Ha Dél-Amerika és tenisz, akkor manapság férfi nevek, főleg argentinoké ugorhatnak be elsőnek. A közeli időkből azután még könnyen felidéződik Kuerten vagy Rios alakja is, akikkel máris színesedik a nemzetiségi hovatartozás, és előbb-utóbb bizonyára sokaknak eszébe jut a nagy Vilas is. A hölgyek terén, saját tapasztalatom szerint legalább is, Sabatininél legtöbbször megáll a tudomány. Legújabb bejegyzésemmel a női vonalon igyekszem árnyalni a képet, már csak azért is, mert a kontinens mindeddig legeredményesebb játékosa koránt sincs a felsoroltak között.
A térségek közé, melyek valaha is jelentős személyiségeket adtak a sportágnak, Latin-Amerika tért meg utoljára. Pusztán az évszámokra hagyatkozva persze tűnhet úgy, hogy a játék egyáltalán nem érkezett jelentős késéssel ezekbe az országokba. Brazília esetében például már 1875-ből, azaz a londoni teniszláz fellobbanását követő évből van hír a játék ismeretéről. A világ számos pontjához képest azonban a népszerűség és terjedés, a játék szabadidősportként való gyakorlása, a sportág szervezeti kiépülése, az edzők és játékosok képzése, a tornák száma és minősége évtizedekkel marad el. Az érdeklődés a modern városiasodás első jegyeit mutató tengeri kikötőkre, illetve a kontinens belseje felé meginduló vasútfejlesztésben érdekelt településekre korlátozódik. Ezeken a helyeken is elsősorban diplomaták, a hajózási és vasúttársaságok magasabban kvalifikált tisztségviselői, illetve az Angliából és az Egyesült Államokból importált mérnökök, műszaki szakemberek környezetében kerülnek ütők a kezekbe. Kevés számú klub alakul, és azok is szűk marokkal mérik a tagságot és a játszóhelyeket. A klubokat tömörítő országos, vagy akként funkcionáló szervezetek a húszas évekig váratnak magukra.
Mindezek ismeretében lehet csak helyesen értékelni az 1937-es Amerikai Nemzetközi Bajnokság női egyes fináléjának párosítását. A lengyel Jadwiga Jedrzejowska és a chilei Anita Lizana találkozása akár jelképesnek is vehető. A tenisz visszavonhatatlanul nemzetközi sportággá vált. A nevének kezelhetetlensége miatt csak JaJa-ként emlegetett leányzó Kelet-Európa hölgyei közül elsőként függetlenítette magát sikerrel a térség, itt most nem részletezendő motivációk okán meglehetősen balszerencsésen alakult versenyeztetési gyakorlatának hátulütőitől, és ért el komoly eredményeket az Alpoktól nyugatra, már nem csupán salakos pályákon. Az igazi meglepetést azonban a latin leányzó szolgáltatta, aki szülőhazájában az európai és észak amerikai viszonyokhoz képest mostoha körülmények között sajátíthatta csak el a játék elemeit, kétes minőségű pályákon gyengécske ellenfelekkel szemben szerezhetett versenytapasztalatokat. Az egyetlen értékes támaszt édesapja jelentette, aki annak idején az ország éljátékosaként híresült el. Azt követően, hogy 1930 és 1934 között zsinórban és játszva nyeri országa női bajnokságait, úgy határoz, elég volt a tehetségéhez mérten provinciális babérokból és tizennyolc évesen Európába teszi át székhelyét. Mit mondjunk, remek döntés volt! Nevével 1935-től kezdődően találkozhatunk elsősorban szigetországi versenyeken, melyeken mind gyakrabban veheti kézbe a végén a trófeákat. Számos kisebb jelentőségű tornaelsőség mellett alig két évre van szüksége, hogy olyan fontos címeket söpörjön be, mint a beckenhami, az eastbourne-i és a chiswick parki. Győz az Ír és a Skót Nemzetközin, valamint a fővárosi Queen’s Club által rendezett két nagy tornán, a London Bajnokságon, illetve a Brit Fedettpályás Bajnokságon. Wimbledonban 1936-ban, majd a következő évben is a negyeddöntőkig menetel.
Lizana feltűnése a nemzetközi teniszforgatagban azért is figyelemre méltó, mivel a latin-amerikai salakon tanultakat elképesztően gyorsan és hatékonyan igazította a füves, illetve a kemény felület támasztotta követelményekhez. Nem árt tudni, hogy a jelenlegi szóhasználat értelmében vett „kemény borítás” kifejezésnek az akkori brit és ír kínálatból szinte kizárólag a fedett csarnokokban alkalmazott faparketta feleltethető meg. Ugyanakkor a hard court szóösszetétel már a harmincas években is élt, csakhogy leginkább a salak megjelölésére használták. 
