TéVonal. Illusztrált tenisztörténeti mutatványok

Első hallásra 1961-ben Szentpéterváron két okból kifolyólag volt képtelenség jelentős tenisztornát nyerni. Egyrészt a város már jóideje egy alacsony, kopasz fickó nevét viselte, akiről sok mindent lehet állítani azon kívül, hogy Péter, és hogy szent lett volna. Másrészt nem rendeztek arrafelé jelentős tornát. A pályafutása vége felé tartó Körmöczy Zsuzsának mégis sikerült abban az évben fontos diadalt aratnia egy ilyen nevű városkában. Igaz, ehhez épp az ellenkező irányba kellett útrakelnie.

Még a tél folyamán olvasgattam újra jó néhány életrajzi összefoglalót és visszaemlékezést Körmöczy Zsuzsáról, valamint vele készített interjúkat különböző időszakokból. Pályakezdéséről gyűjtögettem anyagokat, különös tekintettel a nagy port kavart 1939-es angliai túrájára, ami talán a teniszezőnő versenyzői karrierjénél is fontosabb egzisztenciális, az egész életpályát döntően befolyásoló következményeket is produkált. Böngészgetésem közepette figyeltem föl arra, hogy a magyar éljátékos nemzetközi eredményeinek számbavételei során mennyire elsikkad egyik késői, ám annál jelentősebb sikere.

A pazar 1958-as szezon csillogó gyöngyszemei, a Roland Garros elhódítása, valamint a wimbledoni elődöntő természetesen messze maga mögött hagyja a dicsőséglista további elemeit. Tekintélyes számú riviérai tornagyőzelmére már kevesebb fény vetül. Leginkább Monte Carlo-ban szerzett hat elsőségét (1948, 1952, 1958, 1959, 1960, 1962) szokás kiemelni, amely valóban párját ritkító a torna időközben megszűnt női versenyszámainak történetében. Többi ottani sikeréről már csak tétova utalások jeleznek, pedig például Cannes versenyein szintén komoly babérokat aratott. Ez a város rendezte akkoriban a legtöbb tornát, melyek közül a Gallia Hotel (1959), a Carlton Hotel (1960), valamint a helyi Lawn Tennis Club (1959) viadalán is eljutott a végső diadalig. Két további fontos riviérai helyszínről, Nizzából (1962) és Mentonból (1958, 1960) is vannak győzelmei. Ha mindezekhez az Olasz Bajnokság 1960-as bezsebelését, valamint további előkelő Grand Slam helyezéseit is hozzá biggyesztjük, akkor nagyjából fel is vázoltuk, melyek azok a legfontosabb nemzetközi eredmények, amelyek Körmöczy Zsuzsáról, ha nem is mindig pontosan és egészében, de részét képezik az alakjával kapcsolatos sporttörténeti hagyománynak.

A különböző feldolgozásokban azonban szinte tökéletesen hangsúlytalan marad, hogy a magyar teniszezők közül ő volt az első, aki az amerikai kontinensre utazott versenyezni, s akinek rögvest sikerült is egy korántsem nevenincs tornán győzelmet szereznie. Körmöczy 1961-es kalandjáról már csak azért is kár lenne megfeledkezni, mivel ezzel sikerült áttörnie egy jelképes falat a hazai versenyteniszt akkoriban jellemző szemléletmód tekintetében. Gyakorlatilag innentől számíthatjuk a magyar éljátékosok versenyeztetésének egy szakmai és politikai kötöttségektől mentesebb időszakát, egyfajta olvadás kezdetét, amelynek köszönhetően a hatvanas években Gulyás István, a hetvenesekben a Baranyi Szabolcstól Taróczy Balázsig terjedő generáció tagjai juthattak kihívásokhoz addig elérhetetlennek számító tengeren túli helyszíneken. Ezért döntöttem úgy, hogy a pályakezdet hangos sikerei és embert próbáló buktatói helyett, melyekről maga az érintett is több helyen megemlékezik, mégis inkább a Körmöczy-karrier szempontjából egyedülálló, a magyar teniszsportéból pedig úttörő jellegű amerikai túra történéseit igyekszem felgöngyölíteni. A források felkutatásakor ért a másik meglepetés. Kiderült, hogy az egykorú publicisztika tökéletesen érzékelte az esemény jelentőségét, s ehhez mérten biztosított fórumot és terjedelmet annak dokumentálásához. Nem pusztán az eredményekről, a szakmai tapasztalatokról igyekezett tájékoztatni a közönséget, hanem egy tágabb kulturális kontextus felvázolására törekedett.

