A kissé hosszúra sikerült nyári szünet után ismét fejest ugorhatunk kedvenc sportágunk antik bugyraiba! Az 1920-as évekről még nem sok mindennel szolgáltam korábban, holott az egyik legpezsgőbb időszakként tekinthetünk vissza rá. A nőknél Lenglen, majd Wills, a férfiaknál Tilden és a Muskétások vitték a vezérszólamot. Tűnt idők olyan alakjai, akik a legrövidebb és leginkább lényegre törő történeti összefoglalásokból sem maradhatnának ki. Persze a TéVonalra, ha valami, akkor a zanzásítás éppen nem jellemző, ezért most is inkább egyetlen, az 1927-es wimbledoni férfiverseny rekonstruálásával igyekszem megidézni a kulcsszereplőket.
Emlékszem, mennyire megbabonázott, amikor (jó régen volt) először tévedt a szemem a Roland Garros 1974-es döntőjére valami listán, amelyen a torna korábbi fináléit sorolták fel. Ennél az évszámnál ez olvasható ugyanis: Björn Borg — Manuel Orantes: 2-6, 6-7, 6-0, 6-1, 6-1. Próbáltam elképzelni, mi történhetett Orantes-szel a második játszma után, és arra is pontosan emlékszem, hogy az első, reflexszerű válaszom az volt, bizonyára megsérült, de azért becsületből folytatta a partit. Ma már tudom, hogy sokkal prózaibb, és erre a játékra sokkal jellemzőbb dolog játszódott le. A spanyol úgy futott neki a tie-break utáni folytatásnak, mint aki zsebében érzi a meccset, mivel a kétjátszmás előnyén túl ellenfele ráadásul fáradtnak és megtörtnek is látszott. Megengedett hát magának néhány hevenyészettebb megoldást, az addig remekül működő fonák oldala fellazult, amit az ifjú svéd rögtön megérzett, kihasznált, és ettől erőre kapott. Borg tíz játékot nyert egymás után és innen már nem volt megállás a végéig.
A comeback, a fordulat lehetősége talán semmilyen más labdajátékban nem szunnyadozik olyan éberen, mint a teniszben. Amikor olyasmiket emlegetünk, hogy fejjáték ez az egész, akkor nem csupán a sportág kombinatív lehetőségeire gondolhatunk, hanem legalább annyira — ha nem még inkább és elsősorban — a versenyzői erények mentális összetevőire is. McEnroe taktikailag és pszichésen egészen kiváló játékosnak számított, szerintem ennek a mutatónak a tekintetében az open-korszak top 5-ösében a helye. Mégis mi történhetett vele az 1984-es Roland Garros döntőjében, amikor 2-0-ás előnyről vesztett Lendl ellenében? Ha kérdezik, Big Mac azóta is ezt nevezi legfájóbb vereségének. Mi járhatott a 34 éves Connors fejében az 1987-es wimbledoni nyolcaddöntőben, amikor a svéd Pernfors 6-1, 6-1, 4-1 arányban vezetett ellene, vagy a 35 éves Agassiéban, amikor James Blake szintén kettővel ment a 2005-ös US negyeddöntőjében? Talán éppen ezek azok a pillanatok, amiket a legnehezebb utólag rekonstruálni, és jobb híján maradnak a puszta tények: mindkét korosodó titán fordított és nyert. És igazából ez még mindig csupán a sűrűje! A tenisztörténelem gazdag tárház, ennél sokkal hajmeresztőbb fordulatokkal is képes szolgálni. Mind közül alighanem a legelképesztőbb az a sztori, hogyan szerzett wimbledoni címet 1927-ben Henri Cochet.
Csak sejtem, vajon hányan akadhatnak, akik számára értelmesnek tűnik a következő kijelentés: Cochet egy muskétás volt a négy közül. Szerintem kevesen vannak. Pedig a Les Quatre Mousquetaires címkével ellátott konstellációnál hatékonyabbat egy nemzet sem igen mondhatott magáénak sem korábban, sem azóta. Az elnevezés id. Alexandre Dumas virtuóz kardforgató hőseire, Athos, Porthos és Aramis hármasára utal, ők voltak a három muskétás, avagy magyarosabban a három testőr, akiknek — egy bizonyos D’Artagnan nevű túlhevült, ám vívás dolgában nem kevésbé zseniális ifjúval kiegészülve — a kalandirodalom néhány meglehetősen és méltán elhíresült példánya jutott osztályrészül. A számunkra itt és most fontos eltérések a következők. Az 1920-as években járunk, hőseink a kardot teniszütőre cserélték, valamint nevüket is megváltoztatták, s lettek: Borotra, Lacoste és Cochet. S nem mellékesen nekik is akadt egy 
D’Artagnan-juk, Brugnon, annyi különbséggel, hogy itt ő volt a legidősebb, és tenisztudásban csupán a páros tekintetében volt egyenrangú társuk. A muskétások ugyan csak részleteiben forgatták fel a teniszről alkotott addigi fogalmakat, viszont teljes egészében uralták a fent említett évtized második felét. 1925 és 1929 között a két európai Grand Slam cím közül valamennyit elhódították egyesben, hetet pedig párosban. Lacoste kétszer, Cochet egy ízben az Amerikai Nemzetközin is maga mögé utasította a mezőnyt. A Davis Kupára pedig hat éves monopóliumot terjesztettek ki (1927-1932).
Az életkorban előttük járó vetélytárs, Bill Tilden volt az egyetlen, aki legalább alkalmanként képesnek mutatkozott hatékonyan ringbe szállni ellenük, de a legfontosabb mérkőzéseken neki is fejet kellett hajtania. A másodhegedűsség emésztgetése már csak azért is okozhatott komoly lelki nehézséget a vén róka amerikainak, mert a franciák felbukkanása előtt megkérdőjelezhetetlenül ő volt a fehér sport első számú mágusa a férfiaknál, ami még annak ellenére is helyénvaló értékítéletnek számított valamennyi hozzáértő szemében, hogy Tilden korántsem iparkodott tekintélyét az európai színtereken is, mindenekelőtt természetesen Wimbledonban, évről évre bizonyítani. 1922-től 1926-ig hiába várták az All England Club szervezői.
