TéVonal. Illusztrált tenisztörténeti mutatványok

Fontolgattam már egy ideje egy olyan rovat indítását, amelyben a képek dominálnak. Szemrevaló tárlatok létrehozását valamely témakörben. Federer történelmi győzelme adta a végső lökést ahhoz, hogy a NézőTér sorozatcím alatt az ötlet megvalósulásba menjen át. Rengeteg szép és érdekes képpel rendelkezem, amiket egyrészt kár lenne minden haszon nélkül őrízgetni, másrészt pedig egy ilyen rovat akkor is jól jöhet, amikor egyéb teendőim miatt nincs időm és energiám hosszabb bejegyzéseket írni.

Szóval az első tárlat a legőszintébb tiszteletadás jegyében fogant. Roger, azon kívül, hogy beállította Sampras rekordját, belépett a tenisz történetének egyik legszűkebb klubjába. A többszörös Grand Slam tornagyőztesek viszonylag tágasabb csoportjából azon kevesek közé tette át székhelyét, akik pályafutásuk során mind a négy nagy tornán megízlelhették a győzelem ízét. E fölött már csak az a néhány fős gárda tanyázik, akiknek ez a bravúr egy naptári évben sikerült, vagy esetleg — némi engedményt téve — az a pár taggal bővebb csapat, akiknek ez egymást követő négy Grand Slam tornán jött össze, naptári megkötés nélkül. Az aranykezű svájcinak talán még egyszer ezt is megadja a tudása és a sors. Mindenesetre a mai napon tizenötödikként neve felvésetett arra a képzeletbeli dicsőségtáblára, ahová őt megelőzően öt férfi és kilenc nő teniszezte fel magát, azok, akik teljesítették, amit az angol frappánsan így nevez: career Grand Slam. Lássuk hát, kik közé keveredett Federer! A játékosok neve mellett közlöm, mikor nyerték meg először az egyes tornákat, kiemelten pedig azt, hogy melyiket sikerült negyediknek elhódítaniuk és mikor, azaz melyik évben léptek be ebbe a bizonyos elit klubba.

Zajlik a Roland Garros, a Grand Slam tornák közül az, amelyik a legtöbbször született. Melyik dátum az igazi? 1891, amikor első ízben rendezik meg Franciaország Nemzeti Bajnokságát? 1925, amikor a nemzetközi mezőny bebocsátást nyer? Vagy 1928, a mai helyszín debütálásának éve? Legújabb bejegyzésemből kiderül, hogy ezeknek az időpontoknak a jelentősége eltörpül az 1912-es évszámé mellett.

Miután azon a végzetes áprilisi éjszakán a Titanic fölött összezárult a hullámsír, eltávolodtak az utolsó mentőcsónakok, és mindenkit és mindent elcsendesített a jéghideg Atlanti-óceán, a sok száz mentőmellényes holttest között ott lebegett Charles Duane Williamsé is. Az ötvenegy éves, sikeres ügyvéd, aki már több mint húsz éve Genfben praktizált, feleségét meglátogatni indult az Államokba fiával. Amennyiben fia osztozott volna apja sorsában, úgy manapság nem Richard Norris Williams nevét olvasnánk az Amerikai Nemzetközi férfi győzteseinek listáján az 1914-es, illetve a két évvel későbbi évszámnál, valamint a páros győzteseknek fenntartott néhány további rubrikában. Apját azonban nem csupán a fia sikerei fölötti örvendezéstől fosztotta meg a váratlan halál, de saját tervének szárba szökkenését és kiteljesedését sem érhette meg.

Az idősebb Williams szenvedélyes teniszrajongó volt, aki ráadásul sokat utazott, remek szervező tehetséggel bírt, és nem utolsó sorban fontos kapcsolatai voltak a svájci és francia teniszszövetség prominensei között. Ő is azok közé tartozott, ahogyan a század első évtizedében egyre több európai teniszbarát, akik egyre világosabban látták egy nagy nemzetközi mezőnyt megmozgató új torna szükségességét, amely Wimbledon túlsúlyát a kontinensen és salakon lenne hívatott kompenzálni. Ebben az időben ugyan már számos ország szövetsége megrendezte hazája nemzetközi bajnokságát, továbbá rengeteg lokális rendezvény is létezett, amely több országból csábított indulókat, olyan viadalt azonban nem tudott felmutatni a vén kontinens, amelyen ne esetlegesen verődött volna össze hol erősebb, hol gyengébb mezőny, amely kellő presztízsével évről-évre egyenletesen produkálta volna a világszínvonalat. A múlt század tízes éveinek elején Wimbledon mellett csupán az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Davis Kupa, illetve az olimpiai küzdelmek jelenthettek több-kevesebb garanciát a kor legjobb játékosainak találkozóira. Csakhogy az egyik csapatverseny volt, a másikat pedig négyévente rendezték. Wimbledon füve ugyanakkor az európai salakspecialisták számára gyakorlatilag leküzdhetetlen feladatot jelentett, míg az egyre gyakrabban oda látogató amerikai és ausztrál játékosok otthonosan mozogtak ezen a felületen.

Különös státuszt élvezett még nemzetközi varázsának köszönhetően a francia és olasz Rivierán december végétől áprilisig tartott versenysorozat. Itt valóban remek játékosok jelentek meg a világ minden tájáról, sőt ennek a helyszínnek a fénykora egyenesen erre az időszakra tehető. Csakhogy az egésznek nagyon hamar, gyakorlatilag születése pillanatától, vagyis az 1890-es évek közepétől, sajátos hangulata és szokásrendszere alakult ki, amely megnehezítette, hogy a Riviera, mint európai teniszfellegvár, komolyan szóba jöhessen. Mindenekelőtt a tényleges irányítás itt nem a helyi szövetségek kezében volt, hanem a szálloda- és szórakoztatóipar döntéshozóiéban, akiknek elemi érdeke fűződött közönségcsalogató látványosságok életben tartásához. A tornasorozat csupán egyik elemként húzódott meg a változatos szórakozási lehetőségek sorában, mellyel vonzást lehetett gyakorolni a tehetősebb rétegekre. Egy-egy torna mögött legtöbbször konkrét szállodák és fürdőhelyek álltak, a rendezvények az év első négy hónapjában szinte egymás sarkára hágtak, a versenynaptár a húszas évekre annyira zsúfolttá vált, hogy némely város, mint Cannes vagy Menton, becsületes névadás helyett már egyszerűen csak számozta bizonyos kiírásait. A sajátos körülmények sajátos légkört teremtettek. A Rivierára sereglett játékosok a versenyzés mellett egyfajta szakmai börzét alakítottak ki, sokan járták jegyzetfüzeteikkel a pályákat, ellesve és megörökítve az újdonságokat. A nyüzsgő és fesztelen miliőben a szakmai ismerkedés, a közös tréning, egy-egy tornára való invitálás a mindennapok részévé vált. A nemzetközileg favorizált, sporttal kapcsolatos eszményekre nézve azonban súlyos veszélyforrást jelentett az ilyen közeg, ahol amatőrizmus és profizmus illetlenül közel létezett egymáshoz. A hivatalos szinteken megfogalmazott sportolói magatartás követelése és teljesíthetősége között egyre nagyobb szakadék tátongott. Külön történet kerekedne abból, hogy a Rivierán kialakult versenyeztetési gyakorlatok milyen mértékben játszottak közre abban, hogy az 1928-as amszterdami Olimpia műsorában már hiába keressük a teniszt.

Duane Williams olyan salakpályás viadalról álmodott, ami vonzó a sportág elitje számára, összeegyeztethető a szövetségek támasztotta etikai igényekkel, olyan egyedi versenyről, ami nem valamely nagyobb cirkusz része, és — mind közül a legfontosabb szempontként — tekintélye wimbledoni mértékű. Egy tenisz világbajnokságról! Olyan keretben gondolkodott tehát, ami manapság, majdnem száz évvel később, tökéletesen idegennek tűnik a tenisz hagyományaitól. Akkortájt viszont ez a hagyomány éppen és javában keletkezőben volt.