Az ezen a felületen akkoriban és arrafelé megrendezett két legfontosabb esemény, a Bournemouth-ban tartott Brit Keménypályás Bajnokság, illetve a brightoni torna ugyancsak részét képezték Lizana hódításainak. 1937-ben kiruccant a Rivierára is, ahol minden év első három-négy hónapjában válogatott mezőny gyűlt össze és egymást érték a rendezvények javarészt salakon. Természetesen innen is szép számú serleggel távozik. Mindeközben pedig a kor legnagyobb skalpjait gyűjti be. Az ekkoriban világszínvonalú brit élmezőny valamennyi tagját képes legyőzni, Dorothy Round, Alice Marble, Betty Nuthall, Mary Hardwick, Kay Stammers, Peggy Scriven, valamennyien áldozatul esnek képességeinek. A kontinens versenyzői is joggal tartanak tőle, közöttük egy mumusa van csupán, a francia Simone Mathieu. Csupán érdekességképpen, semmint a nagy fegyvertények felsorolásának részeként említem, hogy a mi Baumgarten Magdánkat is alaposan elkalapálja a 36-os wimbledoni összejövetel második körében (6-1, 6-1). Eredményessége mögött igazából nem bukkanunk semmilyen forradalmi újításra. Kissé sarkítva azt is mondhatjuk, sikere két egyszerű forrásból táplálkozik: szinte mindent visszaüt és kiteszi szívét-lelkét.
Mindenek fölött a korona pedig az a bizonyos US döntő JaJa ellenében, ahol jóformán esélyt sem hagy a lengyelnek (6-4, 6-2). Teszi mindezt azon a tornán, amelyen akkor indult először és utoljára. Az 1937-es évet a kor jónéhány és különböző elvek szerint szerkesztett világranglistái közül az egyik legmegbízhatóbb, a Daily Telegraph által jegyzett élén fejezi be. Chilében hősként ünneplik, ő azonban skót udvarlójának engedve és a házasságot követő gyors gyermekáldásnak köszönhetően hamarosan szögre akasztja az ütőt. Huszonhárom éves sincs ekkor. Az Európa stadionjait kísértetházakká változtató háború ellehetetleníti az érdemi visszatérést, a világégést követő gyér próbálkozások alkalmával Anita már csak árnyéka egykori önmagának. Nem övé volt az egyetlen pálya, amit derékba tört a történelem, de minden bizonnyal az egyik legígéretesebb.
Vállalva az ugrást a dél-amerikai amazonok történetének kezdőpontjától egyenest a végére, ismételten egy US Open döntőbe botlunk, Gabriela Sabatini egyetlen egy Grand Slam viadalon aratott győzelmébe Steffi Graf felett. Az évszám 1990. Kettejük rivalizálásának tízéves történetében annak a középső, rövid szakasznak a kezdete, ami az argentin lány fölényében telt. Pályájuk szinte egyszerre indult és jó ideig egymáshoz hasonlítgatta őket a szaksajtó, míg a nyolcvanas évek végére egyre nyilvánvalóbbá nem lett, hogy a mannheimi hölgy személyében kizárólag a legnagyobbakhoz mérhető géniusz jelent meg a színen. 
Ezzel szemben Sabatinit többször is csupán a színpad háttere, ott pedig a beváltatlan ígéret stigmája várta. Emlékszem, hány nyilatkozat, mennyi elemzés értékelt úgy vele kapcsolatban, mint akiben még rengeteg tartalék szunnyad, mint aki valós képességeit még majd ezután fogja csak igazán kibontakoztatni. Az elején jósolt, majd az idő előrehaladtával mind inkább csupán remélt apoteózis azonban, legalább is a várakozásokhoz képest, elmaradt.
A közönségkedvenc Gabby leggyengébb pontja a csodaszép feje volt. A játék mentális részleteiben, taktikában és koncentrációban nemhogy Graffal nem kelhetett versenyre, de elmaradt a nyolcvanas évek második felében indult generáció legtöbb reprezentánsa, így Szeles, Capriati, Sanchez-Vicario mögött is. Kitűnően védekezett és a hálónál is otthonosan mozgott, az alapvetően támadójátékra felépített stílusa azonban sokszor kapott léket adogatásai furcsa kettőssége miatt. Tekintélyt parancsoló első szervákkal rendelkezett, ám a fontos mérkőzéseken ritkán sikerült magas százalékban produkálnia őket, második adogatásai viszont igen vérszegények voltak, ráadásul nagy számban csapta őket a hálóba, sőt — az ember szinte nem hitt a szemének — a háló elé. Szervái gyakran hagyták cserben, adogatójátéka időnként teljesen szétesett. 
