A tenisznek több olyan korszaka is volt, amit leginkább egy-egy jelentősebb játékosegyéniséghez köt az emlékezet. Amikor az ilyen egyéniségek párban, vagy egyenesen csoportosan kezdenek feltünedezni, olyan hosszabb-rövidebb periódus következhet, ami a látványos, izgalmas mérkőzéseken túlmenően a játék fejlődése szempontjából is jelentős következményekkel járhat. A teniszjáték elemeit érintő legjelentősebb fordulatokról szinte kivétel nélkül kimutatható, hogy ilyen kedvező konstellációk termékei. Legújabb bejegyzésem az egyik leghíresebb és időben nem is oly távoli, két személyre korlátozódó történet mélyrétegébe igyekszik behatolni.
A címben szereplő számpár meglehetősen elhíresült a történeti érdeklődésű teniszrajongók, valamint az Evert, illetve Navratilova fanatikusok körében. Ez kettejük közel másfél évtizedes párharcának végső, legalább is számbelileg végső mérlege. Olyan elhúzódó, színvonalas, komoly tétekre menő, fordulatokban gazdag vetélkedés volt az övék, melyhez a tenisz egyetemes történetében talán egyedül a Rod Laver és Ken Rosewall között lezajlott ütközetsorozat mérhető. Sok mindent leírtak már erről a küzdelemről, számos részlete jól ismert, nemrég egy egész könyvet szenteltek a témának. Sok egyéb mellett tudható, hogy szembenállásuk közepette a vetélytársnők között a szakmai kereteket meghaladó, igaz barátság szövődött, hogy az erőfölény miképpen került fokozatosan egyikük kezéből a másikéba, hogy mennyivel más lehetett volna a végeredmény, ha Navratilova a hetvenes évek második felében nem fordít évekre hátat a salakpályás szezonnak. Mindezek, vagy épp a legnagyobb ütközetek emlegetése helyett, jómagam mindössze azzal próbálkoznék, hogy a párviadal legnívósabb fejezeteit hozó nyolcvanas évekhez némi háttérrel szolgáljak. Elsősorban annak elemzése révén, miképpen befolyásolhatta a Martina számára kedvezőbb végkimenetelt a két hölgy teniszről alkotott, merőben eltérő felfogása. Másodsorban pedig annak a sajátos történeti szituációnak a felelevenítésével, amely egyéb potenciális riválisok híján lehetővé tette, hogy szinte csak egymásra figyeljenek.
1980-ban Chris Evert huszonhatodik, Martina Navratilova huszonnegyedik életévébe lépett. A maguk mögött hagyott évtized második fele egyértelműen az idősebb játékos dominanciáját hozta, nem csupán fiatalabb vetélytársával szemben, hanem a teljes női mezőnyt tekintve is. A pályafutásuk során fejenként megszerzett tizennyolc egyéni Grand Slam címből Evert eddigre már a felénél, Navratilova még csak a kilencedénél tart. Az előttük álló nyolcvanas évtized nagyobb hányada leírható úgy, mint rivalizálásuk aranykora, mely során egyre nyilvánvalóbban Martina felé billen a mérleg. A 82-től 87-ig tartó időszak Navratilova fénykora, vetélytársnőjének ekkor már leginkább csak salakon van esélye ellene, ahogy leginkább másoknak is. Wimbledon a lábai előtt hever, és ebben a hat évben a US Open is négyszer az övé, miközben a páros műfajban létrehozott, ugyancsak elképesztő méreteket öltő Grand Slam életmű is ekkoriban gyarapszik tizennyolc darabbal.