Annak okait firtatva, miért szorulhatott ennyire a muskétások hátterébe Big Bill, a születési évszámok bizonyos mértékig megtévesztők. Tilden 1893-ban született, míg a franciák szabályos három évenként követték egymást: Brugnon 1895, Borotra 1898, Cochet 1901, Lacoste 1904. Mégis Tilden közülük az, aki — mintegy az egész korszak lezárásaként — még egyszer és utoljára felülhetett a trónra, 1929-ben US-t, a következő nyáron pedig Wimbledont nyert. A muskétások totális uralmának magyarázatát csak részben kereshetjük tehát Tilden életkorában, játékának megkopásában, az ugyanis önmagában nem volt olyan mértékű, amely indokolná a kialakult különbségeket.
Borotra, Cochet és 
Lacoste külön-külön is oszlopos alakjai lettek volna sportáguknak, és az, hogy szinte egy csapásra bújtak elő, ráadásul annak a francia teniszsportnak a köpönyegéből, amely fejlődését tekintve eladdig kissé lemaradni látszott a vezető nemzetek, a britek, az ausztrálok, az amerikaiak mögött — nos, ez valóban különös véletlene a történelemnek, jóllehet női vonalon, mint egyfajta csodás, isteni előjel, már pár évvel korábbról járta pályáját egy francia csillag, nevezetesen Suzanne Lenglen. A muskétások egész egyszerűen hárman voltak, míg Tilden egyedül. Ha le is győzte egyiküket egy negyed- vagy egy elődöntő során, máris ott várt rá másikuk az elődöntőben, vagy a döntőben. A nagy tornák végjátékai közül több is alakult ilyen forgatókönyv szerint ezekben az években. Sőt abban is mutatkozott némi szabályosság, hogy Borotra ellen több sikert könyvelhetett el, mint a másik két fiú ellen, Lacoste-tal szemben pedig többet, mint Cochet ellenfeleként. Például a vesztes Davis Kupa döntőkön is mindig sikerült elkapnia az egyik franciát, de mindig csak az egyiket. S ez volt a lényeg. Többé-kevésbé partiban volt velük, de annyira nem, hogy zsinórban győzhessen.
1927-ben Tilden végül visszatért Európába. Kemény, férfias, már-már heroikusnak tetsző húzás. Csatába szállni a megtépázott, hovatovább elvesztett babérokért három olyan vetélytárs ellenében, akik egyenként is előnyt élveznek, ha nem is feltétlenül tudásban, de életkorban, frissességben mindenképp. Ez az egyik olvasat. A másik szerint viszont a deresedő jenki nem is igazán adhatott volna egyéb releváns választ ennél. Miután két egymást követő évben is (1920-1921) győzött Angliában, a teniszvilágnak odadobott üzenete, amely szerint, aki le szeretné győzni, annak kell őt felkeresnie az Államokban, annak idején udvariatlan, ám kétségkívül uralkodói gesztusként hatott. A király a maga részéről nem utazgat össze-vissza a nagyvilágban, hanem otthon marad és trónol. A muskétások színre lépésével viszont egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Tildennek lenne miért újfent igazolni korábban kinyilvánított pozíciójának legitimitását. Csakhogy ehhez sem 25-ben, sem 26-ban nem füllött a foga. Ezért azután a három francia trónkövetelő volt kénytelen felkerekedni és saját fészkében nyakon csípni a kitérő uralkodót. Ez konkrétan Cochet-nek sikerült, aki az 1926-os US negyeddöntőjében egy nem akármilyen mérkőzés során (6-8, 6-1, 6-3, 1-6, 8-6) tette annyi év után ismét szabaddá a teniszvilág trónját.
Beleülni azonban igazából egyikkőjüknek sem sikerült. 
Azt az Amerikai Bajnokságot végül Lacoste nyerte, ahogy a következőt is, ám wimbledoni címét éppen elvesztette és a következő évben sem szerezte vissza. Az igazság az, hogy ezekben az években állandóan egymás kezéből tépkedték ki a legfontosabb trófeákat. Meggyőzően, pláne tartósan egyikük sem tudott a másik kettő fölé kerekedni. Regnálásuk triumvirátus volt a javából, legfeljebb sóhajtásnyi eltolódásokkal valamelyikük felé egy-egy szezon, néhány hónap erejéig. Állandóan újraosztották a birodalmat. Európában mindhárman mindkét Grand Slam tornát megnyerték. Amerikában csak Borotra nem szerzett elsőséget, viszont hármójuk közül ő volt az, aki vette a fáradtságot és egyetlen egyszer, 1928-ban Ausztráliába is elutazott illusztrálni, hogyan is játsszák a játékot mostanában.
Tilden, az elkergetett király számára két megoldás kínálkozott: harcolni vagy elbujdosni. Ez utóbbi alkalmasint az akkortájt, ha szerény keretek között is, de már bontakozó profi versenyzést jelenthette volna. 1930 után erre is sort kerített, ám előbb még felvette a kesztyűt. 1927. április 22-én hajózott ki New Yorkból az öreg földrész felé, utolsó hazai nyilatkozatában megnyugtatva az érdeklődőket korábbi térdsérülését és jelenlegi formáját illetően. Vele tartott Frank Hunter, aki már szintén erősen belelógott a harmadik ikszbe, ám ennek ellenére még mindig az egyik legkiválóbb amerikai párosjátékosnak mondhatta magát. Bill május 6-ától 22-ig hat egyes mérkőzést játszott német, holland, illetve belga ellenfelekkel szemben bemutató jelleggel és valamennyi találkozóját megnyerte. A 23-án rajtoló Francia Bajnokságon, amelyet ebben az évben rendeztek utolsó alkalommal a saint cloud-i pályákon mielőtt a rendezvény a mai helyére költözött volna, óriásit alakított salakon. Először csak a negyeddöntőben veszített játszmát a dél-afrikai Louis Raymond elleni meccsén, majd pedig az elődöntőben 9-7, 6-3, 6-2 arányban leradírozta Cochet-t. Érdemes egy pillanatra belegondolni, hogy ez az egyértelmű és hazai közönség előtt elszenvedett blamázs mennyiben befolyásolhatta a későbbieket, egy ekkora megaláztatás milyen mértékben sarkalhatta Henri-t a mielőbbi visszavágásban. Meglehet, ha Tilden egy szorosabb küzdelemben győzi le a franciát Párizsban, vagy épp kikap tőle, egy hónappal később akár Londonban is minden másképp alakulhatott volna.
