TéVonal. Illusztrált tenisztörténeti mutatványok

Ha Dél-Amerika és tenisz, akkor manapság férfi nevek, főleg argentinoké ugorhatnak be elsőnek. A közeli időkből azután még könnyen felidéződik Kuerten vagy Rios alakja is, akikkel máris színesedik a nemzetiségi hovatartozás, és előbb-utóbb bizonyára sokaknak eszébe jut a nagy Vilas is. A hölgyek terén, saját tapasztalatom szerint legalább is, Sabatininél legtöbbször megáll a tudomány. Legújabb bejegyzésemmel a női vonalon igyekszem árnyalni a képet, már csak azért is, mert a kontinens mindeddig legeredményesebb játékosa koránt sincs a felsoroltak között.

A térségek közé, melyek valaha is jelentős személyiségeket adtak a sportágnak, Latin-Amerika tért meg utoljára. Pusztán az évszámokra hagyatkozva persze tűnhet úgy, hogy a játék egyáltalán nem érkezett jelentős késéssel ezekbe az országokba. Brazília esetében például már 1875-ből, azaz a londoni teniszláz fellobbanását követő évből van hír a játék ismeretéről. A világ számos pontjához képest azonban a népszerűség és terjedés, a játék szabadidősportként való gyakorlása, a sportág szervezeti kiépülése, az edzők és játékosok képzése, a tornák száma és minősége évtizedekkel marad el. Az érdeklődés a modern városiasodás első jegyeit mutató tengeri kikötőkre, illetve a kontinens belseje felé meginduló vasútfejlesztésben érdekelt településekre korlátozódik. Ezeken a helyeken is elsősorban diplomaták, a hajózási és vasúttársaságok magasabban kvalifikált tisztségviselői, illetve az Angliából és az Egyesült Államokból importált mérnökök, műszaki szakemberek környezetében kerülnek ütők a kezekbe. Kevés számú klub alakul, és azok is szűk marokkal mérik a tagságot és a játszóhelyeket. A klubokat tömörítő országos, vagy akként funkcionáló szervezetek a húszas évekig váratnak magukra.

Mindezek ismeretében lehet csak helyesen értékelni az 1937-es Amerikai Nemzetközi Bajnokság női egyes fináléjának párosítását. A lengyel Jadwiga Jedrzejowska és a chilei Anita Lizana találkozása akár jelképesnek is vehető. A tenisz visszavonhatatlanul nemzetközi sportággá vált. A nevének kezelhetetlensége miatt csak JaJa-ként emlegetett leányzó Kelet-Európa hölgyei közül elsőként függetlenítette magát sikerrel a térség, itt most nem részletezendő motivációk okán meglehetősen balszerencsésen alakult versenyeztetési gyakorlatának hátulütőitől, és ért el komoly eredményeket az Alpoktól nyugatra, már nem csupán salakos pályákon. Az igazi meglepetést azonban a latin leányzó szolgáltatta, aki szülőhazájában az európai és észak amerikai viszonyokhoz képest mostoha körülmények között sajátíthatta csak el a játék elemeit, kétes minőségű pályákon gyengécske ellenfelekkel szemben szerezhetett versenytapasztalatokat. Az egyetlen értékes támaszt édesapja jelentette, aki annak idején az ország éljátékosaként híresült el. Azt követően, hogy 1930 és 1934 között zsinórban és játszva nyeri országa női bajnokságait, úgy határoz, elég volt a tehetségéhez mérten provinciális babérokból és tizennyolc évesen Európába teszi át székhelyét. Mit mondjunk, remek döntés volt! Nevével 1935-től kezdődően találkozhatunk elsősorban szigetországi versenyeken, melyeken mind gyakrabban veheti kézbe a végén a trófeákat. Számos kisebb jelentőségű tornaelsőség mellett alig két évre van szüksége, hogy olyan fontos címeket söpörjön be, mint a beckenhami, az eastbourne-i és a chiswick parki. Győz az Ír és a Skót Nemzetközin, valamint a fővárosi Queen’s Club által rendezett két nagy tornán, a London Bajnokságon, illetve a Brit Fedettpályás Bajnokságon. Wimbledonban 1936-ban, majd a következő évben is a negyeddöntőkig menetel.

