Végigböngészve az ötvenes évek Amerikai Nemzetközit nyert férfi párosainak névsorán a csupa jól ismert név között szinte ordít az 1955-ös évszámnál Kamo Kosei és Miyagi Atsushi neve. Amikor a japán pár döntőbeli ellenfeleinek kilétével is tisztába jövünk, egy amerikai, ám tökéletesen ismeretlen pároséval, izmosodni kezd éledő gyanúnk, miszerint abban az évben valami egészen rendkívüli történet bontakozott ki Chestnut Hill teniszpályáin. Nos, a maga módján valóban nem mindennapi az eset, és ahogy az már lenni szokott: Cherchez la femme! Persze ez utóbbit is a maga módján.

Aki megpróbálja összeállítani az Amerikai Nemzetközi Bajnokság, a mai US Open történeti adatbankját, a férfi párosverseny helyszíneivel kapcsolatban találja szembe magát a legtöbb nehézséggel. Az első hat évben ott tartották, ahol a férfi egyest is, Newportban. 1887 és 1893 között négyszer költözött a rendezvény, South Orange, New York, Newport, Chicago sorrendben. 1894 újabb, nem elhanyagolható csavart jelent. Innentől kezdve jónéhány éven át a tornát több felvonásban rendezték. A Nyugati Bajnokság (Western Championship) párosgyőztesei egy külön mérkőzés keretében megmérkőztek a Keleti Bajnokság (Eastern Championship) párosgyőzteseivel. Mivel rendszerint a nyugati bajnokságot rendezték előbb, ezért erre a mérkőzésre a kialakult gyakorlat szerint a keleti bajnokság helyszínén, annak záróakordjaként került sor. Ennek a párharcnak a győztese mérkőzhetett meg azután az éves nemzeti férfi páros bajnoki címért az előző évi győztes párossal, vagyis játszhatta a challenge round-ot (döntőt), amit viszont legtöbbször a férfi egyes küzdelmeinek helyszínén bonyolítottak le, mintegy annak nyitányaként. Szóval kész horror, ami majdnem a húszas évekig tart. Mindenesetre a Longwood Cricket Clubbal, az 1877-ben alapított, Boston Chestnut Hill nevű részében található klubbal ebben a századvégi helyszín-forgatagban találkozunk először. 1897-től kezdődően legtöbbször itt rendezték a keleti tornát, illetve később számos Davis Kupa eseményt, például mindjárt az elsőt is 1900-ban. A nemzeti párosviadal lebonyolítása még ezután sem mentes ugyan kisebb kitérőktől, de az ötvenes évekre tucatnál is több, remek karban lévő füves pályájával a klub stabil helyszínéül szolgál a rendezvénynek, amely ekkoriban már koedukált viadalként, általában egy-két héttel Forest Hills, az egyesek számára teret adó megmérettetés előtt szerepel a naptárban.

1955-ben a tornát augusztus 16-21. között szándékoztak megtartani. Nem a rendezőkön múlott, hogy a háló feletti utolsó kézfogásokra csupán 28-án kerülhetett sor. A ludas egy nem várt látogató, bizonyos Diane volt, az USA történetének addigi legpusztítóbb hurrikánja. Csúnya, rossz kislány, aki közel kétszáz amerikai honpolgárt küldött a másvilágra és mai értéken számolva hét milliárd dollárnyi kárt okozott. Pedig 17-ére, szerdára, a Boston környékére vonatkozó előrejelzések mindössze alkalmankénti záport jósoltak, amit a Longwood Cricket Club szervezői joggal fordítottak úgy, hogy legfeljebb egy-két rövidebb kényszerszünettel lesz dolguk. A következő napok azonban a baljóslat dolgában leginkább fantáziadús forgatókönyvre is bőven rácáfoltak. Az esőzéstől sújtott versenyekre használt teniszszleng, a dampionship kifejezés (damp = nyirkos, nedves) is édeskevésnek bizonyult a kialakult állapot jellemzésére. A pályák helyén tó keletkezett, amelyen a munka nélkül maradt labdaszedő fiúk hevenyészve összetákolt csónakokon segédkeztek a fotóriportereknek a látvány megörökítésében. Unalom és kilátástalanság érzése uralkodott el a játékosokon, akik egymás után hagyták el Bostont. Az alig elkezdődött verseny összeomlani látszott.