A francia bajnoki döntőben azután hatalmas erőfeszítések árán Lacoste állította helyre a nemzeti becsületet. Összecsapásuk a stratégiák küzdelmének indult elnyúló, 30-40 ütésváltást hozó labdamenetekkel. A játékot 
valamelyest az is lassította, hogy Tilden, tőle szokatlanul, sok hosszú nyesett labdát küldött át a háló fölött, bomba tenyereseit eleinte szűk marokkal mérte. Szakavatott szemeknek bizonyára mindez érdekfeszítő lehetett, ám a 8000 jelenlévő zöme kissé unta egy idő után. A harmadik szettől azonban néhány váratlan fordulat mind a játékosokat, mind pedig a nézőket jóval magasabb hőfokra hevítette. Előbb a harmadik játszmában 3-3-nál Lacoste egy rossz mozdulatot követően lesérült, hosszú percekig erősen, majd később kevésbé feltűnően, de végig bicegve folytatta a játékot. Majd pedig háromszor is lábhibát jelzett Tildennél — most kapaszkodjunk meg! — egy Franciaországban élő amerikai vonalbíró, akinek még a nevét is feljegyezték a krónikák. Alan Muhr-nek hívták ezt a jóembert, akivel Bill — a korban eseményszámba menő momentumként — elég alapos szóváltásba is keveredett, a mérkőzésről készült beszámolókban pedig úgy emlékeztek meg az esetről, hogy a bajnokság történetében sohasem fordult elő ehhez fogható. Az utolsó előtti játszma javarészt e közjáték miatt lett viszonylag simán a franciáé. Az utolsóban Tilden hatalmas kunsztot mutatott be, amikor 5-5-ért, vagyis a meccsben maradásért szervált. Előzőleg úgy, hogy a publikum is hallja, odaszólt Muhr-nak, hogy most akkor lesz szíves nagyon figyelni, majd pedig bevágott négy ászt egymás után. Amennyiben csak fele ennyi kurázsit mutatott volna fel 9-8-nál, amikor a mérkőzésért adogatott, akkor most minden bizonnyal francia bajnokként is őriznék nevét a statisztikák, ahogy végül is nem őrzik. A torna történetében csak a 34-es Cramm — Crawford, meg a 62-es Laver — Emerson férfi finálé mérhető színvonal tekintetében ehhez a 211 percig tartó döntőhöz, amelynek végén 6-4, 4-6, 5-7, 6-3, 11-9 állt az eredményjelzőn Lacoste javára. Mindazonáltal az amerikai játékos messzemenőkig elégedett lehetett önmagával, európai visszatérése emlékezetesre sikeredett, kitűnően játszott és a francia sztárok abszolút egyenrangú partnereként mutatkozott.
Cochet már kevésbé lehetett derűlátó. Ugyan még önmagához képest is pazarul indult az éve, a Riviérán egy hónap leforgása alatt, vagyis január elejétől február elejéig minden héten, azaz minden tornán, amelyen indult, nyert. Azóta azonban semmi sem sikerült neki, még döntőbe sem jutott sehol. Az All England Club versenye előtt füvön semmilyen értékelhető eredménnyel nem bírt abból az évből. Sőt, ezen a felületen még egyáltalán nem mondhatott magáénak egyetlen korábbi évből sem számottevő trófeát, miközben Borotra és az Henri-nál három évvel fiatalabb Lacoste már wimbledoni bajnokként is gondolhattak magukra.
Az 1927-es Angol Nemzetközi Bajnokság legjobb nyolca közé mindazonáltal meglehetősen simán masírozott be. Egyetlen játszmát hullatott csak el, igaz azt 0-6-ra, a hazai Oswald Turnbull elleni mérkőzésen. A negyeddöntő felé az utolsó lépést egyébként a mi Kehrling Bélánk kárára tette meg (8-6, 6-3, 6-2). Tilden és Lacoste hasonló könnyedséggel abszolválta a maga négy-négy találkozóját. Borotrának már valamivel többet kellett izzadnia a fehér vonalak között. Több négy játszmás meccse is volt, a brit Edward Higgs ellen pedig 1-2-ről volt kénytelen fordítani a harmadik körben. Az elődöntőbe azután szintén mind a négyen tovább verekedték magukat, ám Cochet számára ez a menet már egyáltalán nem volt sétagalopp. A wimbledoni történelem talán legképtelenebb végjátéka vette kezdetét.
Itt lép rivaldafénybe Cochet negyeddöntőbeli ellenfeleként Tilden fent említett útitársa és párospartnere, Hunter. A jobbkezes new yorki, aki egyébként nem volt ismeretlen a londoni közönség előtt, hiszen három évvel korábban páros győztesként távozott tőlük, 1923-ban pedig szingliben vívott döntőt, most fordulóról fordulóra meggyőző, alkalmanként fineszes játékkal rukkolt elő. Spiritusza a franciával szemben is kitartani látszott, az első két játszmában az amerikai brillírozott. Cochet azonban 0-2-nél megrázta magát és elsöpörte Huntert. A vége 3-6, 3-6, 6-2, 6-2, 6-3 lett.
A korabeli sajtó két érdekes momentumot emelt ki. Egyrészt azt, hogy Tilden, akinek a soron következő fordulóban ennek a találkozónak a győztesével kellett mérkőznie, a nézők között ült. 
Mivel honfitársának és rendszeres párospartnerének játékát tenyeréhez hasonló szinten ismerhette, könnyű kitalálni, vajon kit tartott esélyesnek és feltérképezendőnek. Big Bill becsületére vált, hogy a könnyű párizsi győzelem közeli emléke ezek szerint egyáltalán nem apasztotta sem óvatosságát, sem szakmai érdeklődését, már ami a Coche-ból való felkészülés alaposságát illeti. Sőt! Abból, hogy a szemtanúk szerint mennyire felvillanyozta Hunter kiváló startja, majd pedig mennyire lelombozódott Cochet feljavulását és győzelmét követően, talán nem túlzás a bajtársiasság mellett arra is következtetni, hogy Tilden Párizs után is tartott a franciától. A lapok közül jó néhány nem mulasztotta el továbbá Coche-t úgy emlegetni, mint az öt játszmás mérkőzések szakértőjét, és ezzel kapcsolatban a következő adalékkal szolgáltak: Such is the faith in the reputation of Cochet as the greatest five-set player in the world that many bets at even money were made in the stands when the former little Lyons ball boy was behind two sets to none. Azaz a második játszma után a fogadóhelyeken csökkenés helyett éppen emelkedőben voltak a franciára tett tétek. Szó, ami szó, ez elég meghökkentő adat!