Lizana feltűnése a nemzetközi teniszforgatagban azért is figyelemre méltó, mivel a latin-amerikai salakon tanultakat elképesztően gyorsan és hatékonyan igazította a füves, illetve a kemény felület támasztotta követelményekhez. Nem árt tudni, hogy a jelenlegi szóhasználat értelmében vett „kemény borítás” kifejezésnek az akkori brit és ír kínálatból szinte kizárólag a fedett csarnokokban alkalmazott faparketta feleltethető meg. Ugyanakkor a hard court szóösszetétel már a harmincas években is élt, csakhogy leginkább a salak megjelölésére használták. Az ezen a felületen akkoriban és arrafelé megrendezett két legfontosabb esemény, a Bournemouth-ban tartott Brit Keménypályás Bajnokság, illetve a brightoni torna ugyancsak részét képezték Lizana hódításainak. 1937-ben kiruccant a Rivierára is, ahol minden év első három-négy hónapjában válogatott mezőny gyűlt össze és egymást érték a rendezvények javarészt salakon. Természetesen innen is szép számú serleggel távozik. Mindeközben pedig a kor legnagyobb skalpjait gyűjti be. Az ekkoriban világszínvonalú brit élmezőny valamennyi tagját képes legyőzni, Dorothy Round, Alice Marble, Betty Nuthall, Mary Hardwick, Kay Stammers, Peggy Scriven, valamennyien áldozatul esnek képességeinek. A kontinens versenyzői is joggal tartanak tőle, közöttük egy mumusa van csupán, a francia Simone Mathieu. Csupán érdekességképpen, semmint a nagy fegyvertények felsorolásának részeként említem, hogy a mi Baumgarten Magdánkat is alaposan elkalapálja a 36-os wimbledoni összejövetel második körében (6-1, 6-1). Eredményessége mögött igazából nem bukkanunk semmilyen forradalmi újításra. Kissé sarkítva azt is mondhatjuk, sikere két egyszerű forrásból táplálkozik: szinte mindent visszaüt és kiteszi szívét-lelkét.

Mindenek fölött a korona pedig az a bizonyos US döntő JaJa ellenében, ahol jóformán esélyt sem hagy a lengyelnek (6-4, 6-2). Teszi mindezt azon a tornán, amelyen akkor indult először és utoljára. Az 1937-es évet a kor jónéhány és különböző elvek szerint szerkesztett világranglistái közül az egyik legmegbízhatóbb, a Daily Telegraph által jegyzett élén fejezi be. Chilében hősként ünneplik, ő azonban skót udvarlójának engedve és a házasságot követő gyors gyermekáldásnak köszönhetően hamarosan szögre akasztja az ütőt. Huszonhárom éves sincs ekkor. Az Európa stadionjait kísértetházakká változtató háború ellehetetleníti az érdemi visszatérést, a világégést követő gyér próbálkozások alkalmával Anita már csak árnyéka egykori önmagának. Nem övé volt az egyetlen pálya, amit derékba tört a történelem, de minden bizonnyal az egyik legígéretesebb.

Vállalva az ugrást a dél-amerikai amazonok történetének kezdőpontjától egyenest a végére, ismételten egy US Open döntőbe botlunk, Gabriela Sabatini egyetlen egy Grand Slam viadalon aratott győzelmébe Steffi Graf felett. Az évszám 1990. Kettejük rivalizálásának tízéves történetében annak a középső, rövid szakasznak a kezdete, ami az argentin lány fölényében telt. Pályájuk szinte egyszerre indult és jó ideig egymáshoz hasonlítgatta őket a szaksajtó, míg a nyolcvanas évek végére egyre nyilvánvalóbbá nem lett, hogy a mannheimi hölgy személyében kizárólag a legnagyobbakhoz mérhető géniusz jelent meg a színen. Ezzel szemben Sabatinit többször is csupán a színpad háttere, ott pedig a beváltatlan ígéret stigmája várta. Emlékszem, hány nyilatkozat, mennyi elemzés értékelt úgy vele kapcsolatban, mint akiben még rengeteg tartalék szunnyad, mint aki valós képességeit még majd ezután fogja csak igazán kibontakoztatni. Az elején jósolt, majd az idő előrehaladtával mind inkább csupán remélt apoteózis azonban, legalább is a várakozásokhoz képest, elmaradt.