Sok mindennek kellett persze összejönnie egy ilyen virágkorhoz. Evert játékában, ebben az idők folyamán végletekig finomított, holtbiztossá, ugyanakkor nőiessé és elegánssá emelt alapvonaljátékban sokkal több volt a statikus elem, mint a csehszlovák emigránséban. Az tette királynővé, hogy gyakorlatilag bármikor és bárki ellen képes volt teljes fényében megcsillogtatni ezt a tökéletesre csiszolt ékszert, elővette, felmutatta és tizenöt év is kevésnek bizonyult, hogy megunják bámulni. Navratilova teljesen más alkat volt, és nem egyszerűen csak azért, mert gyökeresen eltérő felfogást képviselt és valósított meg a fehér vonalak között. Az ő legaktívabb tizenöt esztendeje nem ragadható meg ismétlődő felmutatások sorozataként, és abban az értelemben, ahogy Everté, játéka pályafutása egyetlen periódusában sem megszerkesztettsége révén volt hatékony. Egész habitusa az improvizatívabb megoldások felé mozdította, olyan karrier felé, amely során többször is képes volt nagyobb sebességfokozatba kapcsolni, fejben pedig kifejezetten érnie kellett hosszú éveken át ahhoz, hogy tökéletesen tudja kordában tartani és adagolni azt a csodát, amit keze és lába magában rejtett. Mindketten nagy küzdők és nagy taktikusok voltak, ám ez egészen mást jelentett egyiküknél, illetve másikuknál. Nehezebb helyzetekben Evert mértani pontosságát húzta elő, labdái az alapvonal előtt centikre értek talajt és vágódtak föl, elütései sorra megtalálták azt a tíz centis sávot, ami az ellenfél ütője és az out között húzódott, a sarkokat szinte bármilyen pozícióból csukott szemmel is kilőtte, ha kellett. Navratilova ellenben trükközni kezdett, játékának elemeit újabb és újabb elrendezésben próbálta felhasználni, az ellenfél megzavarásával tesztelte és keverte ki az aznapi nyerő kombinációt. A nyolcvanas években nem is annyira a két év korkülönbség miatt szaporodtak Navratilova sikerei és fogytak Evertéi, hanem sokkal inkább a két stílus variabilitása közötti különbség volt a döntő. Chris tudása gyakorlatilag a hetvenes évek közepére készen állt, fejlődése a precizitásra korlátozódott. Martina ellenben egyre kiszámíthatatlanabbá vált, és ez a kiszámíthatatlanság egyre kevésbé a formájára, egyre inkább a játékára vonatkozott. Míg az egyik játékosból mind inkább felkészülhettek ellenfelei, a másik játékára mind kevésbé lehetett receptet találni. Az idő csupán egyiküknek dolgozott.
Ezekkel a szempontokkal ők maguk voltak leginkább tisztában. Amikor 1989-ben Evert kiszállt a versenyzésből, ezzel épp olyan bölcsességről és önismeretről tett tanúbizonyságot, mint Navratilova azzal, hogy még öt évig tovább játszott. Az alapvonal másfél évtizedig regnáló úrnője pontosan tudta, hogy játékának lelkét, a precizitást, nem tudja reprodukálni azon a sosem látott sebességfokozaton, ami Steffi Graf fellépésével néhány év alatt természetes kihívássá lépett elő mindenki számára, aki a legszűkebb elithez kívánt tartozni. 1986-ot követően, utolsó felségterületén, a párizsi salakon is háttérbe szorulván, már sejtenie kellett, hogy közel a vég. Eljárt fölötte az idő, mondhatnánk, csakhogy ezt itt szinte szó szerint kell érteni. Vagyis nem izmainak, gyorsaságának, szívósságának vagy épp pontosságának kopása — ha kopott valamelyikük egyáltalán — jelezte az elkerülhetetlent, hanem egész egyszerűen az a közeg és vele azok a vetélytársak tűntek el, amiben és akikkel szemben ez a harcmodor annak idején ki lett találva és megfogant. Gondoljunk csak bele, hogy Navratilován kívül a hetvenes éveknek olyan kiválóságai, mint Billie Jean King, Evonne Goolagong vagy Virginia Wade, akik ellen pályája kezdetén Evertnek fel kellett építenie stratégiáját, a nyolcvanas évek elején már a hattyúdalaiknál tartanak. Minden pontossága és szépsége, sőt, nem túlzás, hogy minden hatékonysága és eredményessége dacára, teniszjátéka az új évtized közepére végképp muzeálissá lett. Jó volt nézni, ám nehéz eldönteni, hogy a látvány kellemességében mennyire játszott közre a némely pazar megoldása nyomán tátva maradt szájakban rekedt nosztalgikus utóíz.