Magán a tituluson ugyanakkor lehetne vitatkozni. Átvizsgálva a muskétások és Tilden fontosabb ötjátszmás mérkőzéseit a korszakból, Cochet felé feltűnően egyáltalán nem billen a mérleg. 1924 és 1931 között a három GS torna negyeddöntőktől számított végjátékaiban, illetve a Davis Kupa döntőkben ők négyen összesen 29 öt szettes meccset játszottak, ebből tizenhárom alkalommal egymással, tizenhat esetben másokkal. A győzelmi mutatók sorrendje a következő: Lacoste 57%, Borotra 64%, Tilden 75%, Cochet 77%. Tehát valóban ő nyerte legnagyobb arányban azokat a mérkőzéseit, amelyeken döntő játszmára került sor, ám korántsem jelentős fölénnyel. Ráadásul, ha csak az 1927-es Wimbledon előtti adatokat, vagy kizárólag az egymás elleni ötjátszmásakat vesszük figyelembe, a ballboy elveszíti elsőségét. Az előbbi mutatóban Borotra (83%) a legjobb, és alkalmasint Cochet az utolsó (50%), míg az utóbbiban Lacoste (67%) a király és őt követi Cochet (60%). Henri tehát csak a korszak második felének, valamint a potenciálisan gyengébb ellenfelek fölött aratott győzelmeinek köszönheti abszolút és csupán szoros elsőségét. Szakértő szemmel olvasva mindenesetre megalapozatlan állításnak tetszhetett, amikor az 1927. június 30-án megjelenő újságok a Hunter elleni negyeddöntőre reagálva a világ legjobb ötjátszmás specialistájának nevezték őt. 
Kétségtelen azonban az is, hogy pár nappal később, miután Cochet még kétszer pályára lépett a tenisz első számú szentélyében, az ilyesfajta címek minden statisztikával dacolva a lehető legtalálóbbnak és egyben rendkívül kevésnek is tűntek annak jellemzésére, amit a kis francia véghez vitt.
Az elődöntőben azután Tilden régi, a legjobb önmagát idézte. Ahogy fénykorának éveiben, fölényét az ütéserő, a sebesség biztosította. E mögött a rettegett felszín mögött Big Bill legfőbb erénye csillant meg: rendre jó döntéseket hozott és, ami mindig is a többiek fölé emelte, rendkívül gyorsan tette ezt. Játékát nehezen lehetett olvasni, a kellő reagálásra kevés idő és alkalom maradt. Cochet szenvedett. A hálónál amúgy rendkívüli képességekkel bíró francia egyszerűen képtelen volt lekezelni az amerikai sistergő ütéseit. Játéka mindazonáltal nem omlott teljesen össze, méghozzá elsősorban remek és könnyed return-jeinek köszönhetően, amelyek Tilden ugyancsak hatalmas szervái ellenében képesek voltak biztosítani kivitelezőjüknek, hogy egyáltalán érdemi labdamenetekbe bocsátkozhasson. Más kérdés, hogy azok javarészéért végül a hórihorgas jenki zsebelhette be a pontokat. Az első két játszma bukását, valamint a harmadik játszmában elvesztegetett két további adogatójátékot követően 2-6, 4-6, 1-5, 15 egyenlőnél Cochet-ra még a párizsinál is alaposabbnak tetsző verés lehető legközelebbi árnyéka vetült.
Ekkor azonban megmagyarázhatatlan fordulat következett és előfordult az, ami amúgy is ritka jelenség, ilyen óriások csatározásakor meg egyenesen csodaszámba megy: a következő öt játék során Tilden egy árva fia labdamenetet sem volt képes megnyerni! A legtöbb beszámolóban az szerepel, hogy Bill még inkább növelni 
akarta az ütőerőt, ami már az ő képességeit is meghaladta, és rengeteg hibát eredményezett. Nehéz ehhez bármit is hozzáfűzni, és amennyiben valóban ebben keresendő a fordulat oka, úgy számomra még rejtélyesebbnek tűnik ez az egész, hiszen a játék képe alapján, illetve az amerikai rutinját és pszichés kvalitásait ismerve semmi, de semmi nem indokolta ezt a forrófejűséget és a vele járó végzetes rövidzárlatot. Egy helyütt arról olvastam, hogy 5-1-nél Tilden elkezdett a közönségnek játszani, ami nem jött be. Az amerikai játékával és hozzáállásával kapcsolatban időnként valóban elhangzottak olyan utalások, mely szerint nem mindig elégedett meg azzal, hogy tönkreverte ellenfeleit, hanem kifejezetten hajtott a rájuk nézve megalázó szituációkra. Ám az ellenfélre és a körülményekre való tekintettel, illetve a források megosztottságára ebben a kérdésben, ez sem lehet több egy gyenge lábakon álló magyarázat-pótléknál. Lépjünk túl ezen az öt elátkozott game-en azzal a suta tanulsággal, hogy a váratlanságnak nincs az az elképzelhető, sőt elképzelhetetlen esete, ami ebben a sportágban nem következett már, vagy nem következhetne be majd valamikor.
A játszmának egyébként ezzel még nem volt vége. Cochet 6-5-re vezetett és az utolsó játékban az adogató Tilden már egyenrangú partner volt. Erős önkontrollal játszott, míg a francia hosszú ütésekkel igyekezett kiszorítani őt, sikerrel (7-5). 