Williams aktivitása nem csupán a szupertorna megszervezésére szorítkozott, hanem közvetve kivette részét a Nemzetközi Tenisz Szövetség létrehozásában is. Az amerikai férfiú barátja, Charles Barde révén, aki nem mellékesen a Svájci Tenisz Szövetség titkári tisztét töltötte be, érintkezésbe került a francia teniszberkekben igen jelentős befolyással bíró Henry Wallet-val. Fontos dokumentuma a történteknek az az 1911 októberében Wallet részére küldött levél, amelyben Williams részletesen kifejti elgondolásait a salakpályán rendezendő világbajnokságról és megvalósításában a címzett segítségét kéri. Wallet nem csak fantáziát látott az ötletben, hanem szinte azon nyomban felállított egy testületet a torna előkészítésére. A világbajnokság körül bábáskodó eme csoport lett azután a magja annak a szervezetnek, ami az International Lawn Tennis Federation név alatt 1913. március 1-én tartotta alakuló közgyűlését Párizsban. A nemzetközi szövetség eredettörténetét persze sokkal több érdek és erővonal mentén lehetne csak kielégítően megrajzolni, mindenesetre vitathatatlan, hogy Williams világbajnokságra vonatkozó ötlete és tettrekészsége fontos katalizátora lett a szervezet létrejöttének. Az ILTF első határozatainak egyike is arról tanúskodik, hogy kezdetben még erős szándékok mutatkoztak a versenyek értékrendszerének mesterséges, felülről történő befolyásolására, illetve a kompatibilitásra a több más sportág esetében ekkora már megszilárdulni látszó, presztízs tekintetében egymásra épülő versenystruktúrával. Alakuló közgyűlése alkalmával a wimbledoni bajnokságot a Füves Pályás Világbajnokság hivatalos titulussal ruházta föl. Időközben azonban, még a világszervezet megalakulása előtt, Williams terve is realitássá vált. 1912-ben a Párizshoz közeli Saint-Cloud-ban lebonyolították az első Salakpályás Világbajnokságot.

A döntés, hogy a világbajnokságot Franciaországban rendezzék, a szervező bizottság összetételét és tagjainak kapcsolatrendszerét figyelembe véve elég kézenfekvőnek látszott. A versenyprogramba illesztés pedig azért nem okozhatott különösebb fejfájást, mert ezen a téren a szervezők kénytelenek voltak az évek során kialakult menetrendhez tartani magukat. Ideális lett volna közvetlenül a rivierai szezont követően tartani, amikor számos jó nevű játékos amúgy is az országban tartózkodott, csakhogy ebben az időszakban, azaz április közepétől május elejéig, két fontos esemény is zajlott a fővárosban, előbb a Francia Nemzetközi Fedett Pályás Bajnokság, majd nem sokkal később a Francia Nemzeti Bajnokság. Pár héttel később viszont a Wimbledonra felkészítő brit füves pályás viadalok miatt már az érdektelenséget kockáztatták volna. Az egyetlen szóba jöhető intervallum tehát szinte magától adódott: május vége, június eleje. Ugye, ez minden mai teniszbarátnak ismerős időpont? A helyszínválasztás sem nagy meglepetés. A fővárosi agglomerációhoz tartozó Saint-Cloud parkjában található Faisanderie nevet viselő tenisztelep, mely 1900-ban a Stade Français részeként nyitotta meg kapuit, többször is gazdája volt már a nemzeti megmérettetésnek. Annak okaira ellenben még nem igazán sikerült adatokat fellelnem, hogy egyetlen alkalommal, 1922-ben, miért költöztették Brüsszelbe a viadalt. Utolsó alkalommal 1923-ban avattak salakpályán világbajnokokat. A következő évben az olimpiai versenyekre hivatkozva maradt el az esemény, amelyek mintegy kiváltották a világbajnokságot, 1925-ben pedig a francia bajnokságot léptették elő nemzetközi eseménnyé, amely, mint tudjuk, rá három évre költözött mai helyére, a francia pilótáról elnevezett komplexumba. Mivel a világbajnokság, ahogy minden európai rendezvény, az első világháború alatti években szünetelt, sőt még 1919-ben sem indították újra, végül is mindössze hét alkalommal került kiírásra.

Ám megvalósult-e valóban az álom, azaz, ha csupán hét esztendőre is, Saint-Cloud, illetve egy ízben Brüsszel, képesnek bizonyult-e a legjobbakat magához csábítani, méltó társává válni az Angol Nemzetközinek? Amint az várható volt, az angol játékosok kevésbé preferálták az új eseményt, bár ekkor a brit férfi mezőny már korántsem jelentett olyan színvonalat, mint tíz évvel korábban, amikor még a Doherty testvérpár tanította Európának, mi is az a tenisz. A legnagyobb név Arthur Gore-é, Wimbledon háromszoros bajnokáé, aki az első évben tette tiszteletét Saint-Cloud-ban. Negyvennégy éves már ekkor, ám ez ne tévesszen meg senkit, mert az öregfiú sokadik virágkorát élte éppen, amit más sem bizonyít jobban, mint az, hogy egy hónappal később Wimbledonban döntőt vív. Az indulók közt találjuk még Algernon Kingscote-ot, vagy a húszas években Brian Gilbert-et, akik hazájuk élmezőnyéhez tartoztak ugyan, ám itt nem igazán rúgtak labdába. A korszak valószínűleg legjobb brit férfi játékosa, az ír James Cecil Parke viszont következetesen távol maradt, pedig a Davis Kupa küzdelmei során, persze füvön, Ausztrália, az Egyesült Államok és Franciaország legjobbjai ellen is értékes győzelmeket aratott. Mindazonáltal angol részről a háború előtti időszak igazi veszteségét Dorothea Chambers, Ethel Larcombe és Dora Boothby érdektelenségében láthatjuk, akik személyében a legmagasabb elvárásokat is kielégítő szigetországi női részleg vonta ki magát a Párizs melletti küzdelmekből. A háborút követően már jobb a helyzet, indul a már egyszer korábban is próbálkozó, de csak mostanra beérő Phyllis Satterthwaithe, illetve Antwerpen ezüstérmese, Dorothy Holman. Be is zsebelik a címeket, bár a torna történetében talán épp az 1920-as női mezőny a legszerényebb. Az utolsó két évben viszont az akkori legjobb angol hölgy, Kitty McKane is tovább emeli a nívót. 1922-ben az elődöntőig, az utolsó évben pedig a döntőig küzdi magát, mindkét alkalommal egyedül Lenglen előtt hajlandó csak kapitulálni. Az angol leányzók remek teljesítménye fölött legalább annyira nincs mit csodálkozni, mint azon hogy az angol gyep a kontinentális talpak számára még sokáig idegen maradt. Nagy-Britannián kívül Európában ekkortájt már jó ideje sehol sem rendeznek füves pályás versenyeket, viszont a szigetországban több fontos eseményt bonyolítanak le évről-évre salakon. A favorizált borításoktól való idegenkedés korántsem volt tehát kölcsönös a Csatorna két oldalán.

