A hetvenes évek első fele a férfi teniszben meglehetősen összetett képletet állított föl a játékosok korát, játékfelfogását és képességeit illetően. Az öreg, ám felettébb nagy játékerőt képviselő profik és az 1968-as nyitáskor erejük teljében lévő amatőrök találkozása a hetvenes évek elején helyet követelő fiatalokkal generációk és stílusok izgalmas kavalkádját idézte elő. Nem szokványos nemzedékváltás zajlott, az események az 1974-es és 1975-ös szezonban kulmináltak, főszereplővé pedig a húszas évei elején járó Jimmy Connors lépett elő. Személyében az extravagancia küzdött meg a régi iskolákkal. A kimenetel tartogatott meglepetéseket mindkét fél számára.

Pancho Gonzales 1948-ban nyert először Amerikai Nemzetközit, Petr Korda ötven évvel később szerezte meg egyetlen egyesbeli Grand Slam trófeáját Ausztráliában. Jimmy Connors pedig az az egyedüli játékos, aki mindkettejük ellen játszott tétmeccsen, és akivel kapcsolatban talán ilyesfajta adatokkal lehetne legjobban szemléltetni, mekkora ívet is jelent negyedszázadot eltölteni a sportág versenypályáin. Connors, aki játékával és viselkedésével is UFO-ként jelent meg a hetvenes évek elején, és aki megdicsőült vén harcosként intett búcsút közönségének a kilencvenes évtized közepén. Tevékenységét markánsan elkülönülő szakaszokra lehet bontani: a csikóévekre (1970-1973), a berobbanásra (1974-1975), a Borggal (1976-1978), és McEnroe-val (1982-1984) szembeni rivalizálás, illetve az eközben bekövetkezett megtorpanás éveire (1979-1981), majd a hosszan elnyúló, szép, sőt olykor hihetetlen megvillanásokat hozó utószüretre (1985-1992), végül pedig az alkalmankénti versenyzés jegyében lehúzott utolsó esztendőkre (1993-1996).

Olyan pályafutásról van szó, amely egészen speciális adalékokkal szolgál akkor, amikor az élversenyzés jellemzőit az életkori sajátosságokkal összefüggésben vetjük fel. A Connorsról írott nívósabb pályarajzok nem is mulasztják el, hogy kiaknázzák a tálcán kínált lehetőséget bemutatván, hogy az idősödő sztárt az újabb generációk megjelenése miféle kihívások elé állította, illetve azoknak miképpen igyekezett megfelelni. Külön szerencse ehhez, hogy az amerikainak sosem kellett légüres térben teniszeznie. A legszűkebb elit összetétele gyakorlatilag háromszor cserélődött le körülötte, ám mindig kitűnő, történeti távlatokban is maradandót alkotó játékosok adták az újabb kihívásokat. A hetvenes évek második felétől a nyolcvanas évek elejéig fennálló, Borg, Vilas, McEnroe alkotta csapatot a nyolcvanas évek közepe táján váltotta a Lendl, Wilander, Becker, Edberg négyszög, hogy azután pályája vége felé még kóstolót kapjon a kilencvenes évek olyan meghatározó egyéniségeiből, mint Agassi, Sampras, és Courier. Amiről azonban kevesebb szó esik a Connors-irodalomban a generációs különbségek említésekor, azok a pálya első fontos évei. Nem kevésbé tanulságos ugyanis a reláció megfordítása, azaz megírni a történetét annak, miképpen szembesült a generációváltás buktatóival az ifjú Jimbo, illetve milyen problémákkal találták magukat szemközt az idősebbek, amikor Connors fergeteges teniszének igyekeztek megfelelni.