A negyedik játszmában Tilden úgy jutott el 4-4-ig, hogy 3-4-nél két hatalmas lecsapást is hárított, de tovább nem bírta, Cochet remekül mozgatva ellenfelét behúzta a szettet (6-4). A mindent eldöntő utolsó felvonás ötödik játékában az óceán túlpartjáról érkezett játékos még egyszer megrázta magát és brékelőnyre tett szert. Lyon büszkesége a játéknak ebben a szakaszában alighanem elszámította magát. Többször is lágyakat ejtett minden bizonnyal arra spekulálva, hogy az amerikainak ismét az így felkínált tér, illetve a túlspirázott ütések jelentik majd a vesztét. Ám ellenfele ebben az esetben ismét pontos is volt, nem csupán erőteljes. Előnyét azonban nem tudta megtartani. Rögtön a következő game-ben koncentrációs problémák törtek rá, két kettőshibát is vétett, Cochet pedig könnyedén visszavette a fórt. Ráadásul Tilden nem tudott kikecmeregni a gödörből, ami megpecsételte sorsát. A francia 5-3-nál a mérkőzésért adogatott és 40-15-nél rögtön hozta is első meccslabdáját. Tilden elrontott egy ejtést, Cochet pedig — életében először — a wimbledoni döntőbe jutott.
A már akkoriban is hűvösnek titulált angol nézők eszement módon ünnepelték a győztest. A nem mindennapi pillanatokat nyújtó mérkőzés végén kalapok és üdvrivalgások repültek a levegőbe. Tildenen annyira erőt vett a csalódottság, hogy a fotósok kívánságának nem volt hajlandó eleget tenni. Nyilatkozatot viszont adott. Ebben pedig tőle kissé szokatlan gesztussal maximálisan elismerte Cochet érdemeit: Cochet is the best tennis player in this little world of ours — fogalmazott nemes egyszerűséggel, és egyedül az életkoruk jelentős különbségét nevezte meg a vereség további okaként. Egyébként már a kortárs elemzők is hangsúlyozták, hogy az amerikai játékosnak pusztán azért is volt miért búsulnia, mert a másik ágon Lacoste legyőzésével az a Borotra jutott a fináléba, aki ellen Tildennek a legtöbb keresnivalója lehetett volna. A három muskétás közül ugyanis Borotra esett legtöbbször és legkönnyebben Big Bill áldozatául, amelynek fő oka kétségkívül abban keresendő, hogy neki ment legnehezebben az adogatásfogadás. Vele ellentétben Tilden ágyúgolyónak álcázott szerva-küldeményeit Lacoste és Cochet is magas hatékonysággal volt képes visszaküldeni a feladónak. Ehhez mindketten röviden lendítették ütőjüket, mintegy blokkolták a felpattanó labdát. Ráadásul a művelet kivitelezéséhez közel kellett húzódniuk az adogatóudvarhoz, fogadáskor ezért bőven belül helyezkedtek a pályán, ami a return elvégzését követően megkönnyítette a helyezkedést is. Az Ugráló Baszk ezt a kifejezetten Tilden hatalmas adogatásaira kidolgozott technikát soha nem sajátította el tökéletesen.
A francia házidöntő előtt aligha gondolta bárki is, hogy a forgatókönyv harmadszor is megismétlődhessen, és hogy az izgalmak még magasabbra szökjenek. Valójában nem sok hiányzott igazukhoz. Borotra nem volt lehengerlő, mint Tilden, és Cochet-n is több igyekezet látszott annak érdekében, hogy ne ragadjon be a rajtnál, ahogyan két utolsó mérkőzésén. Borotra ugyan a játszma elején előnyre tett szert, de ellenfelén végig látszott a hatalmas igyekezet, hogy ettől megfossza. Borotra valamennyi adogatójátékában közel került ehhez, kivéve épp a tizedik játékot, amelyben a baszk 40-15-tel indított és könnyedén bezsebelte a szettet (4-6). 
A következő etapban 3-3-ig haladtak együtt, amikor ismét csak Borotra törte meg Cochet, majd szép nyugodtan kiszerválta a játszmát (4-6). Ebben a játszmában gyors labdamenetek voltak, mindketten sokat támadtak. Cochet tenyeres első röptéire különösen jól működtek Borotra fonákjai. A következő szetben épp fordítva, Cochet brékelt a nyolcadik játékban, majd szervált magabiztosan a szépítésért (6-3).
Az első három szettben nem sokat változtattak felfogásaikon a felek, megpróbáltak minél agresszívebben teniszezni, az eredményt nüanszok befolyásolták. Az első szembeszökő változtatással Borotra élt. A negyedik játszmában elkezdte óvatosabban járatni a filccel bevont játékszert, amivel sikerült is megzavarnia Henri-t a ritmus követésében. 2-1-nél jutott előnyhöz, amit egészen 4-3-ig megtartott, azaz itt is a nyolcadik játék mutatkozott döntő fontosságúnak. Ebben Cochet hihetetlen lábmunkáról és helyezkedőképességről tesz tanúbizonyságot, sokkal harcosabb játékot produkál Borotránál, aki pusztán a kivárásra apellál, és mikor egyre inkább látszik, hogy ez kevés lesz a győzelemhez, változtatás helyett elbizonytalanodik és elveszíti a játszmát (6-4). Cochet produkciójában az volt az igazán szemkápráztató, ahogy épp a legélesebb pillanatokban kapta össze magát. Merte átvenni a kezdeményezést, bátor támadásokat vezetett megőrizve egyúttal józanságát is.
A végső felvonás azonban úgy kezdődött számára, mint aki az előzőekben elropogtatta összes puskaporát. Rögtön az első adogatásával hátrányba került, majd pedig a 
közelébe sem ért, hogy visszacsinálhassa. Az első mérkőzéslabdát saját adogatójátéka során kellett hárítania. Sikerült, egy hosszabb labdamenet során hibára késztette ellenlábasát. 5-3 lett, viszont most Borotra jött adogatással. A baszk azonban öt mérkőzéslabdát is elpuskázott! Cochet hihetetlen nyugalommal tett-vett a legkritikusabb pillanatokban, Borotra pedig éppen a meccslabdáinál szaladt bele a kockázatosabb megoldásokba. Talán a negyedik játszmában önmagát megbosszuló passzivitását kívánta felülírni, talán Cochet-t akarta kizökkenteni már-már abnormális magabiztosságából, vagy egyszerűen csak elvesztette a fejét a nagy siker küszöbén — mára már aligha felgöngyölíthető. Annyit azonban feljegyeztek a krónikák, hogy az egyik mérkőzéslabdánál Cochet az ütő keretével találta el a labdát, ami azután így lett védhetetlen, egy másiknál pedig Borotra vétett kettőshibát. A derék angolok valósággal tomboltak két labdamenet között, a feszültség szinte elviselhetetlen volt, amit csak fokozott Cochet negyed- és elődöntőjének a stadion fölött lebegő kísértete. Végül a sokadik egyenlőnél Jean egy újabb kettőshibával juttatta előnyhöz Henri-t, aki véget vetett a negyedórai tömény izgalmaknak. A többi, ahogy az már ilyenkor csak lenni szokott, szinte szóra sem érdemes. Borotra teljesen összeomlott, Cochet pedig lerendezte a lerendezendőket (7-5).