A hatvanas évek elejét rendszerint a kádári konszolidáció kezdeteként szokás elkönyvelni, bel- és külpolitikai vonalon is az apró nyitások, a finom hangsúlyeltolódások időszakaként. A szövegek feldolgozása során egyre erősebbé vált bennem a meggyőződés, hogy Körmöczy útjának egy összetettebb olvasatához juthatunk abban az esetben, ha egyrészt a magyar sportélet szintjét is elérő változások példaértékű korai eseteként tekintünk rá, illetve másrészt, ha igyekszünk kihallani belőle azokat az üzeneteket, amelyekben a szocialista rendszer által propagált és mesterségesen befolyásolni próbált szemlélettől és életformától tökéletesen eltérőről alkothatott képet a korabeli olvasó.

Körmöczy saját, még aktív játékosként megjelentetett könyve, A tenisz varázsa, 1960-nál fejezi be a gazdag sportpályafutás felelevenítését. Ezzel, az amúgy kitüntetett forrásértékkel bíró munkával, tehát ebben az esetben nincs sok dolgunk. A történésekről mindenekelőtt a korabeli Népsport tájékoztatott. Rendszeresen, minden helyszínről legalább egyszer jelentkezve sportolónőnk maga számolt be telefonon a lap munkatársainak játékáról, benyomásairól és az eredményekről. Az itt található információkat a Google News szolgáltatásán fellelhető archív anyagok segítségével ellenőriztem és bővítettem. Kevesebb számszerű adattal, ám annál több sztorival, kiegészítéssel szolgál az utazásról egy apró kis könyvecske 1962-ből. Ebben különböző sportágak és sportolók távoli, egzotikus országokban tett versenykörútjairól kaphattak képet színes útirajzok modorában a hazai sportbarátok. A Hetedhétországon… címet viselő mű a magyar labdarúgó-válogatott egyiptomi vendégszereplése és birkózóinknak a tokiói világbajnokságon nyújtott teljesítményének ismertetésén túl két Amerikát járt magyar sportoló élmény-összefoglalójával is szolgál, az olimpiai bronzérmes futó, Rózsavölgyi Istváné mellett Körmöczy Zsuzsáéval. Atlétánk észak-amerikai fedettpályás versenyeken állt rajthoz, míg teniszbajnoknőnk a Karibi Körversenyen szerepelt mintegy két hónapon át.

Karibi Körverseny? Valószínűleg kevesen tudják, milyen versenyről is van egyáltalán szó. 1968-at követően a világ teniszének legfelső szintjein sok minden viszonylag rövid idő alatt végérvényesen megváltozott. A talán legjelentősebb szerkezeti változások a korábbi versenyrendszert érintették. Neves tornák, sőt tornarendszerek tűntek el szinte egyik napról a másikra a süllyesztőben, melyeknek szervezői és fenntartói valamilyen okból nem tudták, vagy nem akarták integrálni versenyeiket az alakulófélben lévő új rendszerbe. Az egyik ilyen térség, amelyik dicső múlttal a háta mögött menthetetlenül sodródott a teljes eljelentéktelenedés irányába, épp az a Riviéra volt, ahol már Kehrling Béla óta legjobb játékosaink rendszeresen megfordultak a tavaszi felkészülés jegyében. A Caribbean Circuit, vagy ritkábban a Florida-Caribbean Circuit név alatt futó másik társa pedig az óceán túloldalán vívja haláltusáját az open-éra kezdeti éveiben. Mindkét tornasorozat a versenynaptár első három-négy hónapjára kínált helyszíneket, arra az időszakra tehát, amikor különben az európai és észak-amerikai mezőny kényszerpihenőre lenne kárhoztatva. Egyébként az ötvenes-hatvanas években több további tornarendszer is kezd formát ölteni hasonló profillal az észak-afrikai térségben, illetve a Dél-Afrikai Köztársaságban. Ezeknek a versenyeknek a létjogosultsága elsősorban a nyárias éghajlattal, illetve azzal hozható összefüggésbe, hogy a téli fedettpályás versenyeztetés gyakorlata egészen a hetvenes évekig nem volt kellően egységes az ilyen típusú versenyek hegemóniájának megtöréséhez.

