek a különféle intézmények tulajdonát képező helyszínek. Legfontosabbak közülük az iskolák, a gyógyfürdők és a katonai létesítmények (kaszárnyák, tiszti klubok) területén használt pályák. Valószínűleg sokkal több magyarországi középiskolában tartottak fönn teniszpályát, mint arról a legtöbb esetben egyedüli forrásként hasznosítható iskolai évkönyvek és értesítők beszámolnak. Egyedül a fővárosban legalább hat-hét gimnázium és főiskola udvarán pattogott bizonyosan már a századforduló éveiben is a fehér labda. Az adatok összegyűjtése azonban roppant nehézkes, semmilyen korabeli statisztikát nem sikerült még fellelnem, ami országos viszonylatban valamennyire is orientálhatná a vizsgálódást. Jellemző például, hogy amikor egy 1899-ben napvilágot látott kiadványban megpróbálják a számok nyelvén is illusztrálni a testi nevelés állapotát a hazai középiskolákban, az intézményeknek előzetesen szétküldött adatlapokon a teniszpályákra nem kérdeznek rá. Ehhez képest a fürdők kutathatósága valamivel jobb, bár velük kapcsolatban is inkább a pályák puszta meglétének megállapítására szorítkozhattunk eddig. A felkapottabb helyekről (a Balaton környéke, Parád, Lillafüred, Tátra) azonban szívós könyvtárazással talán több is kideríthető. A katonai körökben űzött játék ugyancsak fehér folt a fehér sport hazai térképén. Tudunk bizonyos helyszínekről, és arról is, hogy első versenyeink résztvevői között több tiszt is előfordult, így például a fiatal Horthy Miklós, de ennek a szegmensnek a felgöngyölítésére még csak kísérlet sem történt idáig.

A végére hagytam a teniszpályáknak azt a fajtáját, amivel idehaza nemigen találkozhattunk sem száz évvel ezelőtt, sem azóta, azonban a mai napig virágzik egyéb országokban, mindenekelőtt Ausztráliában és az Egyesült Államokban. Ezek a közterületeken felállított, a város birtokában és gondozásában álló, ingyenesen használható szabadpályák funkciójukat tekintve a mi játszótereinken és parkjainkban található, általában a végletekig elnyűtt foci- és kosárlabdapályákkal rokoníthatók. Persze ott, ahol ez a típus megél, a hozzáállás mind az üzemeltetők, mind a használók részéről gyökeresen tér el a miénktől. Hazánkból történeti példával nem tudok szolgálni, a közelmúltból is csak eggyel. Jómagam még a nyolcvanas évek végén egyszer-kétszer játszottam ilyen felrepedt aszfaltpályákon, szakadozott hálók fölött a Pillangó utcai metrómegálló közelében. Nem tudom, vajon megvannak-e még.