TéVonal. Illusztrált tenisztörténeti mutatványok

Január tizedik napja óta a legnagyobbak emlékét ápolni hivatott szervezet, az International Tennis Hall of Fame legidősebb élő tagja Gardnar Mulloy, a negyvenes és ötvenes évek kitünő párosjátékosa. Ezen a napon hunyt el ugyanis kilencvenhét éves korában Sidney Wood, akire egy, a maga nemében egyedülálló történet felelevenítésével emlékezem. Mesét mondok, valódit. Manapság ilyesmi elképzelhetetlen lenne.

Mielőtt belevágnék, azonban mindenképpen szükségeltetik némi előzetes csevely arról, mivel is gazdagodik mostanában, illetve mivel gazdagodott annak idején egy-egy wimbledoni férfi bajnok. Ez idő tájt természetesen rengeteg pénzzel, valamint azzal a megtiszteltetéssel, hogy a sportág valamennyi közt legbecsesebb trófeáját mintegy félóráig emelgetheti, csókolgathatja és ölelheti kamerák és fotósok keresztüzében. Régebben másként volt, és itt nem elsősorban arra gondolok, hogy jóideig nem járt pénz a dicsőség mellé, hanem arra a másik két trófeára, melyet hoszzú évtizedeken át szintén átvehetett, sőt, a Challenge Cup-pal ellentétben az egyiket még haza is vihette. A kettő közül az ún. President's Cup ért meg kicsivel hosszabb kort, melyet 1907-ben alapított az akkori brit uralkodó, V. György (kinek nem inge, ne vegye magára: nem Vé, hanem ötödik). Amikor nem az aktuális bajnok kezében volt éppen, akkor az All England Club egy vitrinjében álldogált, mígnem 1995-ben végleg nyugalomba vonult. A másik kupa azon túl, hogy alább előadandó történetünk fontos szereplője, már csak azért is érdekesebb az Elnökinél, mivel a tenisztrófeák, a keresztbe rakott teniszütők meglehetősen ötlettelen motívumát leszámítva, ritkán tartalmaznak figuratív elemeket. A Renshaw Kupa, egy szárnyas alak által tartott ezüst tál, üdítő kivétel. 1905-ben alapította az a Renshaw-család, amelynek ikrei, elsősorban és szuperlatívuszokban William, másodsorban és némileg szerényebb jelzőkkel Ernest, az 1880-as évtizedben kitörölhetetlenül bevésték nevüket Wimbledon históriáskönyvébe. Az eredeti szándék szerint a felajánlás az All Comers, vagyis a tulajdonképpeni főtábla győztesét illette függetlenül attól, hogy a Challenge Round, azaz a torna végső össecsapása az előző évi győztessel végül miképpen alakult. Ez az elképzelés viszont az 1921-es kiírást követően a lebonyolítás máig érvényben lévő rendjének bevezetésével teljesíthetetlenné vált. A mindenkori védő elvesztette sajátos privilégiumát, 1922-től neki is részt kellett venni a verseny egészében. Kézenfekvő megoldásként adódott innentől, hogy a Renshaw Kupát is a másik két trófeához hasonlóan a tornagyőztes kapja. Így is lett, azzal a különbséggel, hogy ez végleg a győztes tulajdonába került, ami azt a terhet rótta a rendezőkre, hogy minden évben újat kellett készíttetni belőle. Talán éppen ezért, 1949-től már csak kicsinyített változatával szolgáltak, a legutolsó példányt Boris Becker vehette át 1989-ben.

Ennyit előljáróban, és most térjünk rá az események kezdetére. Az 1931-es wimbledoni férfi elődöntők egyikét egy fiatal amerikai, Francis Shields, illetve a feledhetetlen Muskétások egyike, Jean Borotra játszotta. A franciának (pontosabban, mert erre mindig adott: baszknak) nagyon nem ment azon a mérkőzésen, szokatlanul sokat rontott a hálónál és már a tizennegyedik kettőshibájánál tartott. Az eredményjelző 7-5, 3-6, 6-4-es játszmaarányt mutatott az amerikai javára, aki már a negyedik játszmában is brékelőnyben tudhatta magát, és 4-3 (40-30)-nál adogatott. A következő menetben Borotra egy

ütésére Shieldsnek a pálya belseje felé kellett meglódulnia, mikor a második adogatásra tartogatott labdát kiejtette a kezéből, majd a következő pillanatban rá is lépett. A játékos lába kifordult, ő pedig felbukfencezett, egyenesen bele a hálóba. És most tessék figyelni! Borotra rohant felsegíteni ellenfelét, megvizsgálta a lábát (orvos akkoriban még nem volt kéznél), vizet hozott neki, ráterítette a saját kabátját és, mivel látszott, hogy nagy a baj, felajánlotta, fejezzék be később a meccset. Shields ezt visszautasította, csupán egy kis pihenőt kért, majd visszabicegett a pályára. A poént, amit — figyelem ismét! — újrajátszottak, egy lekezelhetetlen adogatással megszerezte, s ezzel 5-3-as vezetésre tett szert. Vetélytársa soron következő adogatójátékára érthető megfontolásból nem vesztegetett sok energiát, hanem mindent egy lapra téve a sajátjára koncentrált. Ásszal nyitott (15-0), azután Borotra ütött egy hosszút (30-0), majd pedig ő rontott egyet a hálónál (30-15). A negyedik labdamenetet csak a második szervával tudta kezdeni, de azt szerencsére ellenfele azonnal a hálóba csapta (40-15), Frank pedig egy újabb ásszal rögvest le is zárta a mérkőzést.