A közönségkedvenc Gabby leggyengébb pontja a csodaszép feje volt. A játék mentális részleteiben, taktikában és koncentrációban nemhogy Graffal nem kelhetett versenyre, de elmaradt a nyolcvanas évek második felében indult generáció legtöbb reprezentánsa, így Szeles, Capriati, Sanchez-Vicario mögött is. Kitűnően védekezett és a hálónál is otthonosan mozgott, az alapvetően támadójátékra felépített stílusa azonban sokszor kapott léket adogatásai furcsa kettőssége miatt. Tekintélyt parancsoló első szervákkal rendelkezett, ám a fontos mérkőzéseken ritkán sikerült magas százalékban produkálnia őket, második adogatásai viszont igen vérszegények voltak, ráadásul nagy számban csapta őket a hálóba, sőt — az ember szinte nem hitt a szemének — a háló elé. Szervái gyakran hagyták cserben, adogatójátéka időnként teljesen szétesett. A legrosszabb pillanatban kétségkívül a felejthetetlen 1991-es wimbledoni döntő harmadik játszmájában, amikor kétszer is alkalma nyílt a mérkőzésért adogatni. Akkor és ott már nem csupán ellenfele, Graf zsenialitásán múlott, hogy Sabatininek öt évvel később egyszeres Grand Slam győztesként kellett befejeznie profi karrierjét, abban bizony valamennyi pályán tapasztalható gyarlóságával önmaga is vastagon benne volt.

Mégis, legyen a dicséreté az utolsó észrevétel vele kapcsolatban! Egy ütésfajta ugyanis ugrásszerű fejlődésbe kezdett Sabatini felbukkanásával a nők körében, az egykezes pörgetett fonák. Tenyeres oldalról több-kevesebb spint már jóval korábban beledolgoztak ütéseikbe a női játékosok, ugyanezt megtenni irdatlan erővel és egy kézzel a másik oldalról, hovatovább nyerő ütést fabrikálni belőle — nos, ez az ő találmánya volt, ami játékának férfias vonást kölcsönzött. És ez nem puszta szófordulat. Sabatini ütésarzenáljának legirigyeltebb darabjához honfitársa, Guillermo Vilas szolgáltatta az előképet, aki a hetvenes évek második felében gyakorlatilag újrafogalmazta backhand és topspin kapcsolatát. Mindkettejük fonákját az avatta feltartóztathatatlan bombává, hogy kivitelezésekor jó adagot belevittek egész testük mozgási energiájából. A labda megközelítése mintegy az ütés részévé vált. Sabatini tulajdonképpen még túl is tett mesterén, hiszen Vilas elsősorban a magasabb és lassabb pattanásokat produkáló salakra kalibrálta az ütést, míg női sporttársa függetlenítette a felülettől a benne rejlő lehetőségeket.

És akkor most időkapszulánkat irányítsuk 1958 tavasza és egy hamisítatlan királynő születése felé, amikor is az Olasz Nemzetközi Bajnokságot választotta európai debütálása díszleteként Maria Bueno. Lizanahoz hasonlóan ő is gyorsan kinőtte brazil hazája és kontinense kihívásait. Tizenegy évesen már a felnőttek között játszik, még tizennégy sincs, amikor játszmát rabol egy akkori top tízes amerikaitól, Shirley Fry-tól. Lance Tingay, a szakírók és tenisztörténészek mai doayenje, Rómában tartózkodott azokban a napokban és egészen lenyűgözte, amit a Foro Italico vörös borításán látott. Egy tökéletes fizikai állapotú, gyönyörű mozgású, karcsú tizennyolc éves lányt, aki a lassú felület dacára agresszív támadójátékkal, magabiztosan takarítja el útjából ellenfeleit. A legcsodálatosabb az volt, ahogy a mozgásában megnyilvánuló könnyedséget az ütéseibe is belevitte, már-már észrevétlenné téve a mozgás folyamatát az ütés pillanatától elválasztó határt. Mint aki mindig a gyors győzelemre törekszik, labdáit ritkán ütötte középre. Azokon, akik játékát figyelték, hamar eluralkodott a gondolat, hogy Bueno szinte kihívóan egy veszélyes határon szeret teniszezni, mint akit épp az így teremtett feszültség visz, hajt előre. Szépségtől sugárzó játékába ez a szakadatlan vibrálás apró, szemtelen utóízt kevert. És küzdeni is tudott: a torna elődöntőjében óriási csatában, meccslabdákat hárítva győz a címvédő Shirley Bloomer ellen (1-6, 9-7, 8-6), hogy azután a végső meccsen a címet is megszerezze.