A tengeren túlról, illetve a világ másik végéből a tízes években nem sokan érkeztek. Amerika és Ausztrália teniszjátékosait az irtózatos távolságok ekkor még rendre meggondolásra késztették. Általában csak a Davis Kupa kedvéért szállnak hajóra a legjobbak is és ezeket az országok közötti találkozókat az Államokban az Amerikai Nemzetközi Bajnokság, míg Angliában Wimbledon megrendezéséhez igazítják, hogy az utazók legalább a legrangosabb versenyeken elindulhassanak. A Salakpályás Világbajnokság az első években ezért egyetlen távoli csillaggal büszkélkedhet csupán, az viszont épp a legfényesebb, Anthony Wilding. Az új-zélandi azonban nem csupán játéktudását, hanem életvitelét tekintve is más dimenziót képvisel. A szezon nagy részét a legtöbb évben Európában tölti, ahol másik szenvedélyének hódolván motorkerékpárjával keresztül-kasul járja a kontinenst, itt-ott megállva egy-egy tenisztorna, vagy korábban szerzett ismerősei kedvéért. Életébe, ebbe a század eleji road movie-ba, két alkalommal szorít helyet a világbajnokságnak, ahonnan mind a kétszer győztesként távozik. 1914-ben egyenesen játszmaveszteség nélkül söpri be a díjat, ami a férfiak mezőnyében senki másról nem mondható el a verseny történetében. A világpolitikai kényszerszünetet követően az amerikaiak is igyekeztek bepótolni mindkét nemben a dicsőség dolgában felhalmozott deficitet. Mind a hölgyeknél, mind az uraknál több ízben is a nehéztüzérséget vetették harcba. A férfiaknál a két Bill teljes sikerrel járt, 1921-ben előbb Tilden, majd a torna utolsó évében Johnston diadalmaskodott. Lenglen ellen mindazonáltal az Államok legjobb teniszamazonjai sem találtak orvosságot. Molla Mallory 1921-ben, Elizabeth Ryan pedig a következő évben vérzik el ellene a döntőben.

A csodaszámba menő Suzanne mellett, aki végül négyszer lett salakon világbajnok, néhány további francia játékost is érdemes felidézni. Már csak azért is, mert fejlődése szempontjából a Párizs közelében dúló nemzetközi csatározások a lehető legjobbkor érik az ország teniszsportját. Franciaországban ugyanis kezdetben kissé elaludtak a tenisszel kapcsolatban, sokkal kevésbé vették komolyan, és jó ideig lényegesen szerényebb keretek között űzték, mint Nyugat-Európa legtöbb országában. Azok a teniszezők, akik az első számottevő külföldi eredményeket szállítani kezdték, a huszadik század elején léptek csak színre. Sikereik nyomán néhány éven belül érezhetően nő a fehér sport utáni érdeklődés az országban, ami a felé áramló pénzösszegekben is mutatkozni kezd. A világbajnokság megvalósíthatatlan lett volna szponzori háttér nélkül, ahogyan a torna sikerességével is könnyebb volt kalkulálni a megerősödött hazai élmezőny közönségcsalogató és neves vetélytársakat vonzó értékfedezetének birtokában. Elsőként Maurice Germot és még inkább Max Decugis nevét fontos megemlíteni, mint a csipkerózsika-üzemmód első meghaladóit. Decugis 1911-es elődöntős helyezése a wimbledoni főtáblán ennek az úttörő küldetésnek a megkoronázása és lezárása is egyben. Mire azonban a világbajnokságra kerül a sor, a vendéglátói oldalon már nem övék a főszerep. Párosban még futja erejükből és rutinjukból egy győzelemre (1914), de egyesben már elsősorban az újabb francia generáció tagjai kötik le a publikum figyelmét. Például az első év bajnoknője, Marguerite Broquedis. Ő az első francia hölgy, akivel hazája határain túl is számolnia kell ellenfeleinek. 1912-ben nem csupán világbajnokká, hanem olimpiai bajnokká is avatták Stockholmban. Decugis fölé pedig André Gobert és a tragikus sorsú William Laurentz magasodik. Mindketten szemkápráztató, sokoldalú és ravasz teniszt adnak elő, ám amíg Gobert hajlamos a lazaságra és fontos meccsek garmadát képes nyerő állásból elveszíteni, addig Laurentz-ben hatalmas adag küzdenitudás és türelem lakozik, nem csupán brillírozni tud, de a babrás, melós mérkőzéseket is jól bírja. 1920-ban tornagyőzelem a jutalma.

Európa többi részéből is szép számban áramoltak a kor virtuózai május végén Párizs felé. Az első két évben a németek emelkedtek ki, sorban letéve névjegyüket. Páros győzelmeik mellett 1912-ben Friedrich-Wilhelm Rahe, Oskar Kreuzer, Heinrich Kleinschroth és Otto Froitzheim a férfi egyes negyeddöntőket követően háziversennyé egyszerűsítették a továbbiakat. Az övék mellett kár lenne említetlenül hagyni Magdalena Rieck kisasszony teljesítményét, egy elvesztett (1912), majd egy megnyert döntőt (1913) Broquedis ellenében, akivel a hazája női teniszsportjáért tett első nemzetközi lépések megtétele is rokonítja. Sajnálatos törést hozott azonban a háborút követően kialakult sportpolitikai orientáció, ami angol és francia kezdeményezés és hathatós nyomásgyakorlás eredményeképp fél évtizedre bojkottálta a háborúban vesztes országok sportolóinak indulását a legtöbb nyugat-európai sporteseményen. 1920-tól a Salakpályás Világbajnokság is kénytelen-kelletlen elszenvedte ezt a csorbát. Innentől kezdve kontinensünkről spanyol (Manuel Alonso, Manuel De Gomar, Francisca Subirana), belga (Jean Washer, Anne de Borman), dán (Erik Tegner) és román (Nicolae Misu) nevekkel találkozunk a végjátékokban, no és persze a szárnyukat bontogatni kezdő Muskétásokéval, akik közül egyesben Henri Cochet jut legtovább pont a Belgiumba kiszervezett esztendőben sikerülvén bajnokká nemesednie. Párosban Borotra és Brugnon is címet szerez.

A torna magyar szempontból sem érdektelen, amire ráerősít a háború, majd pedig a minket is sújtó bojkott miatt keletkezett hosszú hiátus. A húszas évek közepéig, amikor ismét visszakerülhetünk végre a teljes európai vérkeringésbe, gyakorlatilag a világbajnokság az utolsó olyan rendezvény, amelyen a mieink a játék legújabb állapotáról élőben, testközelből juthatnak tapasztalatokhoz. A „mieink” persze csak néhány személyt takar: Zsigmondy Jenőt és Kehrling Bélát, akik 1913-ban és 1914-ben szerpeltek, illetve a hölgyek részéről a fiatalabb Cséry lányokat, Saroltát és Idát, akik 1913-ban keresték fel a tornát. Két férfi játékosunk azokban az években utazik ki Párizsba, amikor itthon épp a staféta két végét fogják. A fiatal Kehrling a háborút megelőző években hódítja el először a fontosabb hazai versenyek első helyezéseit és egyértelműsíti fölényét, elsősorban Zsigmondy kárára. Működésük a francia salakon országunk ezt megelőző nemzetközi férfi eredményeihez viszonyítva mindenképpen jelentősnek mondható. Párt alkotva második fellépésükkor, igaz csekély létszámú mezőnyben, elődöntőt vívnak, míg egyesben Kehrling mindkét alkalommal a negyeddöntőkig jut. Nem győz le igazán komoly ellenfeleket, vereséget viszont nem akárkiktől szenved. 1913-ban Gobert még átlép rajta (6-1, 6-1, 6-0), rá egy évre Decugis már jobban megizzad vele (6-3, 5-7, 6-3, 6-2). Zsigmondy egyesbeli szereplése felejthető. Annak hiányában is, hogy részletes mérkőzésleírásokkal rendelkeznénk, valószínűsíthető, hogy játékán külhonban is kiütközhetett fizikai fáradékonysága, amit versenyzői pályafutása alatt tartósan sosem sikerült kiiktatnia, és ami kétségbevonhatatlan tehetsége és mélyreható játékismerete ellenére sohasem tette lehetővé számára a fajsúlyosabb nemzetközi jelenlétet.

Aki a világbajnokság szereplőiről még több képet szeretne látni, és kedvet kapott némi búvárkodáshoz, annak figyelmébe ajánlom a Francia Nemzeti Könyvtár digitális adatbázisát, ahol számos archív fotót találhat a torna első három évéből, többek között jónéhány játékos egész alakos portréját.