Az 1968-as nyitás után a világ legnagyobb versenyeire visszatért a játékosoknak egy meglehetősen idős csoportja, akiket az ötvenes és hatvanas években szippantott ki az amatőrök táborából a profi cirkusz. Az open-korszak kezdetén ez a rendkívüli játékintelligenciát felmutató szűk garnitúra Rod Laver és Ken Rosewall vezetésével szinte teljesen felmorzsolja a korábbi amatőr élvonalat, ahonnan csak kevesen tudják átmenteni meghatározó pozíciójukat a hetvenes évekre. Közéjük tartozik John Newcombe, Arthur Ashe, Stan Smith és Tom Okker. Azonban 1974-ben, amikor a huszonkét esztendős Connors három Grand Slam tornát nyerve bejelentkezik az egyeduralomért, már ők is a harminc felé vagy azon túl járnak.

Ha alaposabban szemügyre vesszük a 74-es évad eredményeit, ez az egyeduralom a Small Slam ellenére is meglehetősen ingatag. Mindenekelőtt azért, mert Connors úgy kaparintja meg a címeket, hogy a három tornán összesen csupán hét kiemeltet kell legyőznie, akik közül a legmagasabb, hármas sorszámúval az Ausztrál Nemzetközi elődöntőjében találkozik. Ám ez a szám is mindössze egy akkori fiatal ausztrál játékost takar, John Alexandert, akiből a későbbiek folyamán sem lett valami nagy név. Hiába, Ausztráliát akkoriban gyakran hanyagolták a sztárok! A kérdéses évben például a tizenhat kiemelt közül tizenhárman hazaiak, Jimmy mellett egy németet és egy svédet láttak el sorszámmal, akik közül az utóbbit egyébként Björn Borgnak hívták. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy az ekkor tizennyolc éves Borg soha többé nem tette tiszteletét Ausztrália bajnokságán, mint ahogy soha sehol nem indult többé Connors-szal párosban sem, csak ekkor, csak itt. És ez az elkerülősdi jellemezte az egész szezont azokon a tornákon is, ahol távolról sem volt ennyire híg a mezőny. Newcombe-bal, a legveszélyesebbnek ígérkező ellenféllel, a másik három Grand Slam torna egyikén sem akad össze. Smith-t, Ashe-t, Borgot és Okkert a sorsolás szeszélyének, illetve a fent nevezettek idő előtti búcsújának köszönhetően Wimbledonban és Forest Hills-ben is ugyanúgy elkerüli, ahogyan a korszak másik fenegyerekével, Nastase-val sem kell megmérkőznie a végső győzelemért sem itt, sem ott. A kisebb tornákon is hasonló a helyzet: Newcombe ellen egyetlen rendezvényen sem kell pályára lépnie, a többiek ellen is csupán fejenként egyszer, igaz, Smith kivételével mindegyikük ellen győzni tud.

A korai sikerek történetéhez ugyanakkor hozzá kell számítani Connors felemás létmódját a profik táborában. Ő ugyanis azon kevés sztár közé tartozik ezekben az években, akik nem köteleződtek el a profi játékosok által 1972-ben létrehozott ATP felé, ami több-kevesebb súrlódást, cserébe viszont eltérő mozgásteret biztosított számára a versenyéletben. Pályája elején ezért számos kisebb, könnyebben bezsebelhető tornán indult, míg némely fontosabb viadaltól akarva-akaratlanul távol maradt. A leghírhedtebb ilyen eset épp az 1974-es Roland Garros, melyről szabályszerűen kitiltják, miután egy olyan tengerentúli tornasorozathoz szerződött el, amely mind az ATP, mind pedig a Francia Tenisz Szövetség szemében vörös posztónak számított. A teniszfanatikusok körében azóta is vita tárgya, hogy Jimbo megcsinálta volna-e a Grand Slam-et, amennyiben engedélyezik indulását. Az mindenesetre biztos, hogy amennyiben nem csak annak gondolatával játszadozunk el, hogy mi lett volna, ha abban az esztendőben elindul Párizsban, hanem azzal is, hogy mi lett volna, ha a szerencse ugyanúgy mellette áll a riválisok elkerülésében, mint a másik három nagy tornán, akkor nem nehéz Connors neve mellé behúzni egy képzeletbeli Grand Slam-et.