A legrosszabb pillanatban kétségkívül a felejthetetlen 1991-es wimbledoni döntő harmadik játszmájában, amikor kétszer is alkalma nyílt a mérkőzésért adogatni. Akkor és ott már nem csupán ellenfele, Graf zsenialitásán múlott, hogy Sabatininek öt évvel később egyszeres Grand Slam győztesként kellett befejeznie profi karrierjét, abban bizony valamennyi pályán tapasztalható gyarlóságával önmaga is vastagon benne volt.
Mégis, legyen a dicséreté az utolsó észrevétel vele kapcsolatban! Egy ütésfajta ugyanis ugrásszerű fejlődésbe kezdett Sabatini felbukkanásával a nők körében, az egykezes pörgetett fonák. Tenyeres oldalról több-kevesebb spint már jóval korábban beledolgoztak ütéseikbe a női játékosok, ugyanezt megtenni irdatlan erővel és egy kézzel a másik oldalról, hovatovább nyerő ütést fabrikálni belőle — nos, ez az ő találmánya volt, ami játékának férfias vonást kölcsönzött. És ez nem puszta szófordulat. Sabatini ütésarzenáljának legirigyeltebb darabjához honfitársa, Guillermo Vilas szolgáltatta az előképet, aki a hetvenes évek második felében gyakorlatilag újrafogalmazta backhand és topspin kapcsolatát. Mindkettejük fonákját az avatta feltartóztathatatlan bombává, hogy kivitelezésekor jó adagot belevittek egész testük mozgási energiájából. A labda megközelítése mintegy az ütés részévé vált. Sabatini tulajdonképpen még túl is tett mesterén, hiszen Vilas elsősorban a magasabb és lassabb pattanásokat produkáló salakra kalibrálta az ütést, míg női sporttársa függetlenítette a felülettől a benne rejlő lehetőségeket.
És akkor most időkapszulánkat irányítsuk 1958 tavasza és egy hamisítatlan királynő születése felé, amikor is az Olasz Nemzetközi Bajnokságot választotta európai debütálása díszleteként Maria Bueno. Lizanahoz hasonlóan ő is gyorsan kinőtte brazil hazája és kontinense kihívásait. Tizenegy évesen már a felnőttek között játszik, még tizennégy sincs, amikor játszmát rabol egy akkori top tízes amerikaitól, Shirley Fry-tól. Lance Tingay, a szakírók és tenisztörténészek mai doayenje, Rómában tartózkodott azokban a napokban és egészen lenyűgözte, amit a Foro Italico vörös borításán látott. Egy tökéletes fizikai állapotú, gyönyörű mozgású, karcsú tizennyolc éves lányt, aki a lassú felület dacára agresszív támadójátékkal, magabiztosan takarítja el útjából ellenfeleit. A legcsodálatosabb az volt, ahogy a mozgásában megnyilvánuló könnyedséget az ütéseibe is belevitte, már-már észrevétlenné téve a mozgás folyamatát az ütés pillanatától elválasztó határt. Mint aki mindig a gyors győzelemre törekszik, labdáit ritkán ütötte középre. Azokon, akik játékát figyelték, hamar eluralkodott a gondolat, hogy Bueno szinte kihívóan egy veszélyes határon szeret teniszezni, mint akit épp az így teremtett feszültség visz, hajt előre. Szépségtől sugárzó játékába ez a szakadatlan vibrálás apró, szemtelen utóízt kevert. És küzdeni is tudott: a torna elődöntőjében óriási csatában, meccslabdákat hárítva győz a címvédő Shirley Bloomer ellen (1-6, 9-7, 8-6), hogy azután a végső meccsen a címet is megszerezze.
Következő versenyén, a Roland Garroson csak azért nem ő lett Körmöczy Zsuzsi döntőbeli ellenfele, mert Bloomernek az elődöntőben sikerült visszavágnia. A következő év sikertörténet a javából: tornagyőzelmek sora, köztük mindenekelőtt Wimbledon és az Amerikai Nemzetközi, az év záróakkordjaként pedig a ranglisták szerint ő a legjobban teniszező hölgy a világon. Brazíliában elhalmozzák az elismerésekkel. Rioban gépkocsikísérettel hordozzák körbe, szülővárosában, Sao Pauloban életnagyságú szobrot emelnek és misét celebrálnak a tiszteletére. A brazil posta bélyeget ad ki képmásával.