Míg a francia és olasz Riviérán lebonyolított küzdelmek eredetét a 19. század utolsó évtizedéig lehet nyomon követni, addig a karibi és floridai versenyek csoportba szervezett története alig két évtizedet mondhat magáénak. Az ötvenes évek első felére floridai, mexikói, kolumbiai, venezuelai, jamaikai és puerto rico-i helyszínekből állt össze a program, javarészt olyan versenyekből, amelyeknek a második világháború előtti időszakra nyúlik vissza a keltezése.

A kiválasztott tornák egymáshoz illesztése, az egységes menedzsment életre hívása és a körverseny felfuttatása azokban az években megy végbe, amikor a karibi térségbe hihetetlen mennyiségben áramlik a tőke, hogy gerjessze és kiszolgálja a javarészt Észak-Amerikából érkező tehetősebb réteget, mindazokat, akik a fogyasztói szokások rohamos átformálását kiaknázva hatalmas vagyonokra tettek szert a konjunktúra hullámait meglovagló USA polgárai közül.

Az első években még Sunshine Circuit-ra keresztelt teniszkörút kapcsán azonban ne gondoljunk olyan jól kiépített rendszerre, mint amilyeneket manapság az ATP és a WTA üzemeltet. Hivatalosan amatőr viadaloknak számítottak, tehát a versenypályán elért eredményért nem járt pénzbeli díjazás. Más kérdés, hogy ezekben az évtizedekben már a tenisz háza táján is tombol a szellemes, ám magyaríthatatlan angol kifejezéssel illetett jelenség, a shamateurism. Vagyis az a gyakorlat, amikor a színfalak mögött, egyszersmind nyílt titokként, az amatőrként elkönyvelt játékosoknak is több-kevesebb pénz ütötte a markát, amennyiben hajlandóak voltak tiszteletüket tenni egy-egy viadalon, vagy ha azon jól szerepeltek. A shamateur-ök elterjedése, illetve a visszaszorításukra hozott, általában tétova és valós szigor nélküli intézkedések a szövetségek részéről, az egyik fontos közvetlen előidézői az 1968-as nyitásnak. Az amatőr tenisz ilyen erjedése, elkomolytalanodása persze legkevésbé éppen a szocialista országok teniszsportját jellemezte. Sőt, mifelénk még nosztalgikus utódvédharcokra is sor került, a hetvenes években például az Amatőr Európa Bajnokság formájában. A Karibi Körverseny egy olyan gazdasági miliőben épült ki, amely a shamateurizmus minden feltételével rendelkezett: luxuskörnyezetbe helyezett, magánpénzekből finanszírozott versenyek, az érintett országok teniszszövetségeinek gyenge kontrollja mellett. Ide csöppent tehát a magyar bajnoknő s ez teszi érthetővé, hogy — ha még oly konszolidált formában is — beszámolóiban érzékelhetők a kulturális sokk megnyilvánulásai. Ezt már csak azért is érdemes megjegyeznünk, mert olyan sportolóról beszélünk, aki ugyan a Vasfüggöny mögül érkezett, ám aki a nyugat-európai színtereken már évek óta otthonosan mozgott, s akinek meglehetősen pontos tapasztalatai alakulhattak ki a kapitalista és a szocialista viszonyok összevetése terén.