A fantáziálás helyett sokkal beszédesebbek azonban a tények. Az amerikaiak újdonsült és máris renitens ütőforgatójának a wimbledoni és a forest hills-i döntőben is az a Ken Rosewall jutott ellenfeléül, aki Connors születésekor, 1952. szeptember 8-án, negyeddöntőt vívott az Amerikai Nemzetközin. A harminckilenc éves ausztrál, mielőtt átpártolt volna a profikhoz, már az ötvenes években mindent megnyert az amatőrök között — Wimbledont kivéve. Az akkor elpuskázott két döntő (1954, 1956) mellé a határok ledöntését követően azután sikerült egy újabbat (1970) biggyesztenie. Mindenki úgy tekintett a Connors elleni találkozóra, mint az utolsó esélyre, s ezért nem nehéz kitalálni, hogy a teljes Centre Court melyiküknek szurkolt. Csupán Connors gondolkodott másképp arról, hogyan is kéne tovább írni a sportág történelemkönyvét. Nem tisztelve kort, sem rangot tökéletes játékkal megsemmisítette Rosewallt (6-1, 6-1, 6-4), majd az egész produkciót ugyanolyan hőfokon megismételte két hónappal később az utolsó füves US Open fináléjában (6-1, 6-0, 6-1).

A két hasonló lefolyású döntő alapvetően azért hozhatta a győztes lehengerlő fölényét, mert Connors épp abban volt a legerősebb, aminek lehetséges ellensúlyozásában Rosewall gyengének számított. A legtöbb elemző vitán felülinek tartja, hogy — az open-korszakban mindenképpen és a mai napig — Jimbo volt a legjobb adogatásfogadó játékos a tenisz történetében, míg Rosewall adogatásai, főleg a második szervák, erő tekintetében átlagon aluliaknak számítottak. Ezt az ironikusan Mr. Muscles becenévvel illetett, viszonylag alacsony testmagassággal bíró ausztrál — mi mást tehetett volna? — szervái pontosságával és mélységével igyekezett kompenzálni, ami, ha jobb napot és/vagy egy átlagos returnt produkáló ellenfelet fogott ki, általában elegendő is volt, hogy ne kerüljön veszedelmes hátrányba adogatójátékai során. Ám ezen a két mérkőzésen nem csupán ellenfele volt nagymestere az adogatások kezelésének, hanem Rosewall volt, aki tudása alatt teljesített, és Connors, akinek szinte minden sikerült. Ahhoz, hogy ez a különbség is megismétlődött a US döntőben, persze már köze lehetett a nyomasztó wimbledoni emlékeknek is. Rosewall például csak adogatásainak 59%-át ütötte át elsőre Forest Hills-ben, ami olyan adat, ami a fentiek fényében szinte mindent megmagyaráz. Egyetlen ászt sem tudott bevinni, viszont tíz adogatójátékában összesen öt kettőshibát vétett.