Meggyőződésem, hogy a játékosállomány tekintetében a hatvanas évek nyújtotta a tenisz történetének leggazdagabb szakaszát. Mind a férfi, mind a női, mind az amatőr, mind a profi mezőny rendkívül összesűrűsödött, majd minden fontosabb torna végjátéka parázs küzdelmekbe, pazar párosításokba torkollott, éveken átkígyózó heves rivalizálások egy-egy újabb fejezetébe. Bueno sem egyedül lépett az új évtizedbe. A generációjából kikerült legfőbb riválisa, Margaret Smith alkatilag és felfogásban is mintha tökéletes ellentéte lett volna a brazilnak. Maria a sport nyelvén alkotó művész volt, Margaret energikus, elnyűhetetlen atléta. Kettejük kilenc szezont átívelő párharca hozta talán legbeszédesebben felszínre a Bueno személyiségében és stílusában bujkáló problémákat. Például gyakori, nem egyszer sírásig fajuló hisztijeit, amelyek egyik legemlékezetesebbikét, az 1960-as Ausztrál Nemzetközin produkálta miután kiélezett mérkőzésen kapott ki Smith-től. Zokogva, botrányos jelenetek között hagyja el az arénát, és az ausztrállal hónapokig nincs köszönő viszonyban. Kapcsolatuk ezután már sosem volt felhőtlen, annak ellenére sem, hogy mindketten kitűnő páros játékosok lévén alkalmanként együtt is szerencsét próbáltak. Legnagyobb közös sikerüket az első nyílt Amerikai Bajnokság megnyerésével érték el. Nagyjelenetei a média felületes pillantása és sablonokból építkező retorikája révén persze a nőiesség és a latin temperamentum képzetét erősítették, pedig viselkedésének ezek a látványos részletei az ilyesfajta kétes hivatkozásokon túl a sportolónő pályafutását sokkal elevenebben érintő tényezőről is árulkodtak, önértékelésének törékenységéről. Véleményem szerint a játékában és sportolói személyiségében kiütköző hiányosságok végső soron ezzel hozhatók összefüggésbe. A végletek embere volt, tipikusan az a versenyző, akit legtöbbször nem ellenfelei, hanem önmaga győzött le. Legjobb pillanataiban lélegzetelállító mutatványok röppentek ütőjéről, máskor csak szánalmasan vergődött. 
A technikai és fizikai könnyedség hátterében, játéka légies, artisztikus arca mögött a mentális stressz árnyéka lebegett. Billie Jean King is valami hasonlót hangsúlyozott az 1966-os wimbledoni döntővel kapcsolatban, amely számára az első, Bueno pályafutásán, mint később kiderült, az utolsó volt: „Maria mindig rendkívül feszülten teniszezett, ám amikor sikerült uralkodnia idegességén, átlépnie saját idegrendszerén, akkor kezdett el nagyszerűen játszani.” Nos, ez például azon a döntőn nem sikerült. Ahogyan az sem, hogy olyasfajta dominanciára tegyen szert, mint az évtized második felében Smith, vagy a hetvenes években King és Evert. Viszont a legmesszebb menőkig maga mögött tudhatta a közönséget. Rajongásukat elsősorban azzal vívta ki, hogy játéka közben érezni lehetett, a lehetetlen nem aktuális, Maria térfelén akármi megtörténhet. Smith például soha, pályafutásának legsikeresebb szakaszaiban sem tapasztalhatta meg a pályán a nézők ilyesfajta túláradó szeretetét, némely Bueno elleni mérkőzésén a szimpátia mértékének különbsége egyenesen kellemetlenné vált. Némi vigaszt nyújthatott számára párharcuk végső mérlege, 23 tétmérkőzésükből 16-ot ugyanis ő nyert. Az irányába megnyilvánuló szeretetet Maria Bueno ajándékként, pályafutása mélypontjain egyfajta elégtételként élte meg, népszerűségét megbecsülte, de sosem törte magát érte. Alapvetően visszahúzódó természet volt, társaival keveset érintkezett és ritkán társalgott. Valami sajátos megközelíthetetlenség vette körül, több egykori játékostárs is úgy emlékszik rá, mint aki nem csupán nem kezdeményezett, de nem is vágyott semmilyen közelebbi ismeretségre.