Viisszakanyarodva a világbajnokság történetéhez, illetve mérleget vonva a játékossereglet fölött, nem túlzás Williams álmainak érdembeli megvalósulásáról beszélni. Wimbledon jóllehet Wimbledon maradt, Párizsnak sem kellett szégyenkeznie. A világbajnokság egyértelműen a világ legjelentősebb salak felületen rendezett viadalaként adhatta át helyét az 1925-től immár nemzetközi mezőny számára kiírt Francia Bajnokságnak. És ez a helycsere több is volt holmi esetlegességnél! A Párizsban rendezett olimpiát követően Saint-Cloud-ban már pusztán azért sem folyhatott volna minden a régi kerékvágásban, mivel az ILTF időközben visszavonta a „világbajnokság” cím használatára vonatkozóan kiadott korábbi engedélyeit.

Az 1913-ban Wimbledonnak tett gesztust követően nem sokkal a franciák is megkapták világbajnoki rendezésük hivatalos megerősítését a szervezet részéről, sőt a következő években Fedett Pályás Világbajnokság kiírására is sor került változó helyszínekkel. Egy évtizeden keresztül olybá tűnt, hogy a tenisz is azon sportágak közé számíttatik az elkövetkezendőkben, amelyek berkein belül a World Championships, vagy épp a Championnats du monde kifejezések teljesen kanonikusak. Hogy mégsem így történt, annak elsősorban az Egyesült Államok, illetve az ILTF-re nehezedő legitimációs kényszer lett az oka. Az USA ugyanis nem tartozott a szervezet megalapítói közé, ami a későbbiek során sok feszültséggel járt, és főleg a magát nemzetközi csúcstestületként definiálni igyekvő ILTF számára vált mind kellemetlenebbé. Anélkül, hogy elmerülnénk az amúgy fordulatos háttérjátszmák dzsungelében, elég most annyit jelezni, hogy az amerikaiak az 1923. március 16-án lezajlott párizsi közgyűlésen történt csatlakozásukkal többek között annak a feltételnek a teljesítése árán hajlottak elismerni az ILTF mindenhatóságát, hogy a szervezet nem ír ki többé világbajnokságokat. Pressziójuk mögött természetesen saját versenyhagyományaiknak, mindenekelőtt az Amerikai Nemzetközi Bajnokság pozícióinak erősítése húzódott. Ugyanekkor döntöttek egy kalap alatt arról is, hogy a négy ország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Franciaország és Ausztrália nemzetközi bajnokságait a jövőben kiemelten kezelik. Ez volt a tulajdonképpeni első hivatalos lépés annak a fogalomnak a megszületése felé, amit ma úgy nevezünk: Grand Slam. Egyben ez az a perspektíva, ahonnan ráláthatunk a rövid életű Salakpályás Világbajnokság történetileg legfontosabb szerepére is. Mert igaz ugyan, hogy a ma Roland Garrosként emlegetett eseménynek formálisan az 1891-től megrendezett Francia Nemzeti Bajnokság a jogelődje, melyre köztudottan csak francia klubban bejegyzett játékosok nevezhettek, ám abban, hogy azon a sorsdöntő tanácskozáson Franciaországot oly magától értetődően emelték a koronaékszerek szűk négyesébe, a közelmúlt sikeres világbajnoki rendezései jókora hátszelet biztosítottak.

A tenisznek több olyan korszaka is volt, amit leginkább egy-egy jelentősebb játékosegyéniséghez köt az emlékezet. Amikor az ilyen egyéniségek párban, vagy egyenesen csoportosan kezdenek feltünedezni, olyan hosszabb-rövidebb periódus következhet, ami a látványos, izgalmas mérkőzéseken túlmenően a játék fejlődése szempontjából is jelentős következményekkel járhat. A teniszjáték elemeit érintő legjelentősebb fordulatokról szinte kivétel nélkül kimutatható, hogy ilyen kedvező konstellációk termékei. Legújabb bejegyzésem az egyik leghíresebb és időben nem is oly távoli, két személyre korlátozódó történet mélyrétegébe igyekszik behatolni.

A címben szereplő számpár meglehetősen elhíresült a történeti érdeklődésű teniszrajongók, valamint az Evert, illetve Navratilova fanatikusok körében. Ez kettejük közel másfél évtizedes párharcának végső, legalább is számbelileg végső mérlege. Olyan elhúzódó, színvonalas, komoly tétekre menő, fordulatokban gazdag vetélkedés volt az övék, melyhez a tenisz egyetemes történetében talán egyedül a Rod Laver és Ken Rosewall között lezajlott ütközetsorozat mérhető. Sok mindent leírtak már erről a küzdelemről, számos részlete jól ismert, nemrég egy egész könyvet szenteltek a témának. Sok egyéb mellett tudható, hogy szembenállásuk közepette a vetélytársnők között a szakmai kereteket meghaladó, igaz barátság szövődött, hogy az erőfölény miképpen került fokozatosan egyikük kezéből a másikéba, hogy mennyivel más lehetett volna a végeredmény, ha Navratilova a hetvenes évek második felében nem fordít évekre hátat a salakpályás szezonnak. Mindezek, vagy épp a legnagyobb ütközetek emlegetése helyett, jómagam mindössze azzal próbálkoznék, hogy a párviadal legnívósabb fejezeteit hozó nyolcvanas évekhez némi háttérrel szolgáljak. Elsősorban annak elemzése révén, miképpen befolyásolhatta a Martina számára kedvezőbb végkimenetelt a két hölgy teniszről alkotott, merőben eltérő felfogása. Másodsorban pedig annak a sajátos történeti szituációnak a felelevenítésével, amely egyéb potenciális riválisok híján lehetővé tette, hogy szinte csak egymásra figyeljenek.

1980-ban Chris Evert huszonhatodik, Martina Navratilova huszonnegyedik életévébe lépett. A maguk mögött hagyott évtized második fele egyértelműen az idősebb játékos dominanciáját hozta, nem csupán fiatalabb vetélytársával szemben, hanem a teljes női mezőnyt tekintve is. A pályafutásuk során fejenként megszerzett tizennyolc egyéni Grand Slam címből Evert eddigre már a felénél, Navratilova még csak a kilencedénél tart. Az előttük álló nyolcvanas évtized nagyobb hányada leírható úgy, mint rivalizálásuk aranykora, mely során egyre nyilvánvalóbban Martina felé billen a mérleg. A 82-től 87-ig tartó időszak Navratilova fénykora, vetélytársnőjének ekkor már leginkább csak salakon van esélye ellene, ahogy leginkább másoknak is. Wimbledon a lábai előtt hever, és ebben a hat évben a US Open is négyszer az övé, miközben a páros műfajban létrehozott, ugyancsak elképesztő méreteket öltő Grand Slam életmű is ekkoriban gyarapszik tizennyolc darabbal.