Egyébként a két játékos első ránézésre nagyon hasonló felfogásban teniszezett, és legjobb ütéseik is azonosak voltak, Rosewall is remek return birtokában volt, és mindketten rendkívüli fonákot tudhattak magukénak. Abban is hasonlítottak, hogy futóteljesítményük alapján a labdamenetek felgyorsítására hajtottak. Ám minden párhuzam ellenére döntő különbség kettejük összevetésekor, hogy a játék említett elemeit eltérő korok lenyomataiként építették be eszköztárukba. Igazából csak gyorsaság tekintetében voltak partiban, sőt a már majdnem negyven éves Muscles talán még sebesebben is mozgott Jimbonál. Connors lábmunkája inkább adottság volt, míg az ausztrál híresen sokat fektetett kondíciója makulátlanságába. Vannak, akik szerint a két finálé végeredményét az is befolyásolta, hogy Angliában és az Államokban is Rosewall sokkal hosszabb és viharosabb elődöntőkre kényszerült, mint Connors, illetve, hogy akkortájt még nem volt pihenőnap a döntő előtt. Ezt szerintem nem feltétlenül kell figyelembe vennünk, Ken szívóságára pályájának ebből a kései időszakából is több példát találunk. Játéka azonban letagadhatatlanul magán viselte az ötvenes évek számtalan jegyét, támadó szemlélete ellenére sokkal kevésbé sarkított teniszt játszott, így például alapütéseiben az éles és a pörgetett változatot is alkalmazta, illetve repertoárjában gyakran feltűnik még az ejtés és az átemelés is. Connorsnál ilyesmit nyomokban sem találunk, még sokszor kiszorított helyzetben sem jut eszébe magasan felpörgetni a labdát, egy kockázatosabb elütést sosem cserélne el egy laza átemelés kedvéért. Éppen ebben keresendő az amerikai teniszművészetének leginkább organikus vonása, a nyers erő és a dinamikus fizikai jelenlét párosában megtestesülő folyamatos nyomásgyakorlás. Ezekben az években egymástól függetlenül jegyzik meg ellenfelei róla, hogy a mérkőzéseken mindenki másnál előbb és kérlelhetetlenebbül tudja vetélytársai fejéből kiverni a győzelem gondolatát. Maga Rosewall is úgy nyilatkozott, hogy egész pályafutása során Connors volt az egyetlen, akivel szemben nem tudta elhinni, hogy győzhet. Márpedig ez nem csekélység, mert egyrészt nem akárki mondta, másrészt olyan pályafutással a háta mögött, amely a férfi tenisz egyik legnívósabb korszakán húzódott végig.

Jimmy Connors üstökössége kétarcú jelenség. Bizonyos értelemben előzmények nélküli játék az övé, aminél fogva 1973-1975 táján jelentős helyzeti előnyt élvezett a többséggel, és kiváltképp a legidősebb generációval, a preopen időszak öreg profiaival szemben. Ugyanakkor stílusának üsd-vágd-nem-apád jellege könnyen visszavághatott, hiszen itt rendkívül szűk ösvény vezet a tartósan kiegyensúlyozott ütésbiztonság felé. Az első években becsúszott váratlan vereségek a játék kalibrációjának ilyesfajta nehézségeiről is tanúskodnak. Ezt akár magyar vonatkozású példával is szemléltethetjük. Taróczy, aki 1976-ban játszott először Connors ellen, sosem tudta legyőzni. Öt találkozásuk során a sikerhez legközelebb az 1979-es Amerikai Salakpályás Bajnokság nyolcaddöntőjében (7-5, 1-6, 7-9), illetve az 1981-es Német Nemzetközi elődöntőjében (6-4, 3-6, 6-3, 4-6, 4-6) állt. Viszont — amit kevesen tudnak! — győzött magyar játékos ellene, csak jóval korábban, amikor az ifjú jenki még hajlamosabb volt az elbizonytalanodásra. 1972-ben Nizzában a második körben Korpás Attila parancsolt megálljt neki (6-3, 2-6, 6-3), természetesen salakon.

A fenti momentumok egyébként a későbbiek során is megőrizték jelentőségüket. Stílusának besorolhatatlanságából hosszú távon az a következmény adódott, hogy Connors-ból mindenkinek külön fel kellett készülnie. Aki nem lógó orral akarta elhagyni egy-egy Jimmy elleni mérkőzés után az arénát, annak nem volt elegendő magas színvonalon tálalnia tudását, illetve a taktikai kelléktár bevett sémáit variálnia, hiszen a kiváló return-öknek és a nyílegyenes rakétákként pályára küldött alapütéseknek köszönhetően a kezdeményezés birtoklása legtöbbször eleve nem volt kérdéses. Borg, Vilas, McEnroe, illetve a fiatal Lendl, azaz legnagyobb ellenfelei, akikkel Connors-nak legjobb éveiben akadt dolga, valamennyien felismerték ezt. Mindegyikük, még Big Mac is, aki pedig éppen nem arról volt híres, hogy saját játékát felforgassa ellenfele kedvéért, akkor érhetett el sikert ellene, ha első lépésben többé vagy kevésbé, de alkalmazkodott ehhez a harcmodorhoz.