1961-ben a karibi tornák már bejáratott, népszerű együttest képeztek, komoly riválisaként a riviérai rendezvényeknek. Amikor az 1960-as wimbledoni bajnokságon a verseny egyik szervezője meghívja őt a februártól áprilisig tartó következő idényre, a tétovázó Körmöczyt, aki erre az időszakra mindig a francia tengerpartot iktatta be programjába, angol játékostársa, Ann Haydon biztatgatja azzal, hogy bolondság a Riviéra mellett dönteni. Az európai játékosoknak mindenképpen csábítást jelenthetett pusztán az egzotikus környezet miatt is a sorozat, bár szakmai szempontból felmerülhettek némi aggályok. Rengeteg kitűnő játékos választotta a karibi tornákat, ám ezek között sok olyan is akadt, a női mezőnyt tekintve elsősorban amerikai és brit részről (férfi vonalon az ausztrálokat is ide kell számítanunk), akiknek játékfelfogása távol állt attól, ami a salakspecialistákat jellemzi. Márpedig az év eleji európai megmérettetések elvileg arra szolgáltak, hogy a szabadtéri szezon első felének fontos salakpályás versenyeire kalibrálják az érdekelteket, amihez a salak evidenciáján kívül az is hozzátartozott, hogy minél több olyan játékost eresszenek össze, akiknek ez a borítás a lételemük. A Caribbean Circuit ennek a követelménynek korántsem felelt meg. Nem csupán a mezőny összetétele volt változatos, hanem a két hónapos műsorban alkalmazott borítások is: fű, aszfalt, salak és cement egyaránt terítékre került. Véleményem szerint a magyar versenyző útra kelésében az elcsábulás nyilvánvaló ténye mellett egyfajta szakmai kalandorság jelenthette a legfőbb motivációt. Három érdekesebb tényre hívnám föl továbbá a figyelmet. Körmöczy Zsuzsa pályafutása során még sohasem vett részt ilyen hosszú sorozaton, február 17-én utazott el és április közepén, néhány napos new york-i kitérőt követően érkezett haza. Személyében először versenyzett az amerikai kontinensen magyar teniszező. Végül pedig a Vasas klasszisa volt az első magyar, aki Puerto Rico területén sportolóként képviselte hazánkat.

Az 1961-es Karibi Körverseny nyolc állomásból állt, melyek közül a Mexikóvárosban rendezett elsőt Körmöczy lekéste. A hivatalos meghívást még decemberben kapta kézhez, ám a tengernyi bürokratikus bonyodalom, leginkább a különböző vízumok beszerzése oly sok akadályt gördített az utazás elé, hogy csak egyhetes csúszással vághatott neki. Persze a korabeli körülmények ismeretében sejteni lehet, hogy már az is késedelmet okozhatott, amíg a sportvezetés egy magas polcán ülő hajdani valaki végül az egészre rábólintott. Természetesen ezen a ponton a források nem túl beszédesek. Mégis érdemes egy pillanatra elidőzni Körmöczy következő megfogalmazásánál: „Az óceánon túl még nem tudják [ti. a verseny szervezői], hogy milyen rossz levélíró vagyok és egy kissé csodálkoztak — mint utóbb elmondták — lassan visszaérkező válaszomon. A válaszírást ezúttal még hosszú tépelődés is lassította. Végül is döntöttem, vállaltam az utazást.” A rossz levélíró, a hosszú tépelődés, a lassú döntés és válasz: ötven évvel ezelőtt mindezek nem feltétlenül a közlés direkt elemei közé voltak sorolandók. Legalább olyan jól funkcionálhattak a működő politikai mechanizmusok elfedését szolgáló retorika tartozékaiként. Akinek volt rá szeme, már annak idején is megláthatta bennük a kommunikatív csatornák kétfenekűségét. Abban mindenestre bizonyosak lehetünk, hogy a sportolónő saját döntése nem volt elégséges feltétele egy ilyen utazásnak.

Zsuzsa végül London és New York érintésével Kingstonban kezdte meg túráját. A jamaikai főváros után a venezuelai következett, majd pedig a kolumbiai üdülőövezet egyik ékköve, Barranquilla. Ezután ismét a karibi szigetvilágba kirándult a tenisztársaság, előbb San Juan, majd egy újabb jamaikai város, Montego Bay kedvéért. A körverseny két utolsó helyszínét Florida biztosította. A magyar résztvevőnek Miami Beach és St. Petersburg salakpályáin ment legjobban a játék.