Habitusának összetettsége mellett karrierjét betegségek és sérülések is veszélyeztették. 1961-ben Párizsban, ahova már leromlott kondícióval érkezett, hepatitist diagnosztizáltak nála. Hazautazása után nyolc hónapig nyomta az ágyat miközben több mint tíz kilót fogyott. 1965-ben a térde hagyta cserben, az Ausztrál Bajnokság döntőjét már nem tudta végigjátszani. A decemberi térdműtét újabb négy hónap kihagyásra kárhoztatja. Ezt követően egészsége és erőnléte egyre gyakrabban hátrál ki mögüle, alvászavarok és gyomorpanaszok gyötrik, ezért az évtized második felében nyújtott teljesítménye mind egyenetlenebbé válik. Legvégül karja is felmondja a szolgálatot, 1969 elején már egy pohár víz felemelése is pokoli kínokkal jár, nemhogy az ütőé. Orvosai rábeszélik, végleg hagyja abba a versenyzést. Öt évig bírja tenisz nélkül, harmincnégy évesen ismét ütőt ragad. Az 1974-es visszatérés szépen sikerül. Annak ellenére, hogy napi egy óránál nem gyakorolhat többet, megnyeri az ekkor középkategóriás tornának számító Japán Nemzetközit. 
Hamar kiderül azonban, hogy a megváltozott viszonyok között, az Evert, Goolagong, Navratilova diktálta tempó mellett komoly terveket már nem érdemes dédelgetnie.Teste viszont bírta, átnyergelt hát a párosra és a vegyesre, amiket különböző alkalmi partnereivel egészen a nyolcvanas évek elejéig űzött.
A brazil salakon gyökerező stílusa valójában fűre termett, tudásának legjavát legtöbbször és legszívesebben ezen a felületen csillogtatta. A három számban elért tizenkilenc Grand Slam címe közül csak kettő származik Párizsból, hét egyéni elsőségét füvön, Wimbledonban (1959, 1960, 1964) és az Egyesült Államokban (1959, 1963, 1964, 1966) kaparintotta meg. Gyönyörű játékát három képességére építette: vele született labda- és ritmusérzékére, valamint a tökéletes időzítés iránti fogékonyságára. Minden ütésfajtához ugyanazt a fogást alkalmazta, ütéseit rövid karmunkával, ún. shortish swinggel kivitelezte. Élsportoló létére izomzata feltűnően csekély volt, ám vállának és karjának remek ruganyosságát kihasználva nem került hátrányba vetélytársaival szemben a labdának jutatott lendület és energia mennyisége tekintetében. Lapos ütésekkel dolgozott, melyek a másik térfelén élesen, kellemetlenül vágódtak fel, amiért felettébb alkalmasak voltak nyomás alatt tartani az ellenfelet. A labdákat az ötvenes-hatvanas évek fordulóján induló generáció tagjai közül mindenkinél korábbi fázisban ütötte meg. Sebesen, provokatívan támadott, a kivárást, az előkészítést meghagyta másnak. Röptéi a legvérmesebb elütések ellenében is könnyedek, magától értetődőek maradtak. Lábmunkája gyors volt és pontos, minek köszönhetően nem szorult rá, hogy ütéseibe precízen beleálljon, azokat gyakran akkor is, amikor elkerülhette volna, futtában oldotta meg. Ez főleg a nyerő ütés fogalmát szélesítette ki repertoárjában. A taktikai megmérettetésben Margaret Smith, vagy Billie Jean King színvonalát nem érte el, és játékának további hiányosságaként említhető az ütésbiztonság ilyen szinten kirívóan alacsony foka. Ebből is, nem csupán természetéből fakadóan, a pályán nyújtott teljesítménye felett szinte mindig ott lebegett az összeomlás sötét fellege, ugyanakkor hátrányból vagy kiélezett helyzetben sem teniszezett feltétlenül gyengébben a legjobbaknál. Játékában és egész lényében ellentétek lappangtak, produkcióját azért volt minden kortársáénál érdekfeszítőbb figyelemmel követni, mert sohasem lehetett tudni, a következő pillanatban ordító sutaságnak vagy pazar jelenetnek leszünk szemtanúi. Elért eredményei mindenesetre arról árulkodnak, hogy a publikum az utóbbiból láthatott többet.