Ami kiegyensúlyozottságát illeti, arról elmondható, hogy a versenypályákon eltöltött negyedszázad utolsó harmadára kimagaslóan jó lett. Fizikai adottságai és sokszor emlegetett játékszeretete mellett Connors elnyúló karrierjének ez az egyik legfontosabb magyarázata. Jómagam, aki már csak a nyolcvanas évek közepétől láttam őt játszani, alig emlékszem, hogy fonák oldalról indokolatlanul hibázott volna. Elvétett lecsapást, amit egy idő után kifejezetten figyelemmel követtem, pedig egyet sem láttam. Smash tekintetében a nyolcvanas évektől egészen addig, míg abba nem hagyta, a legjobbak között volt. Utánozhatatlan érzékkel kivitelezett adogatásfogadásai szintén halmozott jelentőségre tettek szert esélyeinek javításában akkor, amikor már jóval benne járt a harmincban.

A Ken Rosewall fölött aratott dupla diadal, illetve ugyanebben az évben Borg első Roland Garroson szerzett címe jelzésértékűnek tűnt abban az értelemben, hogy az 1968 utáni időszak első szakasza lezárult, a váltás előtt induló idősebb generációk háttérbe szorultak, és helyettük azok a fiatal játékosok kapják a főszerepet, akiknek már semmi közük a hatvanas évekhez. A generációváltás feltartóztathatatlannak látszó közeledését azonban még egy év erejéig elodázták az idősebbek. Ennek leginkább Connors volt az elszenvedője, akinek sikerült azzal a kivételes produkcióval meglepnie közönségét, hogy az 1974-ben megnyert három Grand Slam döntőt 1975-ben három elvesztettre cserélje át. Ezek közül kettőben, Ausztráliában és Wimbledonban két jóval idősebb sporttárstól szenvedte el vereségét, akik karrierje évekkel 1968 előttre nyúlik vissza.

A még 1974 decemberében elkezdődött 1975-ös Ausztrál Nemzetközinek védőként és első kiemeltként nekivágó Connors magabiztosan menetelt a döntőig. Papíron ugyan három kiemeltet is el kellett volna takarítania maga elől odáig, ám a szerencse ismét úgy alakította, hogy erre ne kerüljön sor, ámbár az is igaz, hogy ebben az évben, ahogy tavalyi sikere alkalmával is, a potenciálisan nehezebb feladatokat a közvetlen élvonaltól némileg elmaradó ausztrál játékosok jelentették volna. A döntőben viszont a másik ágon haladó, második kiemelt John Newcombe várt rá, akivel tavaly egyszer sem kellett játszania, és aki egyetlen ezt megelőző találkozójukon (US Open 1973) füvön legyőzte őt. Newcombe lényegesen döcögősebben jutott azonban a fináléba, mint amerikai ellenfele. Három öt játszmás küzdelem volt a háta mögött, melyek közül a Geoff Masters elleni negyed-, illetve a Tony Roche elleni elődöntő igencsak fogcsikorgatósra sikerült. Csakhogy az ekkor harmincegyedik évét taposó teniszjátékos egyik fontos erénye épp a fogcsikorgatás volt. Egész pontosan abban volt korának egyik legjobbja, hogy rendkívül erős önkontrollja révén a legnehezebb pillanatokban is megőrizze amúgy sem lebecsülendő szellemi kapacitásait. A majré, a kézremegés, a szétesés messze elkerülte, egyedül jó játékkal lehetett legyőzni, demoralizálással nemigen. Ez, ahogy a korábbiakból kiderülhetett, Connors ellen rendkívül jó pontnak számított. Roche ellen a döntő játszmában 2-5-ről támadt föl miközben négy meccslabdát is hárított. Mindehhez még azt is érdemes hozzá számolni, hogy a manapság bevetthez képest a tornaprogramot sokkal szorosabbra szabták, valamint Newcombe párosban is érdekelt volt. Geoffot az év utolsó előtti napján, Tony-t szilveszterkor fektetette kétvállra. Saját bevallása szerint annyira fáradt volt már, hogy az utóbbi csata utolsó háromnegyed órája egyszerűen kihullott az emlékezetéből és a páros elődöntőt le is kellett mondania. Könnyen elképzelhető — gondolt bele elemzése során Newcombe — az is, hogy amennyiben az újév napján vívott férfidöntőben nem sikerült volna a negyedik játszmában egy 9-7-re végződött rövidítés formájában pontot tennie összecsapásuk végére, Connors egyszerűen elsöpörte volna az utolsó felvonásban.