Lényegesen rugalmasabb stílusa Navratilovát az idővel való versenyfutásban eleve kedvezőbb helyzetbe jutatta. Kétségtelenül sokat számítottak fizikai adottságai, teste elnyűhetetlensége is, ám könnyű belátni, hogy önmagában ez kevés lett volna az élcsoportban maradáshoz a kilencvenes évek elején. A kései szereplések létjogosultságát az évek során felhalmozott hatalmas játékintelligencia szolgáltatta, ami mindenekelőtt a mérkőzések ritmusának, dinamikájának befolyásolásában mutatkozott meg. Navratilova még jó ideig releváns válasza az egyre nagyobb fordulatszámon pörgő játékra azon alapult, hogy a fiatalok között továbbra is ő maradt az, aki a legjobb pillanatokban érzett rá egy-egy tempóváltás szükségességére, aki ütésarzenálját a legtöbb variációban tudta a labdamenetek során úgy egymásra építeni, hogy a számára kedvező, nyerő szituáció kialakulhasson. Ezért telik még olyan mestermunkákra, mint például az 1991-es Amerikai Nemzetközi elődöntőjében egy fantasztikusan magas színvonalú összecsapáson kiejteni az ereje teljében lévő Grafot (7-6, 6-7, 6-4), akivel mellékesen még két évvel később is boldogul Tokióban szőnyegen. Szeles Mónikát pedig 1993-ig minden évben elkapja legalább egyszer. Evert számára már az 1987-es Graf is sok, a németet utoljára előző év februárjában képes legyőzni Boca Raton-ben. Sabatinit pedig 1988-ban veri meg utoljára, abban az évben, mikor az argentin háromszor futott össze Navratilovával, de egyszer sem tudta legyőzni, és akivel szemben még a kilencvenes években is többször marad alul, mint ahányszor nyernie sikerül.
Az említett különbségeken túl azonban akad még egy nem elhanyagolható momentum, amit feltétlenül oda kell illesztenünk az Evert — Navratilova rivalizálás nyolcvanas évekbeli hátterének részletei közé. Azt az öt-hat esztendőt ugyanis, amely a két Nagyasszonynak az évtized első felében megadatott, részben egy történeti vákuum tette oly idillivé. Annak a tinédzser klubnak a felbukkanásáról és idő előtti felmorzsolódásáról van szó, melynek tagjai a hetvenes évek végétől komoly, gyakran megoldhatatlan feladat elé állították mindkettőjüket, ám akiket néhány évi tündöklés után makacs sérülések tüntettek el végleg, avagy időről-időre a színről. A három amerikai, Tracy Austin, Pam Shriver és Andrea Jaeger, valamint a csehszlovák Hana Mandlikova személyében friss, erőteljes áramlatok érkeztek a női teniszbe, első eredményeikkel mohó várakozást ébresztve a teniszkedvelőkben. Ahogy bizonyosan sok minden másképp is alakult volna az elkövetkezendő időszakban, ha Austinnak hát- és deréksérülése, Jaegernek pedig vállsérülése idejekorán megálljt nem parancsol. Utolsó számottevő sikereiket az 1982-es, illetve az 1983-as szezonban érték el. Shriver nem volt sérülékeny típus, ám hamarosan kiderült, hogy rendkívüli reflexeinek, biztos röptéinek, és nyakigláb testalkatának mindennél kedvezőbb terep a párosjáték. Navratilovában pedig olyan partnerre lelt, akivel megdönthetetlen diktatúrát tartottak fent hosszú évekig. Hovatovább 1984-ben megcsinálták a páros Grand Slam-et, ami a hölgyek körében egyazon párnak sem előtte, sem azóta nem jött össze.