Számottevő különbségek nem csupán a fentebb említett és a felkészülési megfontolásokból érdekes játékfelfogások vonatkozásában álltak fenn a körverseny résztvevői között. Játéktudás alapján is versenyről versenyre megosztott volt a mezőny. A meghívott nemzetközi sztárok csapatát helyi játékosokkal egészítették ki, közöttük sok fiatal tehetséget juttatva ily módon játéklehetőséghez. Körmöczy több ilyen teljesen ismeretlen lánnyal is összeakadt a tornák első fordulóiban. Ennek ára viszont abban mutatkozott, hogy gyakorlatilag nem volt középmezőny. Egy-egy feltűnően szerény képességű játékos elleni meccset gyakran egy világklasszissal való összecsapás követett. Ehhez egyrészt alkalmazkodni is nagyobb kihívást jelentett, másrészt tovább eliminálta a sorozat felkészülés jellegét. A középmezőny hiányát csak némileg enyhítették a latin-amerikai viadalokra is elutaztatott fiatal amerikai tehetségek, mint Sally Moore, Carol Hanks vagy Gwen Thomas. Bajnoknőnk mellett abban az évben két brit hölgy, Ann Haydon és Christine Truman, az amerikai Darlene Hard, valamint a mexikói Yola Ramirez képezte a körverseny elitjét. Truman a második versenyen sérülés miatt kiszállt a folytatásból, viszont a harmadikra, mintegy pótlásaként, megjelent Maria Bueno, aki a legfrissebb, legátütőbb erőt jelentette az akkori játékospalettán. Mi sem jelzi ezt egyértelműbben annál, hogy a négy versenyből, melyen rajthoz állt, hármat meg is nyert. Hasonlóan polarizált elrendezést mutatott a férfi részleg is. Közöttük egyébként abban az évben Santana, Fraser, Emerson, Ayala és Laver voltak a favoritok.

Mindamellett fontos hangsúlyozni, hogy Körmöczynek a versenysorozaton nyújtott teljesítményét elsősorban nem ellenfeleinek képességei befolyásolták. Valószínűleg egyedül Bueno ellen indult volna eleve valamifajta érzékelhető hátrányból, viszont vele egyik versenyen sem találkozott. Befolyásoló tényezőként a szokatlan körülményekhez való alkalmazkodást kell mindenekelőtt számításba vennünk. Röviden összefoglalva Zsuzsa sokáig nem mutatkozott valami túl jónak ebben, azonban a végére hirtelen megváltozott. Az első versenyeken elszenvedett balsikerek a jól ismert ördögi körbe hajszolták: a szerencsétlenül feldolgozott kudarcélmények újabb kudarcokhoz vezettek. Az amerikai versenyekre azért bírta végül összekapni magát, mert sikerült a rossz élmények halmozódásait egyszerűen félretolnia. A mentális felszabaduláshoz tulajdonképpen annak felismerése vezetett, hogy az egész körutat egyre inkább képes volt kalandként, jó buliként kezelni háttérbe szorítva a szűkebben vett szakmai érdekeket és a teljesítménykényszert. Ez utóbbi, pontosabban az ilyesfajta kényszer megnövelt formájú változata, egy tipikusan olyan motívum, amit a magyar játékos otthonról, a szocialista sportviszonyok közül hozott magával, s ami teljesen idegenül hatott, hovatovább kontraproduktív kacattá silányult a két hónap alatt. A karibi világ könnyedsége, az édes élet bőséget és hanyag eleganciát árasztó díszletei között Körmöczy számára valóban komoly problémát jelentett a beilleszkedés. A Riviéra ebben a tekintetben más közeget képviselt, szakmailag jól megfogalmazható célokkal, több ismerőssel, közöttük olyanokkal, akik a hozzáállásban hasonló vonásokat privilegizáltak. Tízezer kilométerrel távolabb a lazaság minősült a legfontosabb értéknek, amitől éppen az került a legtávolabb, aki görcsösen igyekezett megfelelni neki. Karib-tengeri túrájának első felében Körmöczy Zsuzsa minden bizonnyal ennek esett áldozatául.