Következő versenyén, a Roland Garroson csak azért nem ő lett Körmöczy Zsuzsi döntőbeli ellenfele, mert Bloomernek az elődöntőben sikerült visszavágnia. A következő év sikertörténet a javából: tornagyőzelmek sora, köztük mindenekelőtt Wimbledon és az Amerikai Nemzetközi, az év záróakkordjaként pedig a ranglisták szerint ő a legjobban teniszező hölgy a világon. Brazíliában elhalmozzák az elismerésekkel. Rioban gépkocsikísérettel hordozzák körbe, szülővárosában, Sao Pauloban életnagyságú szobrot emelnek és misét celebrálnak a tiszteletére. A brazil posta bélyeget ad ki képmásával.

Meggyőződésem, hogy a játékosállomány tekintetében a hatvanas évek nyújtotta a tenisz történetének leggazdagabb szakaszát. Mind a férfi, mind a női, mind az amatőr, mind a profi mezőny rendkívül összesűrűsödött, majd minden fontosabb torna végjátéka parázs küzdelmekbe, pazar párosításokba torkollott, éveken átkígyózó heves rivalizálások egy-egy újabb fejezetébe. Bueno sem egyedül lépett az új évtizedbe. A generációjából kikerült legfőbb riválisa, Margaret Smith alkatilag és felfogásban is mintha tökéletes ellentéte lett volna a brazilnak. Maria a sport nyelvén alkotó művész volt, Margaret energikus, elnyűhetetlen atléta. Kettejük kilenc szezont átívelő párharca hozta talán legbeszédesebben felszínre a Bueno személyiségében és stílusában bujkáló problémákat. Például gyakori, nem egyszer sírásig fajuló hisztijeit, amelyek egyik legemlékezetesebbikét, az 1960-as Ausztrál Nemzetközin produkálta miután kiélezett mérkőzésen kapott ki Smith-től. Zokogva, botrányos jelenetek között hagyja el az arénát, és az ausztrállal hónapokig nincs köszönő viszonyban. Kapcsolatuk ezután már sosem volt felhőtlen, annak ellenére sem, hogy mindketten kitűnő páros játékosok lévén alkalmanként együtt is szerencsét próbáltak. Legnagyobb közös sikerüket az első nyílt Amerikai Bajnokság megnyerésével érték el. Nagyjelenetei a média felületes pillantása és sablonokból építkező retorikája révén persze a nőiesség és a latin temperamentum képzetét erősítették, pedig viselkedésének ezek a látványos részletei az ilyesfajta kétes hivatkozásokon túl a sportolónő pályafutását sokkal elevenebben érintő tényezőről is árulkodtak, önértékelésének törékenységéről. Véleményem szerint a játékában és sportolói személyiségében kiütköző hiányosságok végső soron ezzel hozhatók összefüggésbe. A végletek embere volt, tipikusan az a versenyző, akit legtöbbször nem ellenfelei, hanem önmaga győzött le. Legjobb pillanataiban lélegzetelállító mutatványok röppentek ütőjéről, máskor csak szánalmasan vergődött. A technikai és fizikai könnyedség hátterében, játéka légies, artisztikus arca mögött a mentális stressz árnyéka lebegett. Billie Jean King is valami hasonlót hangsúlyozott az 1966-os wimbledoni döntővel kapcsolatban, amely számára az első, Bueno pályafutásán, mint később kiderült, az utolsó volt: „Maria mindig rendkívül feszülten teniszezett, ám amikor sikerült uralkodnia idegességén, átlépnie saját idegrendszerén, akkor kezdett el nagyszerűen játszani.” Nos, ez például azon a döntőn nem sikerült. Ahogyan az sem, hogy olyasfajta dominanciára tegyen szert, mint az évtized második felében Smith, vagy a hetvenes években King és Evert. Viszont a legmesszebb menőkig maga mögött tudhatta a közönséget. Rajongásukat elsősorban azzal vívta ki, hogy játéka közben érezni lehetett, a lehetetlen nem aktuális, Maria térfelén akármi megtörténhet. Smith például soha, pályafutásának legsikeresebb szakaszaiban sem tapasztalhatta meg a pályán a nézők ilyesfajta túláradó szeretetét, némely Bueno elleni mérkőzésén a szimpátia mértékének különbsége egyenesen kellemetlenné vált. Némi vigaszt nyújthatott számára párharcuk végső mérlege, 23 tétmérkőzésükből 16-ot ugyanis ő nyert. Az irányába megnyilvánuló szeretetet Maria Bueno ajándékként, pályafutása mélypontjain egyfajta elégtételként élte meg, népszerűségét megbecsülte, de sosem törte magát érte. Alapvetően visszahúzódó természet volt, társaival keveset érintkezett és ritkán társalgott. Valami sajátos megközelíthetetlenség vette körül, több egykori játékostárs is úgy emlékszik rá, mint aki nem csupán nem kezdeményezett, de nem is vágyott semmilyen közelebbi ismeretségre.