Newcombe másik, még híresebb fegyvereként az adogatásaira emlékeznek a krónikák. A még a nyílt-korszak előtt induló játékosok között övé volt a legfélelmetesebb szervajáték, amelyben mintegy kvintesszenciálisan mutatta föl mindazt az erőt és szépséget, amit a Hopman-iskola legnagyobbjaitól tanult meg tisztelni a teniszvilág majd húsz éven át. Már első adogatás címén is ritka nagyokat sózott oda, a fogadó számára kellemetlen spin és a sebesség közötti szokásos kompromisszummal nem sokat bíbelődött, rendesen beledolgozta ezt is, azt is. Második adogatásai pedig egyszerűen elképesztők voltak, olyanok, amilyenekkel mások első gyanánt is boldogan kiegyeztek volna. Ebben a vonatkozásban Sampras-szal mérhető. Ezt a félelmetes fegyvert követték röptéi, melyek körülbelül hasonló jelzőket érdemelnek. Első röptéit oly magas százalékban helyezte tökéletesen, hogy ritkán volt csak szüksége másodikra. Tenyeres oldalról egyenesen a történelem egyik legjobb volley-zsonglőrét tisztelhetjük személyében. Második szervája után például szokása volt, hogy felfutáskor feltűnően fonákra helyezkedjen, így provokálva ki egy tenyeres oldalra érkező választ.

Mindezekből már érezhető, hogy 74-75 táján Newcombe azon kevesek közé tartozott, akik a fékezhetetlennek tűnő ifjú jenki számára a régiek közül odavethetik a zablát. És pontosan ez is történt azon a Kooyong arénában lezajlott újévi döntőn. Newcombe 7-5, 3-6, 6-4, 7-6-os győzelme sokkal több, mint a legszínvonalasabb férfi finálé a torna hetvenes évekbeli, némileg egyenetlen történetében. Remekbe szabott zárópecsét az ausztrál tenisz megismételhetetlennek tűnő aranykorán.