Jellemző például az a szituáció, amely a barranquilla-i versenyen elszenvedett vereség után alakult ki. Ez volt az első salakpályás verseny a sorozatban, Zsuzsa tehát érthetően többet várt magától a korábbiakhoz képest. Csakhogy miután az első fordulóban könnyedén átlépett egy helyi ismeretlenen, a negyeddöntőben alulmaradt Yola Ramirezzel szemben, aki kétségkívül komoly játékerőt képviselt, ám akit az európai színterekről már viszonylag jól ismert, és akitől még soha nem kapott ki addig. Körmöczyt teljesen letöri a dolog, s a hétről-hétre együtt vándorló társaságban annyira feltűnővé válik szomorúsága, hogy társai közösen próbálják győzködni, másképp kellene kezelnie a kudarcokat, illetve más szemszögből tekintenie az egész körutazást. Neale Fraser ezekkel a szavakkal vigasztalja: „Ne törődjön az eredményekkel, csak játsszék. Játsszék nyugodtan és eddzen. Ismerje meg jól az ellenfeleit, jöjjön bele a játékba.” Roy Emerson felesége, Joyce, ugyanezt tanácsolja: „Ne izgasd magad, mit számítanak ezek az eredmények.” Bajnoknőnk, részben sporttársai biztatására is, képesnek bizonyult időlegesen felfüggeszteni a maga rendkívül erős belső normáit és kontrollját, melyek amúgy szignifikáns részét képezték emberi és sportolói személyiségének egyaránt. Ez a Körmöczytől szokatlan irányultságú, ám végül mégis csak sikerre vivő mentális és érzelmi munka is mutatja, hogy a karibi-kaland miért érdemel megkülönböztetett figyelmet a pályafutás értékelésekor.

Fakadtak persze a körülmények másságából olyan következmények és helyzetek is, amelyek másfajta próbatételek elé állították. Közülük is a gyakorlatilag folyamatos és európai mértékkel mérve már-már elviselhetetlen hőség okozta a legtöbb nehézséget. Montego Bay, a második jamaikai verseny volt a legszörnyűbb. Itt fordult elő az, ami korábban még soha, Körmöczy fáradtságra hivatkozva feladott egy mérkőzést. Kiadós trópusi esőzéssel kezdődött, ami miatt a szervezőknek két napos késést kellett ledolgozniuk, a torna így igazából csak szerdán startolt. Az időzavaron azzal igyekeztek úrrá lenni, hogy a játékra igazán alkalmas késői napszaktól, valamint az eredetileg meghirdetett füves borítástól jó néhány mérkőzés terhére eltértek. Így történhetett, hogy Körmöczynek megint Ramirez jutott osztályrészül, ismét egy negyeddöntő keretében, csakhogy ez alkalommal egy magánház domboldalra épült cementpályáján, délelőtt fél tizenkettőkor, több mint negyven fokos hőségben, egekbe szökő páratartalom mellett. A teljesen árnyéktalan pálya ontotta a hőt, a játékvezetőnek esze ágában sem volt a kakasülőre mászni, egy közeli árnyékos verandáról figyelte a mérkőzést. Ráadásul, mivel Ramirez is legszívesebben az alapvonalon szerette tenni a dolgát, hosszú labdamenetek követték egymást sok futással. Egy órányi játékot követően még az első játszma sem dőlt el, a mexikói lány vezetett 7-6-ra. Körmöczy ekkor, a napszúrás közvetlen közelében döntött úgy, feladja a mérkőzést. Annyira erőtlennek érezte magát a folytatáshoz, hogy a felajánlott egy órányi szünetet sem fogadta el.