Mandlikovát, eltekintve az őt sem kímélő sérülésektől és kihagyásoktól, számos tekintetben tanácsos másképp elhelyezni a korszak játékos palettáján, mint a fiatal amerikai szoknyatündéreket. Rá is, ahogyan az ugyancsak 1962-ben született Austin és Shriver esetében, már tizenhat éves korában felfigyeltek. Játékának főbb vonásai viszonylag korán kialakultak és keveset változtak a későbbiek során. Elképesztő gyorsaságára minden bizonnyal édesapja genetikai örökségeként kell tekintenünk. Vilem Mandlik Melbourne-ben, majd négy évre rá Rómában beverekedte magát a 100 méteres síkfutás olimpiai döntőjébe, és leánya is, mielőtt végérvényesen a tenisz mellett kötelezte volna el magát, tehetséges sprinternek indult. Ez az adottsága képezte játékfelfogásának, ennek a szokatlanul erőszakos támadójátéknak, fizikális bázisát. Adogatása végzetes fegyverként működött, egyenes tenyeresei és fonák pörgetett átemelései pedig egyedülállóak voltak. Játékára azonban két súlyos árnyék is vetült, a mentális labilitás, illetve a gyakran öncélúságba hajló agresszivitás. Hajlamos volt elveszteni a fonalat, hibáit nehezen emésztette meg, a szellemi terhelés kifárasztotta, ami elől a támadások átgondolatlan erőltetésébe menekült. Edzője, a holland Betty Stove, aki még maga is aktív játékosként 1980-tól kezdett foglalkozni vele, kitartó, szorgalmas munkával nyesegette a vadhajtásokat, melyek közé a fent említetteken túl odasorolhatjuk azokat a meglehetősen szerencsétlen — avagy eufemizmustól mentesen: kifejezetten bunkó — nyilatkozatokat, amikben legfőbb vetélytársnőiről, Evertről és Navratilováról alkotott véleményt.
Mindazonáltal mégis ő maradt gyakorlatilag az egyetlen, aki Austin és Jaeger kényszerű kiválását követően legalább valamelyest bele bírt avatkozni Evert és Navratilova, azaz a nagyok dolgába és a legfontosabb trófeák elosztásába. Ami elsősorban nem Grand Slam győzelmekben mutatkozott meg, hanem alkalomadtán abban, hogy egyiküket eltakarította a másik útjából. Sokat számított, hogy képességeit felülettől függetlenül tudta kibontakoztatni, és ha jó napot fogott ki, valóban egyenrangú ellenfelükként tüsténkedett. Evertet háromszor verte meg Grand Slam tornán, ám sohasem a döntőben, Navratilovát négyszer, ráadásul kétszer a döntőben (US-1985, AUS-1987). Megfordítva is úgy tűnik, hogy Everttel szemben volt kiszolgáltatottabb, aki három Grand Slam döntőben diadalmaskodott fölötte (US-1980, WIM-1981, US-1982), míg Navratilova csupán egyben (WIM-1986). Talán épp azért mutatható ki ez a kisebb eltolódás, mert Mandlikova dühödt támadásai az alapvonalról érkező hibátlan válaszokkal szemben sebezhetőbbnek bizonyultak, mint Navratilova ellenében, aki, ha nem is oly megveszekedetten, de alapvetően szintén a háló felé orientálódott. Hana az 1985-ös Amerikai Bajnokságon aratja legnagyobb sikerét, amikor egymást követő napokon fekteti kétvállra mindkettejüket. Evertet az elődöntőben, majd Navratilovát egy ritka fordulatos találkozó keretében a döntőben (7-6, 1-6, 7-6), ahol az első játszmában tizenkilenc perc elteltével 5-0 és játszmalabdája volt Mandlikovának!
A 82-es Roland Garrostól a 85-ös wimbledoni tornáig azonban Grand Slam-ek tekintetében nem volt pardon, valamennyi cím a korszak két főszereplőjének egyikét gyarapította.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
nemuccaszoc 2009.05.09. 15:17:48
pocak 2009.05.09. 16:09:47
Spéter46 2009.05.09. 16:22:11