Ennek a sosem látott végkifejletbe torkollott 1927-es Angol Bajnokságnak természetesen széles sajtóvisszhangja támadt, valamint áttételesen a szereplők pályafutására is bírt némi befolyással. Az új wimbledoni bajnok, aki eddig kissé háttérbe szorult hazája másik két zsenije mögött, első számú játékossá lépett elő. Ez legközvetlenebbül a francia Davis Kupa együttes összeállításában volt tetten érhető, amelyből korábban általában Cochet hagyták ki a legfontosabb összecsapások idején, mostantól azonban egy jó ideig Lacoste-nak és Borotrának kellett megküzdenie egymással a második szingliért. Tilden pedig kénytelen-kelletlen tovább loholt egykori dicsősége után. Még három évébe és a francia triumvirátustól elszenvedett további vesszőfutásaiba került, míg végül egy újabb wimbledoni sikerrel a háta mögött, harminchét évesen emelt fővel búcsút mondhatott az amatőr éveknek.
A döntőben azután mind a ketten nagyon jól játszottunk, az első két játszma igen sima lett. Az elődöntő utolsó game-je, amit délelőtt végül sikerült megcsinálnunk, minden terhet leemelt rólam. Teljesen felszabadultan, lazán játszottam, pedig akkor léptem föl életemben először a wimbledoni center pályán.
Aztán év vége felé rendeztek egy teniszbemutatót a régi BS-ben, ahová Heinz-et is meghívták. Na, akkor kaptunk Buda Istvántól, a sportokért felelős akkori államtitkártól egy kitüntetést. Egyébként már a wimbledoni televíziós közvetítés is érdekesen alakult. Előttünk a női döntő volt soron, a mérkőzést élőben adta a magyar televízió. Vitray Tamás azonban a közvetítés elején és a női döntő alatt egy szóval sem említette, hogy lenne itt még egy műsorszám, csekélyke magyar vonatkozással. Így azután a női egyes díjátadóját követően, amikor megkezdődött a mi finálénk, Tamás száját valami ilyesfajta mondat hagyta el: „következik a férfiak páros döntője, és jó hírrel szolgálhatok, magyar játékos is érdekelt.” Otthon meg már a fél ország a készülékek előtt ült, mert pontosan tudta, mi következik.
Mondani sem kell, hogy ez mit jelent abban az esetben, amikor másnap délelőtt valaki egyesben kénytelen pályára lépni: élőhalott vagy. Tehát alapvetően a pénzdíjak növekedése és a versenyrendezés sajátosságaiból fakadóan tátong mára ekkora szakadék egyes és páros között. A versenyrendezési probléma is eltűnt ezzel, hiszen bármikorra lehet páros meccseket kiírni, ha a résztvevők egyike sem érdekelt egyesben.
Ott a tizenhat közé jutottam, jól játszottam végig. Közben Pilic-nek szponzoriális okokból át kellett térnie a Pumára. Így lett a Garcia Niki Pilic Autograph-ból Taróczy Autograph.
Csakhogy szakmai tekintetben rendkívül magányos voltam, nem volt semmiféle mentor, segítő körülöttem, akivel megbeszélhettem volna a dolgokat. Csak úgy elvoltam ott Párizsban, meg persze alkalmi edzőpartnerekkel edzettem. Magamtól meg sohasem gondoltam komolyan olyasmikre, hogy Roland Garrost fogok vagy lehetne nyerni. Nem gondoltam magamra olyan kvalitású teniszezőként, aki Grand Slam tornán győzhet. Fordulóról fordulóra játszottam az ilyen versenyeken. A minimális cél az első két forduló volt. Amikor olyan figurákat vertem, mint azon a Roland Garroson is, már elégedett voltam magammal. Ha lett volna mellettem valaki, egy edző mondjuk, aki abban a helyzetben el tudja velem hitetni, hogy az egész versenyt megnyerhetem, akkor akár sikerülhetett is volna. Az elődöntőbe azután tényleg csupa olyasvalaki került, akiket vagy megvertem már, vagy teljesen reálisnak tűnt legyőzésük. Harold Solomont már vertem előtte, Panattát is Király Kupa meccsen, gyors pályán Olaszországban, ahol pedig csalnak, mint a fene. Panatta ellen különben is mindig önbizalommal játszottam. Utólag kétségtelen, abban az évben volt a legnagyobb esély!
A hatvanas évek végén, hetvenesek elején a tekintélye már nem csak az eredményeiből, hanem magas korából is fakadt. 69-ben játszottam először ellene a csapatbajnokságban, 1971-ben meg két fontosabb meccsünk is volt, az egyik a Magyar, a másik a Budapest Bajnokságon. Ő negyven éves volt, én tizenhét, és mindkétszer megvert. A Davis Kupa csapatban már nem szerepeltünk együtt. Róla leginkább csak amolyan bácsis emlékeim maradtak. Emlékszem, mindig átment labdaszedőbe. A csapatbajnokságon nem voltak labdaszedők, a mérkőzéseken két labdával játszottunk, és amikor elütöttem a labdát, ő a másik térfélről futva érkezett, hogy összeszedje. Gondolj bele, a nagy Gulyás szedi neked össze az elrontott labdáidat! Az valami szörnyű érzés volt, az ember már nem tudott mit kitalálni, hogy valahogy megelőzze.
már én számítottam bevételi forrásnak az állam számára. A múltkor találtam például otthon egy papírt 1980-ból, mely szerint 57.000 márkát utaltam át az éves keresetemből a Magyar Tenisz Szövetségnek. A megállapodásunk szerint ugyanis mindig 20% illette őket.