A venezuelai színtéren jottányit sem csökkentve a kánikulán az irgalmatlanul erős és kitartó szél okozott nehézségeket, s pont ebben a kisebb fajta orkánban kellett salakon játszaniuk. A pályák minőségére egyébként sehol sem volt panasz, sőt akadt helyszín, ahol egészen egyedi élményt kínált a játéktér. Kolumbiában a fővárosi Altamira Club kilenc olívzöldre festett teniszpályáját csillogó nikkelporral vonalazták, melyek így az esténként rendezett összecsapásokon a mesterséges megvilágításban szemet gyönyörködtető módon szelektálhattak out és in között.

A sztárok csoportja többé-kevésbé együtt maradt, ugyanabban a szállodában helyezték el őket, legtöbb esetben együtt utaztak a következő helyszínre, együtt edzettek. Azok az amerikai és latin-amerikai játékosok, akik kevésbé ismerték a magyar sportolót, az elején valamifajta csodabogárnak tekintették. Elsősorban Ann Haydon érdeme, hogy ez a státusz kissé kitágult a hetek előrehaladtával. A brit lánnyal már korábban, az európai színtereken kialakított közelebbi kapcsolat kamatozott itt, Ann volt az, aki mintegy bevezette a társaságba. Körmöczy élménybeszámolójából pedig kirajzolódik egy kép, hogy a későbbiek során milyen szerep jutott számára a nemzetközi társaságban. Némi kettősség mutatkozott e téren. Egyfelől úgy tekintettek rá, mint aki némi istápolásra szorul, másfelől viszont adandó alkalmakkor bizony alaposan kihasználták Zsuzsa természetes előzékenységét és segítőkészségét. A támogatásra nem csupán a már említett kezdeti kudarcok feldolgozása jelent példát. Amikor San Juanban bélhurut tör rá, megint csak Ann az, aki segítségére van a megfelelő étrend kiválasztásában. Ennek a pátyolgatásnak azonban ára van, bizonyos kellemetlen helyzetekben a többiek benyújtják a számlát. Például amikor Zsuzsával hozatják el az egyik szállásukon felejtett holmikat, vagy amikor Sally Moore-t sózzák rá szobatársnak, aki megszállottan gitározik és énekelget relaxáció gyanánt. Ugyanez a 21 éves hölgy edzőpartnerként is kisajátítja, amiről Körmöczy ekképpen számol be: „Ez a legalább 180 cm magas amerikai leány Kingstonban legyőzött az első fordulóban. A következő mérkőzése előtt én ütögettem vele. S attól kezdve, mivel megnyerte a versenyt, a velem való ütögetést tartotta első számú kabalájának. Pedig nagyon rossz, önző edzőpartner volt. Csak azt gyakorolta, amit ő akart. 40-50 első és második adogatás után még amúgy is kiváló tenyeresét gyúrta, majd előrejött a hálóhoz, röptézett, s végül hirtelen átszólt a hálón: Thank’s — kösz, mára elég volt. Még a labdát is nekem kellett összeszednem.” Ne feledjük: Körmöczy 36 éves ekkor és többek között a Roland Garros bajnoka!

Érdekes ugyanakkor, hogy a Vasas sportolónője rendszerint Moore-ral nevezett be a női páros versenyszámra. Ezeknek a párosversenyeknek sokat levon a sportértékéből, hogy mindössze nyolc, vagy négy páros indult. Amikor például az derül ki, hogy a Körmöczy / Moore pár vereséget szenvedett az elődöntőben, ez akár azt is jelentheti, hogy rögtön az első összecsapásukat elvesztették. A páros eredményeket a sajtó is csak érintőlegesen közölte, ezért ma már lehetetlennek tűnik összebogarászni a magyar érdekeltségű mérkőzések kimenetelét. Annyi bizonyosnak látszik, hogy egyszer sem kerültek döntőbe, illetve többször is vereséget szenvedtek a Ramirez / Haydon kettőstől, akik a legtöbb páros címet halászták el a körversenyen.