Habitusának összetettsége mellett karrierjét betegségek és sérülések is veszélyeztették. 1961-ben Párizsban, ahova már leromlott kondícióval érkezett, hepatitist diagnosztizáltak nála. Hazautazása után nyolc hónapig nyomta az ágyat miközben több mint tíz kilót fogyott. 1965-ben a térde hagyta cserben, az Ausztrál Bajnokság döntőjét már nem tudta végigjátszani. A decemberi térdműtét újabb négy hónap kihagyásra kárhoztatja. Ezt követően egészsége és erőnléte egyre gyakrabban hátrál ki mögüle, alvászavarok és gyomorpanaszok gyötrik, ezért az évtized második felében nyújtott teljesítménye mind egyenetlenebbé válik. Legvégül karja is felmondja a szolgálatot, 1969 elején már egy pohár víz felemelése is pokoli kínokkal jár, nemhogy az ütőé. Orvosai rábeszélik, végleg hagyja abba a versenyzést. Öt évig bírja tenisz nélkül, harmincnégy évesen ismét ütőt ragad. Az 1974-es visszatérés szépen sikerül. Annak ellenére, hogy napi egy óránál nem gyakorolhat többet, megnyeri az ekkor középkategóriás tornának számító Japán Nemzetközit. Hamar kiderül azonban, hogy a megváltozott viszonyok között, az Evert, Goolagong, Navratilova diktálta tempó mellett komoly terveket már nem érdemes dédelgetnie.Teste viszont bírta, átnyergelt hát a párosra és a vegyesre, amiket különböző alkalmi partnereivel egészen a nyolcvanas évek elejéig űzött.

A brazil salakon gyökerező stílusa valójában fűre termett, tudásának legjavát legtöbbször és legszívesebben ezen a felületen csillogtatta. A három számban elért tizenkilenc Grand Slam címe közül csak kettő származik Párizsból, hét egyéni elsőségét füvön, Wimbledonban (1959, 1960, 1964) és az Egyesült Államokban (1959, 1963, 1964, 1966) kaparintotta meg. Gyönyörű játékát három képességére építette: vele született labda- és ritmusérzékére, valamint a tökéletes időzítés iránti fogékonyságára. Minden ütésfajtához ugyanazt a fogást alkalmazta, ütéseit rövid karmunkával, ún. shortish swinggel kivitelezte. Élsportoló létére izomzata feltűnően csekély volt, ám vállának és karjának remek ruganyosságát kihasználva nem került hátrányba vetélytársaival szemben a labdának jutatott lendület és energia mennyisége tekintetében. Lapos ütésekkel dolgozott, melyek a másik térfelén élesen, kellemetlenül vágódtak fel, amiért felettébb alkalmasak voltak nyomás alatt tartani az ellenfelet. A labdákat az ötvenes-hatvanas évek fordulóján induló generáció tagjai közül mindenkinél korábbi fázisban ütötte meg. Sebesen, provokatívan támadott, a kivárást, az előkészítést meghagyta másnak. Röptéi a legvérmesebb elütések ellenében is könnyedek, magától értetődőek maradtak. Lábmunkája gyors volt és pontos, minek köszönhetően nem szorult rá, hogy ütéseibe precízen beleálljon, azokat gyakran akkor is, amikor elkerülhette volna, futtában oldotta meg. Ez főleg a nyerő ütés fogalmát szélesítette ki repertoárjában. A taktikai megmérettetésben Margaret Smith, vagy Billie Jean King színvonalát nem érte el, és játékának további hiányosságaként említhető az ütésbiztonság ilyen szinten kirívóan alacsony foka. Ebből is, nem csupán természetéből fakadóan, a pályán nyújtott teljesítménye felett szinte mindig ott lebegett az összeomlás sötét fellege, ugyanakkor hátrányból vagy kiélezett helyzetben sem teniszezett feltétlenül gyengébben a legjobbaknál. Játékában és egész lényében ellentétek lappangtak, produkcióját azért volt minden kortársáénál érdekfeszítőbb figyelemmel követni, mert sohasem lehetett tudni, a következő pillanatban ordító sutaságnak vagy pazar jelenetnek leszünk szemtanúi. Elért eredményei mindenesetre arról árulkodnak, hogy a publikum az utóbbiból láthatott többet.