Az "újító és fejlesztő", aki származását tekintve régi wales-i család sarja és a katonai pályát választván az őrnagyi rangig vitte, több összefüggő lépése alapján alapos embernek tűnik, aki ötletét mindenekelőtt saját hasznára igyekezett fordítani. Már az előző év decemberében megjelentetett játékáról egy ismertetőt, melynek második kiadását szintén 74 februárjában, újabb kiadását pedig még az év novemberében publikálta. Arról is gondoskodott, hogy márciustól néhány korabeli közkézen forgó társasági lapban az új szórakozást népszerűsítő rövid beszámolók lássanak napvilágot. A reklámfogások előterében szereplő termék pedig nem volt más, mint egy szép festett faláda, ami a játékhoz szükséges valamennyi hozzávalót tartalmazta: póznákat, cölöpöket, kalapácsot és hálót a pálya felállításához, négy személy részére ütőket, valamint tucatnyi labdát. Mindezen kincseket öt guinea-ért lehetett birtokba venni az őrnagy londoni (Churton Street 46) ügynökségének közreműködésével.
A Field című magazin szerkesztősége különösen szívén viselte a kérdés tisztázását, mely során hamar kiderült, hogy az elmúlt években egymástól függetlenül többen és több helyen gyakoroltak a Wingfield által propagálthoz rendkívül hasonló elfoglaltságokat. Így például Sir William Scott roxburghshire-i (Skócia) birtokán 1865 körül, vagy a hetvenes években John Halle házánál Chesham-ben (Délkelet Anglia). A legnagyobb meglepetést azonban az a levél okozta, amelyik novemberben érkezett az újság szerkesztőségéhez, és a Leamington Club működéséről számolt be.
A racquets melletti másik mintát a baszkok pelota nevű játéka jelentette. Az újabb kutatások szerint először Perera házának kertjében művelték a ma ismert tenisz legősibb formáját a krokett nevű játék (nem tévesztendő össze a krikettel) számára telepített füvön 1859 nyarán. A lawn racquets és a lawn pelota névváltozatot követően végül is a lawn tennis kifejezést találták legmegfelelőbbnek az újdonság számára. A két barát 1872-ben Edgbastonból egy közeli településre, Leamingtonba költözött, ahol a Manor House Hotel füves parkjában hódoltak tovább kedvenc szenvedélyüknek. Mi több, már nem kettesben! Csatlakozott hozzájuk két helybeli fizikus, akiknek nevét szintén megőrizte az emlékezet: Frederic Haynes és Arthur Tompkins. Még abban az évben megalapították a világ első teniszjátékra szakosodott klubját. A Leamington Lawn Tennis Club egyébként Wimbledont is megelőzte, ugyanis a rendelkezésre álló dokumentumok igazolják, hogy 1874-től bizonyosan tartottak tenisztornákat a településen, méghozzá annak a kinyomtatott szabálykönyvnek a figyelembevételével, amelynek két fennmaradt példányán szerzőként Gem neve olvasható. A magazinhoz intézett levelében mindazonáltal Pererát említi a játék érdemi kiagyalójaként, ami persze szerénységének bizonyítéka is lehet.
A legelterjedtebb változat egy bizonyos Lord Lansdowne elbeszélésén alapul. Ezek szerint 1869 nyarán hetente több alkalommal is játszották az új játékot Wingfield útmutatásai alapján baráti körben a Lord londoni házának kertjében, a Berkeley Square-n. Alapos kutatásokra támaszkodva azonban George E. Alexander, Wingfield életrajzírója, 1986-ban publikált könyvében éppen Wingfield őrnagyi rangjának datálására támaszkodva cáfolja Lansdowne állításait, illetve az őrnagy Gemhez írt válaszlevelében foglaltakkal összhangban új, jóval későbbi időpont elfogadására tesz javaslatot. Az 1874 december 8-án keltezett írásban Wingfield arról számol be, hogy a játék során szerzett tapasztalatai mintegy másfél évre nyúlnak vissza, azaz a játék atyjaként tisztelt személy 1873 tavaszánál előbb nem ragadhatott ütőt a kezébe.