Sok mindennek kellett persze összejönnie egy ilyen virágkorhoz. Evert játékában, ebben az idők folyamán végletekig finomított, holtbiztossá, ugyanakkor nőiessé és elegánssá emelt alapvonaljátékban sokkal több volt a statikus elem, mint a csehszlovák emigránséban. Az tette királynővé, hogy gyakorlatilag bármikor és bárki ellen képes volt teljes fényében megcsillogtatni ezt a tökéletesre csiszolt ékszert, elővette, felmutatta és tizenöt év is kevésnek bizonyult, hogy megunják bámulni. Navratilova teljesen más alkat volt, és nem egyszerűen csak azért, mert gyökeresen eltérő felfogást képviselt és valósított meg a fehér vonalak között. Az ő legaktívabb tizenöt esztendeje nem ragadható meg ismétlődő felmutatások sorozataként, és abban az értelemben, ahogy Everté, játéka pályafutása egyetlen periódusában sem megszerkesztettsége révén volt hatékony. Egész habitusa az improvizatívabb megoldások felé mozdította, olyan karrier felé, amely során többször is képes volt nagyobb sebességfokozatba kapcsolni, fejben pedig kifejezetten érnie kellett hosszú éveken át ahhoz, hogy tökéletesen tudja kordában tartani és adagolni azt a csodát, amit keze és lába magában rejtett. Mindketten nagy küzdők és nagy taktikusok voltak, ám ez egészen mást jelentett egyiküknél, illetve másikuknál. Nehezebb helyzetekben Evert mértani pontosságát húzta elő, labdái az alapvonal előtt centikre értek talajt és vágódtak föl, elütései sorra megtalálták azt a tíz centis sávot, ami az ellenfél ütője és az out között húzódott, a sarkokat szinte bármilyen pozícióból csukott szemmel is kilőtte, ha kellett. Navratilova ellenben trükközni kezdett, játékának elemeit újabb és újabb elrendezésben próbálta felhasználni, az ellenfél megzavarásával tesztelte és keverte ki az aznapi nyerő kombinációt. A nyolcvanas években nem is annyira a két év korkülönbség miatt szaporodtak Navratilova sikerei és fogytak Evertéi, hanem sokkal inkább a két stílus variabilitása közötti különbség volt a döntő. Chris tudása gyakorlatilag a hetvenes évek közepére készen állt, fejlődése a precizitásra korlátozódott. Martina ellenben egyre kiszámíthatatlanabbá vált, és ez a kiszámíthatatlanság egyre kevésbé a formájára, egyre inkább a játékára vonatkozott. Míg az egyik játékosból mind inkább felkészülhettek ellenfelei, a másik játékára mind kevésbé lehetett receptet találni. Az idő csupán egyiküknek dolgozott.

Ezekkel a szempontokkal ők maguk voltak leginkább tisztában. Amikor 1989-ben Evert kiszállt a versenyzésből, ezzel épp olyan bölcsességről és önismeretről tett tanúbizonyságot, mint Navratilova azzal, hogy még öt évig tovább játszott. Az alapvonal másfél évtizedig regnáló úrnője pontosan tudta, hogy játékának lelkét, a precizitást, nem tudja reprodukálni azon a sosem látott sebességfokozaton, ami Steffi Graf fellépésével néhány év alatt természetes kihívássá lépett elő mindenki számára, aki a legszűkebb elithez kívánt tartozni. 1986-ot követően, utolsó felségterületén, a párizsi salakon is háttérbe szorulván, már sejtenie kellett, hogy közel a vég. Eljárt fölötte az idő, mondhatnánk, csakhogy ezt itt szinte szó szerint kell érteni. Vagyis nem izmainak, gyorsaságának, szívósságának vagy épp pontosságának kopása — ha kopott valamelyikük egyáltalán — jelezte az elkerülhetetlent, hanem egész egyszerűen az a közeg és vele azok a vetélytársak tűntek el, amiben és akikkel szemben ez a harcmodor annak idején ki lett találva és megfogant. Gondoljunk csak bele, hogy Navratilován kívül a hetvenes éveknek olyan kiválóságai, mint Billie Jean King, Evonne Goolagong vagy Virginia Wade, akik ellen pályája kezdetén Evertnek fel kellett építenie stratégiáját, a nyolcvanas évek elején már a hattyúdalaiknál tartanak. Minden pontossága és szépsége, sőt, nem túlzás, hogy minden hatékonysága és eredményessége dacára, teniszjátéka az új évtized közepére végképp muzeálissá lett. Jó volt nézni, ám nehéz eldönteni, hogy a látvány kellemességében mennyire játszott közre a némely pazar megoldása nyomán tátva maradt szájakban rekedt nosztalgikus utóíz.

Lényegesen rugalmasabb stílusa Navratilovát az idővel való versenyfutásban eleve kedvezőbb helyzetbe jutatta. Kétségtelenül sokat számítottak fizikai adottságai, teste elnyűhetetlensége is, ám könnyű belátni, hogy önmagában ez kevés lett volna az élcsoportban maradáshoz a kilencvenes évek elején. A kései szereplések létjogosultságát az évek során felhalmozott hatalmas játékintelligencia szolgáltatta, ami mindenekelőtt a mérkőzések ritmusának, dinamikájának befolyásolásában mutatkozott meg. Navratilova még jó ideig releváns válasza az egyre nagyobb fordulatszámon pörgő játékra azon alapult, hogy a fiatalok között továbbra is ő maradt az, aki a legjobb pillanatokban érzett rá egy-egy tempóváltás szükségességére, aki ütésarzenálját a legtöbb variációban tudta a labdamenetek során úgy egymásra építeni, hogy a számára kedvező, nyerő szituáció kialakulhasson. Ezért telik még olyan mestermunkákra, mint például az 1991-es Amerikai Nemzetközi elődöntőjében egy fantasztikusan magas színvonalú összecsapáson kiejteni az ereje teljében lévő Grafot (7-6, 6-7, 6-4), akivel mellékesen még két évvel később is boldogul Tokióban szőnyegen. Szeles Mónikát pedig 1993-ig minden évben elkapja legalább egyszer. Evert számára már az 1987-es Graf is sok, a németet utoljára előző év februárjában képes legyőzni Boca Raton-ben. Sabatinit pedig 1988-ban veri meg utoljára, abban az évben, mikor az argentin háromszor futott össze Navratilovával, de egyszer sem tudta legyőzni, és akivel szemben még a kilencvenes években is többször marad alul, mint ahányszor nyernie sikerül.

Az említett különbségeken túl azonban akad még egy nem elhanyagolható momentum, amit feltétlenül oda kell illesztenünk az Evert — Navratilova rivalizálás nyolcvanas évekbeli hátterének részletei közé. Azt az öt-hat esztendőt ugyanis, amely a két Nagyasszonynak az évtized első felében megadatott, részben egy történeti vákuum tette oly idillivé. Annak a tinédzser klubnak a felbukkanásáról és idő előtti felmorzsolódásáról van szó, melynek tagjai a hetvenes évek végétől komoly, gyakran megoldhatatlan feladat elé állították mindkettőjüket, ám akiket néhány évi tündöklés után makacs sérülések tüntettek el végleg, avagy időről-időre a színről. A három amerikai, Tracy Austin, Pam Shriver és Andrea Jaeger, valamint a csehszlovák Hana Mandlikova személyében friss, erőteljes áramlatok érkeztek a női teniszbe, első eredményeikkel mohó várakozást ébresztve a teniszkedvelőkben. Ahogy bizonyosan sok minden másképp is alakult volna az elkövetkezendő időszakban, ha Austinnak hát- és deréksérülése, Jaegernek pedig vállsérülése idejekorán megálljt nem parancsol. Utolsó számottevő sikereiket az 1982-es, illetve az 1983-as szezonban érték el. Shriver nem volt sérülékeny típus, ám hamarosan kiderült, hogy rendkívüli reflexeinek, biztos röptéinek, és nyakigláb testalkatának mindennél kedvezőbb terep a párosjáték. Navratilovában pedig olyan partnerre lelt, akivel megdönthetetlen diktatúrát tartottak fent hosszú évekig. Hovatovább 1984-ben megcsinálták a páros Grand Slam-et, ami a hölgyek körében egyazon párnak sem előtte, sem azóta nem jött össze.

Mandlikovát, eltekintve az őt sem kímélő sérülésektől és kihagyásoktól, számos tekintetben tanácsos másképp elhelyezni a korszak játékos palettáján, mint a fiatal amerikai szoknyatündéreket. Rá is, ahogyan az ugyancsak 1962-ben született Austin és Shriver esetében, már tizenhat éves korában felfigyeltek. Játékának főbb vonásai viszonylag korán kialakultak és keveset változtak a későbbiek során. Elképesztő gyorsaságára minden bizonnyal édesapja genetikai örökségeként kell tekintenünk. Vilem Mandlik Melbourne-ben, majd négy évre rá Rómában beverekedte magát a 100 méteres síkfutás olimpiai döntőjébe, és leánya is, mielőtt végérvényesen a tenisz mellett kötelezte volna el magát, tehetséges sprinternek indult. Ez az adottsága képezte játékfelfogásának, ennek a szokatlanul erőszakos támadójátéknak, fizikális bázisát. Adogatása végzetes fegyverként működött, egyenes tenyeresei és fonák pörgetett átemelései pedig egyedülállóak voltak. Játékára azonban két súlyos árnyék is vetült, a mentális labilitás, illetve a gyakran öncélúságba hajló agresszivitás. Hajlamos volt elveszteni a fonalat, hibáit nehezen emésztette meg, a szellemi terhelés kifárasztotta, ami elől a támadások átgondolatlan erőltetésébe menekült. Edzője, a holland Betty Stove, aki még maga is aktív játékosként 1980-tól kezdett foglalkozni vele, kitartó, szorgalmas munkával nyesegette a vadhajtásokat, melyek közé a fent említetteken túl odasorolhatjuk azokat a meglehetősen szerencsétlen — avagy eufemizmustól mentesen: kifejezetten bunkó — nyilatkozatokat, amikben legfőbb vetélytársnőiről, Evertről és Navratilováról alkotott véleményt.