Az ausztrál játékosnak ez volt az utolsó Grand Slam győzelme, ahogyan Connors ellen is ekkor sikerült győznie utoljára. Ugyanezek a megállapítások érvényesek arra a teniszezőre is, aki szintén a hatvanas évek közepén tűnt föl, és akinek Wimbledon hozta el a megdicsőülést Jimbo ellenében. Nevezetesen Arthur Ashe-re, az egyetlen színesbőrű wimbledoni férfi bajnokra, akitől ezt a dicsőséget akkoriban már nemigen várta senki. Úgy tekintettek rá, mint aki puskaporának javát az elbukott 72-es US fináléval bezárólag elpuffogtatta. Az utóbbi években kevesebbet versenyzett és szerényebb eredményeket mondhatott magáénak, a feltörekvő fiatal generáció, Connors, Vilas, Borg elhúzni látszott mellette. A finálé előtt nem sok minden szólt a javára, többek között a tornán mutatott játéka sem volt egyértelmű. Így például a negyeddöntőben McEnroe 1981-es bajnokságáig ő verte meg utoljára Borgot az All England pázsitján, amiről egyrészt ekkor még senkinek sejtelme sem volt, másrészt a svéd ágyéksérüléssel bajlódott. Az elődöntőben pedig kis híján kiesett, a fénykorát ekkor már messze maga mögött hagyó Roche elleni mérkőzés negyedik játszmájának rövidítésében (amit ekkor Wimbledonban még 8-8-as állásnál alkalmaztak) igencsak rezgett a léc.

Ugyanakkor Ashe 1975-ös szezonjának egy másfajta olvasata is adekvát. Borgot például Wimbledon előtt három torna döntőjében is legyőzte, melyek közül a dallasi WCT finálé volt a legfontosabb. Az év végére pedig több tornagyőzelem szerepelt a neve mellett, mint a korábbi évek során bármikor. A fogadóirodák a döntő előtt mindazonáltal tíz az egyhez adták esélyeit méghozzá leginkább azért, mert a címvédésre hajtó Connors egyszerűen legázolta addigi ellenfeleit, és hat mérkőzést követően mindössze egyetlen rövidített szettel a háta mögött vonulhatott ki a Centre Court-ra a döntő napján egy olyan ellenfél társaságában, aki pár nap múlva tölti be harminckettedik életévét, s akinek még sohasem sikerült legyőznie őt. Jimmy-t már mindenki Don Budge, Tony Trabert és Chuck McKinley, vagyis azon honfitársai között vélte megpillantani, akik 1938-ban, 1955-ben, illetve 1963-ban játszmaveszteség nélkül emelhették magasba minden trófeák legnemesebbikét. Ehhez képest alig háromnegyed órányi játék után az eredményjelző zöldes kijelzői két 6-1-es játszmagyőzelmet hirdettek az idősebb teniszező javára.

Ashe érdekes és alighanem kétesélyes elgondolást alkalmazott, ami azonban ezen az egy napon kétségkívül sikeresnek bizonyult Connors atomteniszével és elszántságával szemben. Altatta és egyben provokálta is a fiatal címvédőt. Óvatosabban return-özött a tőle megszokottnál és rengeteg lágy, ám jól helyezett ütést dobált vissza Connors-nak, aki ettől teljesen megvadult és a „fejjel a falnak” egy tipikus esetét produkálva bukta el az első játszmákat. Azzal zavarta össze teljesen, hogy kitérő, finomkodó ütései közé váratlanul egy-egy élesen vágott fonákot vagy keményen, laposan pörgetett tenyerest csempészett, miközben igyekezett a labdát minél távolabb tartani Jimmy kegyelmet nem ismerő fonákjától. Ellenfele a harmadik játszmára végre rendezte sorait és felismervén, hogy a járt úton a vesztébe rohan, megfontoltabban támadott, ráadásul ki nem kényszerített hibáit tenyeres oldalon sikerült számottevően csökkentenie. Öt-öt után egy break-kel behúzta a játszmát, amelyben Ashe továbbra is jól játszott, ahogy a negyedik elején sem ő esett vissza, hanem Connors táltosodott meg, legjobb formáját mutatva elhúzott 3-0-ig. Bár furcsán hangzik, tulajdonképpen ez a három játék döntötte el a mérkőzést, nevezetesen az, hogy Ashe ellenfelének legjobb pillanataiban sem bizonytalanodott el, egyszerűen kivárta, hogy a nekihevült ifjú alászálljon a hullámhegyről. Előbb egyenlített, majd az előnyt is megszerezte, amihez Connors már csak asszisztálni tudott (6-4). Két olyan ütésnemben, a tenyeres röpték és az átemelések terén is rendkívül nagyot alkotott, amelyben sosem volt különösebben jó. Diadala tehát azon túl, hogy kiérdemli a váratlan és a történelmi jelzőt, még egészen meglepő módon is ment végbe, szerzője nem csupán az esélylatolgatókra, hanem önmagára is alaposan rácáfolt. Hozzá a kulcsot az a szinte tapintható nyugalom adta, ami valamennyi szakavatott szempárnak a mérkőzés kezdetétől feltűnt, és ami kitartott a találkozó egész folyamán. Ezt maga az érintett úgy fogalmazta meg, hogy egyszerűen folyamatosan érezte, hogy nem veszíthet azon napon, aminek következtében a mérkőzés alatt egy sajátos transzban játszott, különleges flow-élményt élt át. Nem a játéka vált energikusabbá, netán pontosabbá, hanem lelkiállapotát tekintve a bizonyosság és a kizökkenthetetlenség uralkodott el rajta, mintha a teste, a keze csak médiuma lenne annak az erőnek, ami a győzelemig viszi: „The shots were just flowing for me that day. I wasn't trying to hit the shots. They were just coming off my racket.” — próbálta később szavakba önteni. A sokat emlegetett „esélytelenek nyugalma” szó szerint testet öltött Arthur Ashe-ben azon a londoni nyári délutánon.