hanem arra a másik két trófeára, melyet hoszzú évtizedeken át szintén átvehetett, sőt, a Challenge Cup-pal ellentétben az egyiket még haza is vihette. A kettő közül az ún. President's Cup ért meg kicsivel hosszabb kort, melyet 1907-ben alapított az akkori brit uralkodó, V. György (kinek nem inge, ne vegye magára: nem Vé, hanem ötödik). Amikor nem az aktuális bajnok kezében volt éppen, akkor az All England Club egy vitrinjében álldogált, mígnem 1995-ben végleg nyugalomba vonult. A másik kupa azon túl, hogy alább előadandó történetünk fontos szereplője, már csak azért is érdekesebb az Elnökinél, mivel a tenisztrófeák, a keresztbe rakott teniszütők meglehetősen ötlettelen motívumát leszámítva, ritkán tartalmaznak figuratív elemeket. A Renshaw Kupa, egy szárnyas alak által tartott ezüst tál, üdítő kivétel. 1905-ben alapította az a Renshaw-család, amelynek ikrei, elsősorban és szuperlatívuszokban William, másodsorban és némileg szerényebb jelzőkkel Ernest, az 1880-as évtizedben kitörölhetetlenül bevésték nevüket Wimbledon históriáskönyvébe. Az eredeti szándék szerint a felajánlás az All Comers, vagyis a tulajdonképpeni főtábla győztesét illette függetlenül attól, hogy a Challenge Round, azaz a torna végső össecsapása az előző évi győztessel végül miképpen alakult. Ez az elképzelés viszont az 1921-es kiírást követően a lebonyolítás máig érvényben lévő rendjének bevezetésével teljesíthetetlenné vált. A mindenkori védő elvesztette sajátos privilégiumát, 1922-től neki is részt kellett venni a verseny egészében. Kézenfekvő megoldásként adódott innentől, hogy a Renshaw Kupát is a másik két trófeához hasonlóan a tornagyőztes kapja. Így is lett, azzal a különbséggel, hogy ez végleg a győztes tulajdonába került, ami azt a terhet rótta a rendezőkre, hogy minden évben újat kellett készíttetni belőle. Talán éppen ezért, 1949-től már csak kicsinyített változatával szolgáltak, a legutolsó példányt Boris Becker vehette át 1989-ben.
A
Hogy fáradhatatlanul püfölte a labdát az otthoni garázskapun? Hogy egy darabig minden idők egyik legjobb női játékosával, Helen Wills-szel is gyakorolhatott? Vagy hogy 1927-ben, tizenöt éves korában debütált Wimbledonban a torna történetének legfiatalabb indulójaként, ahol Lacoste-tól (igen, ő is Muskétás, de már nem lesz belőlük több) kapott ki az első fordulóban? Bizony, így lesz egy puszta történeti névből személy. Sőt, egyéniség! Mert Wood ezt az egész balszerencsés ügyet a barátjával és az elmaradt döntővel nem hagyta annyiban. A Renshaw Kupát átvette ugyan, de nem tartotta magánál. Átadta megőrzésre egy Frankkal közös idősebb barátnőjüknek, Maud Barger Wallachnak. A hölgy szintén szakmabeli, méghozzá az Amerikai Nemzeti Bajnokság 1908-as győztese. Megállapodásuk értelmében, illetve a bajnoknő kompetenciájában bízva, Wood addig nem kaphatta vissza a trófeát, amíg meggyőzően be nem bizonyította, hogy jobban játszik füvön, mint barátja. Erre a különös igazolásra a sors, avagy Maud szeszélye folytán, majd három évet kellett várniuk. Elégséges próbakőnek végül is 1934-ben a londoni Queen's Club hagyományos tornájának döntője kínálkozott, mely ma is előkelő program, és már abban az időben is Wimbledon legfontosabb felvezető versenyének számított. Ezt a mérkőzést pedig 11-9, 6-0 arányban Sidney Wood nyerte kitéve a pontot egy becsületbeli ügy végére.
Ne feledjük: az ausztrál tenisz közel két évtizedes aranykorának utolsó negyedében járunk! Laver első ellenfele azonban egy huszonnégy éves olasz volt, aki könnyű prédának bizonyult. Massimo Di Domenico számára összesen hét játékot engedélyezett Rakéta Rod. Ezután következtek a honfitársak. Elsőként Roy Emerson, aki két évvel volt idősebb Lavernél, és ekkoriban már egyre ritkábban nyújtotta azt, amit a hatvanas évek közepén tudott. Jellemző, hogy míg Laver első Grand Slam-énél, 1962-ben, a torna első két kiemeltjeként a fináléban futottak össze, addig a közkedvelt Emmo-nak most csupán a tizenegyedik sorszám jutott. Egy játszmára és egy szoros befejezésre azért futotta az erejéből. Negyeddöntőbeli ellenfele, Fred Stolle, ugyan nem nyert ellene játszmát, mégsem volt teljesen érdektelen a meccs köszönhetően a második szettnek, amelybe sikerült alaposan belebonyolódniuk. Stolle és Emerson is viszonylag későn álltak a profik közé, előbbi 1967-ben, utóbbi egy évvel később, szinte az Open korszak előestéjén, és amellett, hogy mindketten kitűnő szerva-röpte játékosnak számítottak (mondjuk, ki nem az akkori aussie-k közül?), Fred kimagaslóan erős adogatást és kemény fonákot, Roy pedig legendás gyorsaságot tudhatott magáénak.