Mindazonáltal mégis ő maradt gyakorlatilag az egyetlen, aki Austin és Jaeger kényszerű kiválását követően legalább valamelyest bele bírt avatkozni Evert és Navratilova, azaz a nagyok dolgába és a legfontosabb trófeák elosztásába. Ami elsősorban nem Grand Slam győzelmekben mutatkozott meg, hanem alkalomadtán abban, hogy egyiküket eltakarította a másik útjából. Sokat számított, hogy képességeit felülettől függetlenül tudta kibontakoztatni, és ha jó napot fogott ki, valóban egyenrangú ellenfelükként tüsténkedett. Evertet háromszor verte meg Grand Slam tornán, ám sohasem a döntőben, Navratilovát négyszer, ráadásul kétszer a döntőben (US-1985, AUS-1987). Megfordítva is úgy tűnik, hogy Everttel szemben volt kiszolgáltatottabb, aki három Grand Slam döntőben diadalmaskodott fölötte (US-1980, WIM-1981, US-1982), míg Navratilova csupán egyben (WIM-1986). Talán épp azért mutatható ki ez a kisebb eltolódás, mert Mandlikova dühödt támadásai az alapvonalról érkező hibátlan válaszokkal szemben sebezhetőbbnek bizonyultak, mint Navratilova ellenében, aki, ha nem is oly megveszekedetten, de alapvetően szintén a háló felé orientálódott. Hana az 1985-ös Amerikai Bajnokságon aratja legnagyobb sikerét, amikor egymást követő napokon fekteti kétvállra mindkettejüket. Evertet az elődöntőben, majd Navratilovát egy ritka fordulatos találkozó keretében a döntőben (7-6, 1-6, 7-6), ahol az első játszmában tizenkilenc perc elteltével 5-0 és játszmalabdája volt Mandlikovának!

A 82-es Roland Garrostól a 85-ös wimbledoni tornáig azonban Grand Slam-ek tekintetében nem volt pardon, valamennyi cím a korszak két főszereplőjének egyikét gyarapította.

Végigböngészve az ötvenes évek Amerikai Nemzetközit nyert férfi párosainak névsorán a csupa jól ismert név között szinte ordít az 1955-ös évszámnál Kamo Kosei és Miyagi Atsushi neve. Amikor a japán pár döntőbeli ellenfeleinek kilétével is tisztába jövünk, egy amerikai, ám tökéletesen ismeretlen pároséval, izmosodni kezd éledő gyanúnk, miszerint abban az évben valami egészen rendkívüli történet bontakozott ki Chestnut Hill teniszpályáin. Nos, a maga módján valóban nem mindennapi az eset, és ahogy az már lenni szokott: Cherchez la femme! Persze ez utóbbit is a maga módján.

Aki megpróbálja összeállítani az Amerikai Nemzetközi Bajnokság, a mai US Open történeti adatbankját, a férfi párosverseny helyszíneivel kapcsolatban találja szembe magát a legtöbb nehézséggel. Az első hat évben ott tartották, ahol a férfi egyest is, Newportban. 1887 és 1893 között négyszer költözött a rendezvény, South Orange, New York, Newport, Chicago sorrendben. 1894 újabb, nem elhanyagolható csavart jelent. Innentől kezdve jónéhány éven át a tornát több felvonásban rendezték. A Nyugati Bajnokság (Western Championship) párosgyőztesei egy külön mérkőzés keretében megmérkőztek a Keleti Bajnokság (Eastern Championship) párosgyőzteseivel. Mivel rendszerint a nyugati bajnokságot rendezték előbb, ezért erre a mérkőzésre a kialakult gyakorlat szerint a keleti bajnokság helyszínén, annak záróakordjaként került sor. Ennek a párharcnak a győztese mérkőzhetett meg azután az éves nemzeti férfi páros bajnoki címért az előző évi győztes párossal, vagyis játszhatta a challenge round-ot (döntőt), amit viszont legtöbbször a férfi egyes küzdelmeinek helyszínén bonyolítottak le, mintegy annak nyitányaként. Szóval kész horror, ami majdnem a húszas évekig tart. Mindenesetre a Longwood Cricket Clubbal, az 1877-ben alapított, Boston Chestnut Hill nevű részében található klubbal ebben a századvégi helyszín-forgatagban találkozunk először. 1897-től kezdődően legtöbbször itt rendezték a keleti tornát, illetve később számos Davis Kupa eseményt, például mindjárt az elsőt is 1900-ban. A nemzeti párosviadal lebonyolítása még ezután sem mentes ugyan kisebb kitérőktől, de az ötvenes évekre tucatnál is több, remek karban lévő füves pályájával a klub stabil helyszínéül szolgál a rendezvénynek, amely ekkoriban már koedukált viadalként, általában egy-két héttel Forest Hills, az egyesek számára teret adó megmérettetés előtt szerepel a naptárban.

1955-ben a tornát augusztus 16-21. között szándékoztak megtartani. Nem a rendezőkön múlott, hogy a háló feletti utolsó kézfogásokra csupán 28-án kerülhetett sor. A ludas egy nem várt látogató, bizonyos Diane volt, az USA történetének addigi legpusztítóbb hurrikánja. Csúnya, rossz kislány, aki közel kétszáz amerikai honpolgárt küldött a másvilágra és mai értéken számolva hét milliárd dollárnyi kárt okozott. Pedig 17-ére, szerdára, a Boston környékére vonatkozó előrejelzések mindössze alkalmankénti záport jósoltak, amit a Longwood Cricket Club szervezői joggal fordítottak úgy, hogy legfeljebb egy-két rövidebb kényszerszünettel lesz dolguk. A következő napok azonban a baljóslat dolgában leginkább fantáziadús forgatókönyvre is bőven rácáfoltak. Az esőzéstől sújtott versenyekre használt teniszszleng, a dampionship kifejezés (damp = nyirkos, nedves) is édeskevésnek bizonyult a kialakult állapot jellemzésére. A pályák helyén tó keletkezett, amelyen a munka nélkül maradt labdaszedő fiúk hevenyészve összetákolt csónakokon segédkeztek a fotóriportereknek a látvány megörökítésében. Unalom és kilátástalanság érzése uralkodott el a játékosokon, akik egymás után hagyták el Bostont. Az alig elkezdődött verseny összeomlani látszott.