Tulajdonképpen egyedül a klubtagok hagyományszeretetének és büszkeségének tudható be, hogy az 55-ös évszám ma nem üresen hagyott sor a párosgyőztesek listáján. Elhatározták, akárhogyan is, de befejezik a tornát. Az ellen azonban nem volt mit tenniük, hogy az eredeti szereposztás, kivált a férfiak mezőnyében, visszafordíthatatlan károkat szenvedett. Sokakon az elszállásolás megoldhatatlansága fogott ki, míg a legjobbakat nem csupán a kaotikus körülmények, hanem kötelességeik is távozásra késztették. A címvédő kettőst alkotó Tony Trabert és Victor Seixas első mérkőzésüket még abszolválták, a kényszerpihenő harmadik napján azonban, amikor már látszott, hogy vagy közel a vég, vagy, amennyiben a szervezők komolyan gondolják a folytatást, nagyon is távol, úgy döntöttek, odébb állnak. Fő motivációjukat a Forest Hillsben augusztus utolsó hétvégére tervezett Davis Kupa döntő jelentette. Kikeveredve a chestnut hill-beli siralomvölgyből nyugodt feltételek mellett kívántak felkészülni az ausztrálokkal szembeni kőkeménynek ígérkező összecsapásra. Az ötlet jó volt, de a jenkiken ez sem segített, hazai közönség előtt szenvedtek megalázó, 5-0-ás vereséget a vendégektől, bár igaz, ami igaz, a legnagyobb ellenállást épp a párosban fejtették ki. Minden idők leghíresebb salátástálját persze az ausztrálok sem valami B kategóriás felállásban hódították el. Két legjobbjuk, Ken Rosewall és Lew Hoad, a teniszégbolt legifjabb üstökösei ugyanúgy különösebb szívfájdalom nélkül hagyták el a Noé korát idéző Bostont, mint amerikai riválisaik. Mivel a kacsaúsztatóvá avanzsált küzdőtérről mind többen szivárogtak el a nevesebbek közül, ezért addig alig ismert párosok érezhették egyre kézzelfoghatóbb közelségben egy Grand Slam cím begyűjtését. Diane nem csupán hurrikánnak, kontraszelekciónak sem volt utolsó. A negyvennyolcas főtáblán tizennégy mérkőzés mellé került oda a default megjegyzés, ami alighanem a tenisztörténet legmakacsabb negatív rekordjainak egyike. Gerald Moss, az egészen a fináléig jutott egyetemi páros egyik tagja, éppen azt hangsúlyozta, hogy jóllehet öt napot kellett várniuk, hogy első meccsüket lejátszhassák, eszük ágában sem volt lelécelni, hiszen napról napra egyre inkább úgy gondolták, megnyerhetik a versenyt. Egy még náluk is ismeretlenebb kettős, Ralph Stuart és Sonny Hunter, akiknek bostoniak lévén sem a szállás, sem az ellátás nem okozott gondot, egyenesen a heccre spekuláltak, Grand Slam győzelemre játék nélkül. Pechükre végül mégis pályára kellett lépniük, ám ekkor már a legjobb nyolc közé jutásért meccseltek.

A Diane által ellopott, leglehetetlenebb napokat követően a végsőkig eltökélt szervezők nem akármilyen döntést hoztak: a verseny folytatódik, méghozzá fedett pályán! Ez azért volt némileg meglepő, mert a klubnak mindösszesen két ilyen pálya állt rendelkezésére, ráadásul a legközönségesebb linóleum (nem tévedés: linóleum!) borítással, ami egyébként még a fűnél is gyorsabb felületet jelent. További bonyodalmat okozott, hogy a viharban megsérült tetőzet a pályák fölött is beázott. A folyamatos kompenzációt a rettenthetetlenségükkel már korábban is kitűnt labdaszedők oldották meg, akiket ezúttal jó sok frottír törülközővel is elláttak. A terem egyébként szaunának is megtette. Könnyű kitalálni, hogy miután az esős időt követően végre kisütött, mekkora hőmérséklet és páratartalom lehetett odabent. A már említett Moss és partnere, a dallamos nevű William Quillian valóságos hőstettet végrehajtva nyolcvannyolc játékot, öt játszmát és több mint négy órát követően lépett túl a gőzfürdőben az olaszok válogatott párosán, Sirolán és Pietrangelin. És így fordulhattak elő többek között olyan furcsaságok is, hogy Kamo és Miyagi, akik a tizenhat közé kerülésért szerdán füvön vették fel a küzdelmet egy brit párossal szemben, végül szombaton linóleumon jutottak a következő fordulóba. A fináléban, a tervezett időponthoz képest egy hét csúszással, ez a négy fiatalember küzdhetett meg az Amerikai Páros Nemzeti Bajnokság férfi győzteseinek járó trófeáért, melyet a némileg esélytelenebbnek tartott ázsiai duó hódított el egy 6-3, 6-3, 3-6, 1-6, 6-4-es eredményt hozó, viszonylag szerény színvonalú mérkőzésen. A díjátadás után szót kapva a győztesek egy gyors meghajlást követően csupán kurta Thank you!-t rebegtek, amihez a for Diane kitételt bölcsen és tapintatosan nem biggyesztették hozzá. Tény viszont, hogy ez volt a távol-keleti szigetország első és húsz évig egyetlen Grand Slam győzelme. 1975-ben azután két hölgy, Kiyomura és Sawamatsu meteorológiai és egyéb hátszelek nélkül diadalmaskodott Wimbledonban. Igaz ugyan, hogy Ann Kiyomura amerikai állampolgárként szerepelt, valamint azt sem érdemes elhallgatni, hogy a győzelemig vezető úton nagy szerencséjükre valamennyi kiemelt párost elkerülték, de sikerük minden bizonnyal még így is jelentősebb fegyvertényként könyvelhető el, mint férfi elődeiké azon a hajdani majdnem szétázott tornán.

Visszatérve még egy pillanatra Bostonra elmondható, hogy a női mezőny helyzete tűrhetőbben alakult, mindenekelőtt Hazel Wightman-nek köszönhetően. Egy ekkor már idős, korábbi nagy bajnoknőről van szó, aki a mai FED Kupa elődjének számító Wightman Kupa megálmodója és életrekeltőjeként is ismertté tette nevét. Háza, vagy inkább birtoka, éppen Longwood közelében állt, pompás, sőt megtisztelő menedéket nyújtva Diane tombolása közben és után. Persze a legkiválóbb amerikai játékosokat Wightman előnyben részesítette, aminek eredménye nem is maradt el. A női döntőben a másodikként kiemelt páros, Margaret Osborne és Louise Brough, három játszmában győzte le az első kiemelteket, Shirley Fry-t és Doris Hart-ot. Ezzel nemcsak a tavalyi döntő párosítása ismétlődött meg fordított végeredménnyel, hanem Fry és Hart 1951 óta tartó győzelmi sorozata is megszakadt.