Ugyanakkor meg teljes mértékben elégedett is lehetek, hiszen gyakorlatilag a mai napig a teniszből élek. Húsz éve, hogy nem játszom, és mégis minden, amit csinálok, kapcsolatba hozható a múltammal. Akkor meg olyan vacak nem lehetett az, amit játékosként elértem…
Ha mindezekhez az Olasz Bajnokság 1960-as bezsebelését, valamint további előkelő Grand Slam helyezéseit is hozzá biggyesztjük, akkor nagyjából fel is vázoltuk, melyek azok a legfontosabb nemzetközi eredmények, amelyek Körmöczy Zsuzsáról, ha nem is mindig pontosan és egészében, de részét képezik az alakjával kapcsolatos sporttörténeti hagyománynak.
Az itt található információkat a Google News szolgáltatásán fellelhető archív anyagok segítségével ellenőriztem és bővítettem. Kevesebb számszerű adattal, ám annál több sztorival, kiegészítéssel szolgál az utazásról egy apró kis könyvecske 1962-ből. Ebben különböző sportágak és sportolók távoli, egzotikus országokban tett versenykörútjairól kaphattak képet színes útirajzok modorában a hazai sportbarátok. A Hetedhétországon… címet viselő mű a magyar labdarúgó-válogatott egyiptomi vendégszereplése és birkózóinknak a tokiói világbajnokságon nyújtott teljesítményének ismertetésén túl két Amerikát járt magyar sportoló élmény-összefoglalójával is szolgál, az olimpiai bronzérmes futó, Rózsavölgyi Istváné mellett Körmöczy Zsuzsáéval. Atlétánk észak-amerikai fedettpályás versenyeken állt rajthoz, míg teniszbajnoknőnk a Karibi Körversenyen szerepelt mintegy két hónapon át.
A 
fű, aszfalt, salak és cement egyaránt terítékre került. Véleményem szerint a magyar versenyző útra kelésében az elcsábulás nyilvánvaló ténye mellett egyfajta szakmai kalandorság jelenthette a legfőbb motivációt. Három érdekesebb tényre hívnám föl továbbá a figyelmet. Körmöczy Zsuzsa pályafutása során még sohasem vett részt ilyen hosszú sorozaton, február 17-én utazott el és április közepén, néhány napos new york-i kitérőt követően érkezett haza. Személyében először versenyzett az amerikai kontinensen magyar teniszező. Végül pedig a Vasas klasszisa volt az első magyar, aki Puerto Rico területén sportolóként képviselte hazánkat.
Ennek ára viszont abban mutatkozott, hogy gyakorlatilag nem volt középmezőny. Egy-egy feltűnően szerény képességű játékos elleni meccset gyakran egy világklasszissal való összecsapás követett. Ehhez egyrészt alkalmazkodni is nagyobb kihívást jelentett, másrészt tovább eliminálta a sorozat felkészülés jellegét. A középmezőny hiányát csak némileg enyhítették a latin-amerikai viadalokra is elutaztatott fiatal amerikai tehetségek, mint Sally Moore, Carol Hanks vagy Gwen Thomas. Bajnoknőnk mellett abban az évben két brit hölgy, Ann Haydon és Christine Truman, az amerikai Darlene Hard, valamint a mexikói Yola Ramirez képezte a körverseny elitjét. Truman a második versenyen sérülés miatt kiszállt a folytatásból, viszont a harmadikra, mintegy pótlásaként, megjelent Maria Bueno, aki a legfrissebb, legátütőbb erőt jelentette az akkori játékospalettán. Mi sem jelzi ezt egyértelműbben annál, hogy a négy versenyből, melyen rajthoz állt, hármat meg is nyert. Hasonlóan polarizált elrendezést mutatott a férfi részleg is. Közöttük egyébként abban az évben Santana, Fraser, Emerson, Ayala és Laver voltak a favoritok.
A karibi világ könnyedsége, az édes élet bőséget és hanyag eleganciát árasztó díszletei között Körmöczy számára valóban komoly problémát jelentett a beilleszkedés. A Riviéra ebben a tekintetben más közeget képviselt, szakmailag jól megfogalmazható célokkal, több ismerőssel, közöttük olyanokkal, akik a hozzáállásban hasonló vonásokat privilegizáltak. Tízezer kilométerrel távolabb a lazaság minősült a legfontosabb értéknek, amitől éppen az került a legtávolabb, aki görcsösen igyekezett megfelelni neki. Karib-tengeri túrájának első felében Körmöczy Zsuzsa minden bizonnyal ennek esett áldozatául.
Ráadásul, mivel Ramirez is legszívesebben az alapvonalon szerette tenni a dolgát, hosszú labdamenetek követték egymást sok futással. Egy órányi játékot követően még az első játszma sem dőlt el, a mexikói lány vezetett 7-6-ra. Körmöczy ekkor, a napszúrás közvetlen közelében döntött úgy, feladja a mérkőzést. Annyira erőtlennek érezte magát a folytatáshoz, hogy a felajánlott egy órányi szünetet sem fogadta el.
Carol Hanks, illetve az elődöntőben abszolvált brazil Mary Habicht komolyabb játékosoknak számítottak a nemzetközi teniszvilágban. Hanks legjelentősebb fegyvertényei nem sokkal későbbről valók, amikor elhódította hazája keménypályás (1962), illetve fedettpályás (1963) bajnokságát, míg a brazil leányzónak európai salakpályás versenyekről származnak a legékesebb trófeái, s volt olyan éve is, amikor a Roland Garroson kiemeltként indult. St. Petersburg-ben rögtön az első fordulóban egy jelentősebb névvel fut össze. Stephanie DeFina-t, bár ekkor még rendkívül fiatal, mindössze 15 éves volt, később, a hatvanas évek második felében többször is top tízes játékosként jegyezték saját hazájában. Az elődöntőben pedig, az ekkor még szintén junior Judy Alvarez az ellenfele, aki épp 1961-ben nyeri meg a legrangosabb nemzetközi ifjúsági viadalt, az Orange Bowl-t, majd az évtized folyamán több tornagyőzelmet is bezsebel a Karibi Körverseny programjából.