Mindenképpen emlékezzünk meg végül részletesebben is a két utolsó, floridai versenyről. A Miami Beach-en rendezett, Good Neighbor Championships-re keresztelt előbbin a döntőig jutott, míg az egész sorozat utolsó állomását, a St. Petersburg-ben megtartott ún. Masters Invitation-t, megnyerte. A finálét mindkétszer Ann Haydon ellenében vívta, ahogyan a tornákat is mindkét esetben salakon játszották. Egész pontosan Miami Beach-en „szürkés színű, valamiféle salakos anyaghoz hasonlító pályán”, s ez volt a sorozat egyetlen olyan versenye, ahol a női egyes főtáblája harminckettesre duzzadt.

A Caribbean Circuit utolsó két eseményén Maria Bueno és Darlene Hard már nem indultak el. Játékosgarnitúra tekintetében a korábban elemzett szétszakítottság ezúttal talán nem érvényesült annyira. Zsuzsa ellenfelei közül például Miami Beach-en két amerikai lány, Coumbe és Turber képviselte a tökismeretlen kategóriát, Ann Haydon pedig a világhírű sztárét. Két további vetélytársa, a negyeddöntőben legyőzött amerikai Carol Hanks, illetve az elődöntőben abszolvált brazil Mary Habicht komolyabb játékosoknak számítottak a nemzetközi teniszvilágban. Hanks legjelentősebb fegyvertényei nem sokkal későbbről valók, amikor elhódította hazája keménypályás (1962), illetve fedettpályás (1963) bajnokságát, míg a brazil leányzónak európai salakpályás versenyekről származnak a legékesebb trófeái, s volt olyan éve is, amikor a Roland Garroson kiemeltként indult. St. Petersburg-ben rögtön az első fordulóban egy jelentősebb névvel fut össze. Stephanie DeFina-t, bár ekkor még rendkívül fiatal, mindössze 15 éves volt, később, a hatvanas évek második felében többször is top tízes játékosként jegyezték saját hazájában. Az elődöntőben pedig, az ekkor még szintén junior Judy Alvarez az ellenfele, aki épp 1961-ben nyeri meg a legrangosabb nemzetközi ifjúsági viadalt, az Orange Bowl-t, majd az évtized folyamán több tornagyőzelmet is bezsebel a Karibi Körverseny programjából.

Két döntője közül az elsőn — saját bevallása szerint — Körmöczy kifejezetten gyengén játszott, megengedhetetlenül sok hosszút ütött. Haydon, aki rendkívül magabiztos játékosnak számított, végig egyenletesen és jól tette a dolgát, különösebb kunsztok nélkül. Felpörgetett tenyereseivel okozta a legtöbb zűrt. A st. petersburg-i Bartlett Club salakján azután egy mindenre elszánt, tökéletesen összpontosító Körmöczy vonult fel a revansért, illetve a körverseny kínálta utolsó esély megragadásáért. Megint, ahogy egy hónapja Barranquillában, kifejezetten erős, kb. 50 km/h sebességű szél fújt. Zsuzsát ez sem bizonytalanította el, már az elejétől érezte az ütéseket. Mintegy 500 néző előtt csaptak össze, és a legelső game hihetetlenül küzdelmesre sikerült, megszerzésével önbizalma még inkább növekedett. Megpróbálta Haydont minél többet mozgatni mélységben is, sokat és jó pillanatokban ejtett. Az első játszmában végül a negyedik szetlabdát sikerült érvényesítenie. A második játszmában az angol megkísérelte lerövidíteni a labdameneteket, a hálót kezdte rohamozni. Körmöczy nem zökkent ki, újabb és újabb pontos elütéssel és átemeléssel válaszolt. A visszavágás a számok nyelvén is tökéletesre sikeredett. Míg Miami Beach-en Haydon nyert 6-0, 6-2 arányban, addig a Masters-en Körmöczy 6-2, 6-0-ra. Talán nem árt megjegyezni, hogy éppen egy olyan kisvárosban született az első magyar tornagyőzelem az Egyesült Államokban, amelyet a verseny győztese így jellemez: „St. Petersburg a floridai félsziget másik partján, a Mexikói-öböl mentén fekvő mintegy százezer lakost számláló nyaralóváros. Az örök napsütés birodalma, az öregek kedvelt pihenőhelye. […] A Miami Beach-en tapasztalt fényűzés és pompa után egyszerű, mértéktartó világba csöppentünk.”