Tulajdonképpen egyedül a klubtagok hagyományszeretetének és büszkeségének tudható be, hogy az 55-ös évszám ma nem üresen hagyott sor a párosgyőztesek listáján. Elhatározták, akárhogyan is, de befejezik a tornát. Az ellen azonban nem volt mit tenniük, hogy az eredeti szereposztás, kivált a férfiak mezőnyében, visszafordíthatatlan károkat szenvedett. Sokakon az elszállásolás megoldhatatlansága fogott ki, míg a legjobbakat nem csupán a kaotikus körülmények, hanem kötelességeik is távozásra késztették. A címvédő kettőst alkotó Tony Trabert és Victor Seixas első mérkőzésüket még abszolválták, a kényszerpihenő harmadik napján azonban, amikor már látszott, hogy vagy közel a vég, vagy, amennyiben a szervezők komolyan gondolják a folytatást, nagyon is távol, úgy döntöttek, odébb állnak. Fő motivációjukat a Forest Hillsben augusztus utolsó hétvégére tervezett Davis Kupa döntő jelentette. Kikeveredve a chestnut hill-beli siralomvölgyből nyugodt feltételek mellett kívántak felkészülni az ausztrálokkal szembeni kőkeménynek ígérkező összecsapásra. Az ötlet jó volt, de a jenkiken ez sem segített, hazai közönség előtt szenvedtek megalázó, 5-0-ás vereséget a vendégektől, bár igaz, ami igaz, a legnagyobb ellenállást épp a párosban fejtették ki. Minden idők leghíresebb salátástálját persze az ausztrálok sem valami B kategóriás felállásban hódították el. Két legjobbjuk, Ken Rosewall és Lew Hoad, a teniszégbolt legifjabb üstökösei ugyanúgy különösebb szívfájdalom nélkül hagyták el a Noé korát idéző Bostont, mint amerikai riválisaik. Mivel a kacsaúsztatóvá avanzsált küzdőtérről mind többen szivárogtak el a nevesebbek közül, ezért addig alig ismert párosok érezhették egyre kézzelfoghatóbb közelségben egy Grand Slam cím begyűjtését. Diane nem csupán hurrikánnak, kontraszelekciónak sem volt utolsó. A negyvennyolcas főtáblán tizennégy mérkőzés mellé került oda a default megjegyzés, ami alighanem a tenisztörténet legmakacsabb negatív rekordjainak egyike. Gerald Moss, az egészen a fináléig jutott egyetemi páros egyik tagja, éppen azt hangsúlyozta, hogy jóllehet öt napot kellett várniuk, hogy első meccsüket lejátszhassák, eszük ágában sem volt lelécelni, hiszen napról napra egyre inkább úgy gondolták, megnyerhetik a versenyt. Egy még náluk is ismeretlenebb kettős, Ralph Stuart és Sonny Hunter, akiknek bostoniak lévén sem a szállás, sem az ellátás nem okozott gondot, egyenesen a heccre spekuláltak, Grand Slam győzelemre játék nélkül. Pechükre végül mégis pályára kellett lépniük, ám ekkor már a legjobb nyolc közé jutásért meccseltek.

A Diane által ellopott, leglehetetlenebb napokat követően a végsőkig eltökélt szervezők nem akármilyen döntést hoztak: a verseny folytatódik, méghozzá fedett pályán! Ez azért volt némileg meglepő, mert a klubnak mindösszesen két ilyen pálya állt rendelkezésére, ráadásul a legközönségesebb linóleum (nem tévedés: linóleum!) borítással, ami egyébként még a fűnél is gyorsabb felületet jelent. További bonyodalmat okozott, hogy a viharban megsérült tetőzet a pályák fölött is beázott. A folyamatos kompenzációt a rettenthetetlenségükkel már korábban is kitűnt labdaszedők oldották meg, akiket ezúttal jó sok frottír törülközővel is elláttak. A terem egyébként szaunának is megtette. Könnyű kitalálni, hogy miután az esős időt követően végre kisütött, mekkora hőmérséklet és páratartalom lehetett odabent. A már említett Moss és partnere, a dallamos nevű William Quillian valóságos hőstettet végrehajtva nyolcvannyolc játékot, öt játszmát és több mint négy órát követően lépett túl a gőzfürdőben az olaszok válogatott párosán, Sirolán és Pietrangelin. És így fordulhattak elő többek között olyan furcsaságok is, hogy Kamo és Miyagi, akik a tizenhat közé kerülésért szerdán füvön vették fel a küzdelmet egy brit párossal szemben, végül szombaton linóleumon jutottak a következő fordulóba. A fináléban, a tervezett időponthoz képest egy hét csúszással, ez a négy fiatalember küzdhetett meg az Amerikai Páros Nemzeti Bajnokság férfi győzteseinek járó trófeáért, melyet a némileg esélytelenebbnek tartott ázsiai duó hódított el egy 6-3, 6-3, 3-6, 1-6, 6-4-es eredményt hozó, viszonylag szerény színvonalú mérkőzésen. A díjátadás után szót kapva a győztesek egy gyors meghajlást követően csupán kurta Thank you!-t rebegtek, amihez a for Diane kitételt bölcsen és tapintatosan nem biggyesztették hozzá. Tény viszont, hogy ez volt a távol-keleti szigetország első és húsz évig egyetlen Grand Slam győzelme. 1975-ben azután két hölgy, Kiyomura és Sawamatsu meteorológiai és egyéb hátszelek nélkül diadalmaskodott Wimbledonban. Igaz ugyan, hogy Ann Kiyomura amerikai állampolgárként szerepelt, valamint azt sem érdemes elhallgatni, hogy a győzelemig vezető úton nagy szerencséjükre valamennyi kiemelt párost elkerülték, de sikerük minden bizonnyal még így is jelentősebb fegyvertényként könyvelhető el, mint férfi elődeiké azon a hajdani majdnem szétázott tornán.

Visszatérve még egy pillanatra Bostonra elmondható, hogy a női mezőny helyzete tűrhetőbben alakult, mindenekelőtt Hazel Wightman-nek köszönhetően. Egy ekkor már idős, korábbi nagy bajnoknőről van szó, aki a mai FED Kupa elődjének számító Wightman Kupa megálmodója és életrekeltőjeként is ismertté tette nevét. Háza, vagy inkább birtoka, éppen Longwood közelében állt, pompás, sőt megtisztelő menedéket nyújtva Diane tombolása közben és után. Persze a legkiválóbb amerikai játékosokat Wightman előnyben részesítette, aminek eredménye nem is maradt el. A női döntőben a másodikként kiemelt páros, Margaret Osborne és Louise Brough, három játszmában győzte le az első kiemelteket, Shirley Fry-t és Doris Hart-ot. Ezzel nemcsak a tavalyi döntő párosítása ismétlődött meg fordított végeredménnyel, hanem Fry és Hart 1951 óta tartó győzelmi sorozata is megszakadt.

Valaminek a történetét megírni óhatatlanul felveti a szempont kérdését. A sport, illetve ezen belül a tenisz sem kivétel ez alól. A tenisztörténeti munkák evolúciója jól érzékelhető ívet ír le a szűk versenytörténettől a tágasabb perspektívák, kulturális és szociológiai vonatkozások felé, ám minden bizonnyal nem ez a végkifejlet. Az alábbiak egy további megközelítés irányába tapogatóznak, olyan lehetséges narratívák felé, amelyek a tenisz kínálta látvány köré épülhetnének ki.