hogy a Cahill kisasszony által megkezdett folyamat során minden tekintetben megtörjenek a hazai hegemóniák, azonban meglehetősen csalóka, hiszen például a francia bajnokság, amely mai formájában csak 1925-től létezik, mindössze kilenc év alatt szabadult meg sajátos szüzességétől. Mondhatnánk, a patinás Wimbledon ellenben sokkal tovább tartotta magát, csakhogy ebben az esetben arról nem szabad megfeledkezni, hogy az angolok két versenyszámot is, a női párost és a vegyest, meglehetősen későn, csupán 1913-ban vették fel a programba. Egy szó, mint száz, a puszta évszámoknál lényegesen korrektebb mutatónak számomra az tűnik, hogy az öt versenyszám a négy nagy torna esetében a számok első kiírásától számítva meddig maradt hazai kezekben. Ezt az összesítést a mellékelt táblázat szemlélteti. Talán akkor lehetne még beszédesebb adatokhoz jutni, ha vennénk a fáradtságot — ahogy én nem vettem — átböngészni, mikor melyik számban nevezett az első külhoni próbálkozó, majd összehasonlítani, ehhez képest mikor sikerült végre el is hódítani a hazaiak elől az adott címet. Ilyen alapossággal nem szolgálhatok, viszont képekkel igen. Igyekeztem valamennyi versenyszámról külön-külön megemlékezni, aminek következtében némely játékos több képen is szerepel. Egyedül a sort kezdő teniszezőnővel voltam kénytelen kivételt tenni, azon egyszerű oknál fogva, hogy róla mindössze egyetlen fotográfiával rendelkezem.
H
Egyszóval kézenfekvőnek tűnt a trófeát valami épkézláb, de azért nem is túlságosan bratyizós elnevezéssel illetni.
A beszerzett tapasztalatok nem csupán a napi sajtóban összegződnek, hanem egyre több szakkönyv oldalain is, melyeket nemegyszer más nyelvekre is lefordítanak. Egyre inkább ismertté és felhasználhatóvá válnak a játék elméletében és technikájában kialakult regionális változatok.
A két szint közötti hatásmechanizmus egyoldalúvá vált. A versenyek, az izgalom és a teniszsport ünnepelt sztárjai egyre sokoldalúbban jelentek meg a médiában. Már nem a tenisz eltömegesedése volt kérdéses, hanem a tömeges kereslet befolyásolhatósága.
Legnagyobb bosszúságot azonban a jenkik adogatása, a hírhedt american twist okozta, amivel gyakorlatilag nem tudtak mit kezdeni a vendégek. Javarészt ezek az előzmények tették olyan óvatossá a derék briteket, hogy 1901-ben elmaradt a kiírás. No és még valami! Ahogy az első alkalommal, úgy 1901-ben sem tudták rávenni a világ alighanem akkori két legnagyobb tudású teniszezőjét, hogy átruccanjanak az új kontinensre. Mert bár Bill Larned, Malcolm Whitman, Holcombe Ward, vagy éppen a névadó Dwight Davis kétségkívül hazájuk krémjeként dolgoztak azon, hogy az ezüst edényt és a többi nemzeti ezüstkészletet otthon tartsák, azért ehhez arra is szükség volt, hogy az angolok nélkülözzék a Doherty-ket.
Miután 3-án a britek nyilvános edzést tartanak a nemzetközi csapatverseny kijelölt helyszínén, a bay ridge-i (ma New York, Brooklyn része) Crescent Athletic Club gyepén, a másnapi sajtó arról számol be, hogy a Doherty-k sokat fáradoztak Pim formába hozásán, akinek szervái és returnjei egyelőre csapnivalóak. A másnapi edzésről szóló tudósítások már egy kevéssel jobbnak látták a helyzetet.
Collins kapitány egyik nyilatkozata is árulkodó, melyben a páros mérkőzés létfontosságát emeli ki és bizalmát a Doherty-k felé, hogy a győzelem kulcsát jelentő összecsapást hozzák. Vagyis mintha eleve nem számoltak volna Pim valós hasznavehetőségével, helyette Reginald két egyes győzelmének, valamint a párosnak kellett volna biztosítania a végső sikert. Ez a gondolkodásmód azonban gyakorlatilag egyet jelentett azzal, hogy a vendégek mégsem mentek tökéletesen a tutira, ráadásul ezzel, ha épp nem is hangoztatták, ők maguk is tisztában voltak.
A mai olvasó számára a lebonyolítás furcsaságaként az egyeseket nem egymás után, hanem párhuzamosan indították. Az első napi programot, azaz a Whitman — Pim, illetve a Larned — R. Doherty mérkőzéseket, ennek ellenére sem sikerült teljesíteni, mivel heves és kitartó esőzés állt be. Újabb adalék a korabeli felfogáshoz, hogy mindkét mérkőzés megkezdett játszmáit — itt is, ott is a második szettet — az eső ellenére befejezték és csak ezt követően szakították meg a küzdelmeket. Mindkét meccsen a vendéglátók 2-0-ra vezettek, vagyis az angol elképzelés már ezen a töredék napon összedőlni látszott. Egyébként az esőben való játék, főleg füvön és aszfalton, teljesen bevett jelensége volt a kornak, illetőleg sokkal fontosabbnak tartották, hogy a kényszerű cezurát legalább az aktuális játszma lezárásához kössék. Így például Larned és Doherty a második játszma utolsó játékát már felhőszakadásban abszolválták, ráadásul ez lett a leghosszabb game is, csak az ötödik egyenlő után lett a hazai sztáré. Sőt, akadnak olyan történészek is, akik az eredetileg szimpla gumilabdának anyaggal való befedését is elsősorban a brit szigeteken megszokott nedves időjárással hozzák összefüggésbe.
Ezzel összefüggésben a hálóhoz való előrejutás primérnek látszó elképzelése mögött egy sokkal lényegesebb motívumra bukkanhatunk, nevezetesen az ellenfél játékának szétzilálására. A kor amerikai játékosainak ez a végső célja, melynek azután csak puszta hozadékaként jelentkezik az, hogy vetélytársuk olyan labdával kénytelen válaszolni, melyet a hálónál már könnyen kivégezhetnek.
De ugyanígy elmondható a Larned elleni meccs első két játszmájáról is, hogy sok múlott a tempó diktálásának privilégiumán, amit az első napon a hazai játékos mondhatott inkább magáénak. Larned fonák oldalról alig hibázott szerdán, Doherty viszont makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ezen az oldalon kezdjen támadásépítésbe. A brit játéka szükségképpen lelassult, és az áhított célig, vagyis a hálóhoz, ritkán jutott csak el.