A másik ágon egy még Shieldsnél is fiatalabb jenkinek sikerült beverekednie magát a döntőbe, Sidney Woodnak. Ő a hazaiak feltörekvő kedvencét, Fred Perry-t búcsúztatta ugyancsak négy játszmában, viszont sérülés nélkül. Francis és Sidney amellett, hogy egy generációhoz tartoztak, igen jó barátságban is álltak egymással. Shields, akit testfelépítése és technikája alapján előszeretettel hasonlítottak az ekkor már a profik kenyerét majszoló, legendás Tildenhez, nagy biztonsággal megjátszott, célratörő alapütésekkel operált, míg Wood játéka kifinomultabb, közvetettebb volt. Úgy tűnt, ezek a tulajdonságok hatásosan egészíthetik ki egymást, ezért a versenyeken nem egyszer párosban is elindultak. Abban az évben ekképpen tettek Wimbledonban is, ahol már túl voltak a negyeddöntőn. A fináléba kerülésért a Frank számára ambivalensen végződött talákozó másnapjára voltak kiírva másik két Muskétás, Cochet és Brugnon ellenében. És következett a harmadik mesei motívum! Úgy döntöttek, vállalják a mérkőzést, amit azután elvesztettek, s amelyen Shields jól láthatóan továbbra is sántikált.

Ennél a pontnál érdemes elidőzni egy pillanatra. Fölösleges részletezni, hogy miképpen döntene hasonló helyzetben egy mai társuk, de vajon mi járhatott az ő fejükben? A páros csatát Shields talán egyfajta próbának szánta, hogyan bírja ilyen állapotban a sérült testrész a terhelést? Mennyire izgatta vajon, hogy a pihenés fontosabb szempont lehet a barátja elleni egyes döntő előtt? Vagy arról már eleve lemondva, közös győzelmüknek kívántak csekélyke eséllyel szolgálni? Wood próbált hatni barátjára, vagy hagyta, hogy egyedül döntsön? A rendelkezésemre álló források alapján ezeket a kérdéseket nem tudom megválaszolni. Az viszont tény, hogy a kudarccal végződött páros után az amerikai szövetség emberei megkeresték és erőteljes nyomást gyakoroltak Shieldsre, ne kockáztassa a britek ellen két hét múlva esedékes Davis Kupa mérkőzés sikerét. A fináléra az amerikai végül nem állt ki, Wood pedig az első és mindeddig egyetlen, aki a döntő lejátszása nélkül lett wimbledoni bajnok. Egyébként elkezdett, ám félbeszakadt végső összecsapásra is csupán egyetlen példa akad a Mekkában, húsz évvel korábbról.

Csakhogy a történet nem itt ér véget! Hátravan még a slusszpoén, mi által Sidney Woodból hamisítatlan főszereplő válik. Mert ki is ez a fiatalember? Sejti róla valaki, hogy gyermekkorában annyi betegségen esett át, hogy mire kigyógyították az egyikből, már benne volt a másikban, olyanokban például, mint a tuberkulózis, amely majdnem el is vitte? Hogy szülei hosszú ideig a zongorázást erőltették? Hogy egy egyszeres DK válogatott rokonuk, Watson Washburn vezette be tizenkét évesen a játék első rejtelmeibe? Hogy fáradhatatlanul püfölte a labdát az otthoni garázskapun? Hogy egy darabig minden idők egyik legjobb női játékosával, Helen Wills-szel is gyakorolhatott? Vagy hogy 1927-ben, tizenöt éves korában debütált Wimbledonban a torna történetének legfiatalabb indulójaként, ahol Lacoste-tól (igen, ő is Muskétás, de már nem lesz belőlük több) kapott ki az első fordulóban? Bizony, így lesz egy puszta történeti névből személy. Sőt, egyéniség! Mert Wood ezt az egész balszerencsés ügyet a barátjával és az elmaradt döntővel nem hagyta annyiban. A Renshaw Kupát átvette ugyan, de nem tartotta magánál. Átadta megőrzésre egy Frankkal közös idősebb barátnőjüknek, Maud Barger Wallachnak. A hölgy szintén szakmabeli, méghozzá az Amerikai Nemzeti Bajnokság 1908-as győztese. Megállapodásuk értelmében, illetve a bajnoknő kompetenciájában bízva, Wood addig nem kaphatta vissza a trófeát, amíg meggyőzően be nem bizonyította, hogy jobban játszik füvön, mint barátja. Erre a különös igazolásra a sors, avagy Maud szeszélye folytán, majd három évet kellett várniuk. Elégséges próbakőnek végül is 1934-ben a londoni Queen's Club hagyományos tornájának döntője kínálkozott, mely ma is előkelő program, és már abban az időben is Wimbledon legfontosabb felvezető versenyének számított. Ezt a mérkőzést pedig 11-9, 6-0 arányban Sidney Wood nyerte kitéve a pontot egy becsületbeli ügy végére.