Az okok, melyek a tenisznek népszerűséget hoztak szinte abban a pillanatban, ahogy a játék ismertté vált, meglehetősen sokrétűek. Közülük az ezeket elemző munkákban az egyik legkevésbé tisztázott szerep a látványnak jutott, annak a kézenfekvő szituációnak, hogy a játékosok egymást, a nézők pedig a játékosokat megfigyelhetik. A 19. század rendkívül fontos fordulatokat hozott a vizualitás területén, s azzal, hogy a látásnak is megvan a maga története, mára számos tudományterület komolyan számot vet. Ebben az időben valóságos forradalom zajlik a néznivalók mennyiségét, változatosságát, intenzitását és előállítását illetően. A szemnek pedig mindezt meg kellett tanulnia elfogyasztani. A szabadidő, nem utolsó sorban a szaporodó látványosságoknak köszönhetően, egyre sokrétűbben tölthető el. A kínálkozó új lehetőségek egyike a sport, melyet a század második felében már számos válfajában mind szélesebb tábor gyakorol. Az időtöltésnek erre a formájára is igaz, hogy megnyílik a tekintetek előtt, a vívótermek, a labdaházak, a magánkertek közegéből átkerül a szabadba. A látvány és közönsége kölcsönösen hatnak egymásra. A viktoriánus sportélet elevenségének és kiterjedésének mértéke nem utolsó sorban azzal is magyarázható, hogy az emberi test új, addig nem, vagy csak szűk körben tapasztalható szerepben bukkan fel: produktív lesz, de nem termel, vagy alkot, hanem szórakozik és szórakoztat. A sportoló ember teste úgy kerül a figyelem középpontjába, mint ami a mozgás, a teljesítmény sosem látott dimenzióiba hatol, olyan módon van jelen önmaga és mások számára, ahogy korábban — legalább is ilyen mértékben és változatosságban — sosem. A test újbóli felfedezése, az öntapasztalat kitágítása, egy sajátos szabadság megélése, illetve az abba való belefeletkezés lehetősége: ezt kínálják a század gombamód szaporodó sportágai az egyénnek. A magát újradefiniáló test megmutatkozása, látvánnyá emelkedése pedig széles és hálás érdeklődésre tarthat számot. Különösen igaz ez a női test esetében, amely több értelemben is felszabadul ezekben az évtizedekben. Feminista olvasatban a sportolás a nők számára mindenekelőtt annak lehetőségét kínálja, hogy a fizikai képességeikre vonatkozó sztereotípiák merevségét feloldja. Ugyanakkor a sportevékenységet folytató női test, mint látvány, számos egyéb következménnyel is jár, elég ha a divatra, illetve a férfi tekintetekre gyakorolt hatására gondolunk. Szexuális intenzitása alapján a férfi és női test nyilvános találkozásainak rangsorában a tánc után a sportoké a második hely.

A tenisz, illetve a teniszjátékos a megfigyelő szem számára a korabeli sportágak körében az egyik legelőkelőbb pozícióra tett szert. Először is nem csapatsportról lévén szó, az egyén nem vész el a társak között, a tekintet nem az egész részeként rögzíti, nem olyan szereplőként, melynek fontossága a játék pillanatnyi fordulatától függ, s melynek eredményeképp a ráirányuló figyelem szükségképpen esetleges és kevésbé személyre szabott. A teniszező a játéka során végig megfigyelés tárgya. Egész pontosan és a játék logikájából fakadóan a labda útját követő tekintet folyamatos hintajátékának egyik végpontjaként a labdával való találkozása szabályosan ismétlődő és detektált. A korszak másik újkeletű és közkedvelt egyéni sportágával, a golffal összehasonlítva a tenisz látványközpontúsága melletti újabb érvként hozható fel helyhez kötöttsége. A sportoló egy körülhatárolt pálya foglya, ahol a játék érdemi részét képező labdamenetek, illetve az azok közti szünetek gyors váltakozásaként kibomló folyamat során minden szem újból és újból a játékosra szegeződik. A játéktér lehatároltsága, valamint a látvány sajátos ritmikájából adódóan a játékosra jutó figyelem ismétlődésének elkerülhetetlensége egyfajta vizuális kiszolgáltatottságba helyezi a teniszezőt. A színházzal való párhuzam valamennyi viktoriánus sport közül a tenisszel összefüggésben a legtalálóbb. Talán a boksz említhető ilyen értelemben egy lapon vele, bár ott a teátralitás sokkal több szimbolikus elemet rejt magában, továbbá a megfigyelhető individuum jelenléte örökösen átfordul a nyers fizikai erőt harccá, küzdelemmé koreografáló felek együttes jelenlétévé. A teniszpálya kettéosztottsága ezzel szemben csak még hangsúlyosabbá teszi az egyén egyediségét, mozdulatai, viselkedése a vetélytársáétól függetlenül szemlélhető. Egy olyan időszakban tehát, amikor az emberi test a sportok nyújtotta új térben a mozgás és teljesítmény addig nem tapasztalt kalandjaiba bocsátkozik, a tenisz ideális terepet nyújt az ilyesfajta felfedezéseknek mind a gyakorlati, mind a megfigyelői aspektust tekintve.

A hölgyek részvétele bizonyos sportágakban a nemek közti érintkezés térképét is színesítette. A megjelenését követő években a teniszt sok értékelője látta-láttatta olyan szórakozásként, amely kevés erőbedobással kellő élvezetet kínál, s mint ilyen, ideális elfoglaltság az aktivitásra váró hölgyek számára, míg a férfiaknak nem jelent kellő kihívást. Szerencsére a tenisz nem nőiesedett el, ahogy egyébként egyik sportág sem, viszont valóban az egyik legnépszerűbbé vált a körükben. A tenisz azért is különlegesnek számított, mert férfiak és nők együtt is játszhatták, ami viszont egy teljesen más vonatkozásban is izgalmas látvánnyá avatta. Az eltérő nemű játékosok testközelisége, a feltűzött hajak, a szoknyák alól elővillanó bokák és vádlik, a férfi felsőtestet takaró egy szál ing, a női test anatómiáját a polgári öltözettnél hűebben visszaadó sportszerelés, illetve a test játék közben tapasztalható elváltozásai, az izzadás, a pirulás, az önkénytelen hangok — nos ez mind-mind a teniszt kívánatossá tevő hívóingerként is értékelhető egy olyan korban, amikor a mindennapi viselet gyakorlatilag teljesen befedi a női testet, amikor a nők viselkedése és férfiakkal való érintkezésük vallási alapokon nyugvó, helyenként kifejezetten rigorózus normákat érvényesít. A huszadik század egyértelmű szexuális fordulatain túlmenően, a negyvenes évek drasztikus szoknyarövidülésétől kezdve, a hetvenes években láthatóvá tett bugyikölteményeken át, egészen napjainkig, amikor egybecsúszik az élversenyző a szex-ikonnal, a tenisz történetét az erotikus konnotációk már a kezdet kezdetén megérintik.

Harmadik megközelítésben a fehér sport a társadalmi státusz reprezentációjának látványelemeként is remekül funkcionált. Ennek elsődleges színtere a klub. A sportklub akkoriban és manapság is a legtöbb országban lényegesen gazdagabb tartalmakkal bír, mint amit mifelénk szokás neki tulajdonítani. Sokrétűbb társadalmi feladatokat lát el, mint csupán a versenysportra való felkészülés feltételeinek biztosítása. Mindenekelőtt a társasági élet markáns színtere, ahová tartozni státuszt is jelent, zártsága az elitizmus érzetével ajándékozza meg tagjait. Ez a reprezentatív közeg a szem számára is újabb kihívásokat jelent, hiszen a tagság formális birtoklása mellett a játékhoz tartozó tárgyi elemek, a ruházat, a sportszerek is árulkodó jelekként működnek. Külön tudást képez felismerni, illetve megkülönböztetni a trendit az avittól, a kihívót a visszafogottól, a sznob játéktudását a lelkes amatőrétől, vagy épp a nagymenőétől. Playboyok és playgirlök találkozóhelye is egy-egy felkapottabb klub, ahol az egyén és az őt körülvevő tárgyak az arra hivatott szemek szakszerű letapogatásának vannak kitéve. Maga a játék, annak élvezete könnyen háttérbe szorulhat, ürüggyé válhat ilyenkor, és az önreprezentáció, a társadalmi hovatartozás, vagy a kapcsolatkeresés informatív felületévé váló test kerül az érdeklődés középpontjába. Persze ez a vonás, a megfigyelő szem szakosodott készsége, más sportágak és általában minden szubkultúra szerves része, bár kétségtelen, hogy a tenisz ezen a téren is bizonyos értelemben elől járt. A viktoriánus divat szigorúsága ugyan viszonylag lassan engedett föl, de a sportszerek terén a tenisz rendkívül hamar differenciálódott. Az 1880-as években már számos gyártó változatos márkanevek alatt széles minőségben ontotta termékeit, ami felgyorsította a reprezentáció, a játék köré szerveződött információs holdudvar kifinomodását. Egy vidéki kisváros klubjának tagjai között ugyanúgy lehetőség nyílt apró különbségek megjelenítésére, mint a legelőkelőbb körökben.