Rod Laver és Tony Roche. A Lavernél hét évvel fiatalabb Roche az egész hatvankilences szezont bomba formában teniszezte végig, számos tornát nyert és Laver mögött másodikként zárt a világranglistán. Közvetlenül az Ausztrál Open előtt és után is legyőzte Lavert füvön, Sydney-ben Új-Dél Wales Bajnokságán, majd Új-Zélandon Auckland-ben. Az év további részében még ötször játszottak egymással döntőt különböző helyszíneken és felületeken, melyek közül hármat nyert Laver, mind közül a legfontosabbat, az i-n a pontot, a US Openen — így alakult az éves mérlegük végül négy-négyes döntetlenre egymással. Döntetlenre, a 69-es kiadású Rod ellenében! Minden bizonnyal ez árulkodik leginkább ellenfele képességeiről, aki már egy jól láthatóan más stílust képviselt, mint Laver generációja: keményebb alapütések robbanékonysággal társítva. Roche ráadásul tökéletes röptékkel dolgozott és híresen magabiztosan oldotta meg a mélyen, illetve a lábhoz érkező labdákat a hálónál. Kondíciója szintén átlagon felüli volt, izmos, alacsony testfelépítése rendkívüli szívóssággal ruházta föl. Laver számára a legfőbb gondot azonban vele kapcsolatban az jelentette, hogy csakúgy, mint ő maga, Roche is balkezes játékos volt, és Rod a profik viszonylag szűk táborában eltöltött évek alatt nem találkozott ezzel a szituációval. Visszaemlékezéseiben is említést tesz róla, mennyire kellemetlen volt Tony ellen teniszezni, hisz minden fordítva történt, mint szokott, a labdák örökké azon az oldalon csavarodtak kifelé, amelyiken nem várta az ember, az adogatásfogadás pedig különösen macerássá vált.
alatt Angliában a megyei szintű tornák, az Egyesült Államokban az egyes tagállamok bajnokságai értendők, míg az előbbiek a több megyét, illetve államot felölelő, földrajzilag 
is többé-kevésbé egységes térségek bajnoki címeiért folytatott kiírások lettek. A versenynaptár gerincét már a nyolcvanas évek közepétől egyre inkább ezek a tornák képezték, az éves tornaprogram csúcsát pedig Angliában és az Egyesült Államokban is a nemzeti bajnokság jelentette, ami mindkét országban történetileg is megelőzte a többi rendezvényt. Nem így Ausztráliában, amely, jóllehet a teniszláz ott is a hetvenes évek végétől söpört végig, 1901-ig nem önálló szövetségi államként létezett, hanem a brit birodalomhoz egyre lazább kapcsolatokkal kötődő kolóniák együtteseként. A szervezeti felépítést ezért az egyes kolóniák, azaz a majdani tagállamok önálló teniszszövetségei alkották, ország hiányában országos szövetség sem létezett. A szövetségek által meghírdetett bajnokságokat egyre gyakrabban jelölték az intercolonial jelzővel, vagyis korántsem csupán az adott térség játékosai jelentek meg a küzdelmeken. A kilencvenes évek közepétől egyértelműen országos érdeklődésről beszélhetünk, sőt Új-Zéland legjobbjai is egyre-másra fel-feltünedeztek. További sajátosság az is, hogy a regionális tornák megszervezését még ezek megalakulása után is sokszor a tenisz meghonosításában úttörő helyi klubok látták el, lévén ők birtokolták a pályákat. A kontinens nagy bajnokainak névsora tehát korántsem 1905-től datálódik, hanem 1880-tól, amikor a Melbourne Cricket Club első versenyét megrendezte. Ezt, a tenisztörténetbe Victorian Championshipként bevonult viadalt követte 1885-től New South Wales, 1888-tól Queensland, 1890-től South Australia, 1893-tól Tasmania, 1895-től pedig Western Australia bajnoksága. A felépítés eme sajátossága még azt követően is csupán fokozatosan szűnik meg, miután 1904 szeptemberében a hat szövetségi állam, valamint Új-Zéland megalapítják az Australasian Lawn Tennis Association-t (ALTA), amely deklaráltan és többek között egy nagy átfogó bajnokság megrendezését tűzte ki feladatául. A következő évben először lebonyolított esemény, mely ekkor még az „Australasian Championships” elnevezés alatt fut, azonban egyáltalán nem vált ki heves érdeklődést, presztízse még évekig elmarad az akkor már befutott és népszerű szövetségi viadaloké mögött. A nemzeti jelző is hivatalosan csupán 1924-től illeti meg a mai Ausztrál Opent.