A connors-i pályakezdet kínálta generációs küzdelmek tanulságai közül mindenképpen érdemes kiemelni legalább kettőt. A játék megváltozott sebességéhez való alkalmazkodás nem feltétlenül függ az életkortól. Sok múlhat azon, hogy az újat hozó, a labdameneteket felgyorsítani igyekvő megoldásokat az idősebb játékosok közül ki hogyan tudja kezelni, ami pedig merőben esetleges, mivel első sorban annak vonatkozásában dől el, hogy az új játékelemre adható potenciális válaszokat milyen mértékben birtokolja az illető. Connors adogatásfogadásai igazán újnak voltak mondhatók mind gyorsaságuk, mind változatosságuk, mind pedig pontosságuk tekintetében. Alkalomadtán nem az volt tehát a döntő, hogy Newcombe elcsigázottan, Rosewall viszonylag fitten állhatott ki Connors ellen, hanem az, hogy Rosewall adogatása gyenge volt, Newcombe-é viszont első osztályú. Nem a 74-es Rosewall lábmunkája maradt el a 75-ös Ashe-féle mögött, hanem hiányzott az ausztrálból a törekvés a játék ritmusának felforgatására, ami viszont irányt szabott az afro-amerikai tevékenységének.

Az életkori sajátosságok — és legyen ez a második gondolat — sokkal jobban érintik az alkalmazkodó-képesség mentális oldalát, mint a technikai, vagy az erőnléti szegmenst. Rosewall ugyanazt játszotta New Yorkban is, mint két hónappal korábban Londonban. Nem vitt bele ebbe a második küzdelembe semmilyen taktikai újítást, ami azután épp olyan egyoldalúan pergett is le. Feltett kezekkel érkezett, lógó orral távozott. Ashe képes volt mást nyújtani, mint amit várni lehetett tőle. Ha eltekintünk kissé misztikus önértelmezésétől, a kívülállók számára is nyilvánvaló volt, hogy egy egyedi, erre a mérkőzésre életre hívott Ashe ütögeti a labdát a tüzes Titánnal szemben, aki viszont éppen ellenkezőleg, és éppen ezért nem találta önmagát. Rosewall önmagát hozta, csakhogy balszerencséjére a háló túloldalán adogatásfogadásainak, fonákjainak és energikusságának húsz évvel későbbi kiadását láthatta viszont, ami pokoli élmény lehetett. Newcombe-nak és Ashe-nek volt hova nyúlniuk és volt miből meríteniük.