TéVonal. Illusztrált tenisztörténeti mutatványok

Egyazon évben megnyerni a négy nagyot! A teniszvilág immár húsz év óta halogatja a zsenialitás fékezhetetlenségének és a naptár szigorúságának újabb találkozását. Don Budge 38-as történelmi tettétől Steffi Graf 1988-as bravúrjáig ennél mindig hamarabb érkezett a következő csoda: 1953 (Maureen Connolly), 1962 (Rod Laver), 1969 (Rod Laver), 1970 (Margaret Smith). Nem mondhatjuk például, hogy Federer közeledőben lenne egy ilyen sikerhez, legjobb éveihez hasonlót, sőt azt meghaladót, a szaporodó riválisok között egyre reménytelenebb várni tőle. Samprasnak, a közelmúlt másik korszakos zsenijének, salakon még annyi sem jutott, mint eddig a svájcinak. A női mezőny hosszú évek óta megosztott, és természetesen az sem kedvez a garantált halhatatlanságnak, hogy manapság négy különböző felületen kellene a legjobbnak lenni. Tétlen várakozás helyett itt az emlékezés ideje! Negyven éves az utolsó férfi Grand Slam, melynek most első állomását elevenítjük fel.

A nyitás évében, 1968-ban a négy Grand Slam torna közül még csupán hármon eresztették össze a profikat az amatőrökkel. Az előző év végén felvetett brit javaslatra a nevezetes rábólintás az ITF (egészen pontosan az akkortájt még a régi jelzőt nevében őrző International Lawn Tennis Federation) részéről februári, Párizsban tartott közgyűlésén esett meg. Tizenkét tornának szavazták meg akkor a nyílt rendezés jogát arra az évre, de erről a listáról az év első Grand Slam viadala, a többi januári ausztrál tornához hasonlóan lekésett. Laver, Rosewall, Emerson, Gonzales és a többiek, akik a korábbi években a pénz mellett tették le voksukat, még egy év várakozásra kényszerültek, mielőtt a koalák és kenguruk földjének legnemesebb versengése visszafogadta tékozló fiait.

A verseny 48-as főtáblájának szerény méretét a mezőny erőssége kompenzálta. A hazaiaktól, az egyedüli Lew Hoad kivételével, mindenki elindult, aki számított, s ez alaposan besűrítette a mezőnyt. Ne feledjük: az ausztrál tenisz közel két évtizedes aranykorának utolsó negyedében járunk! Laver első ellenfele azonban egy huszonnégy éves olasz volt, aki könnyű prédának bizonyult. Massimo Di Domenico számára összesen hét játékot engedélyezett Rakéta Rod. Ezután következtek a honfitársak. Elsőként Roy Emerson, aki két évvel volt idősebb Lavernél, és ekkoriban már egyre ritkábban nyújtotta azt, amit a hatvanas évek közepén tudott. Jellemző, hogy míg Laver első Grand Slam-énél, 1962-ben, a torna első két kiemeltjeként a fináléban futottak össze, addig a közkedvelt Emmo-nak most csupán a tizenegyedik sorszám jutott. Egy játszmára és egy szoros befejezésre azért futotta az erejéből. Negyeddöntőbeli ellenfele, Fred Stolle, ugyan nem nyert ellene játszmát, mégsem volt teljesen érdektelen a meccs köszönhetően a második szettnek, amelybe sikerült alaposan belebonyolódniuk. Stolle és Emerson is viszonylag későn álltak a profik közé, előbbi 1967-ben, utóbbi egy évvel később, szinte az Open korszak előestéjén, és amellett, hogy mindketten kitűnő szerva-röpte játékosnak számítottak (mondjuk, ki nem az akkori aussie-k közül?), Fred kimagaslóan erős adogatást és kemény fonákot, Roy pedig legendás gyorsaságot tudhatott magáénak.

Az igazi dráma, amit nevezhetnénk éppenséggel pokolnak is, a torna hatodik napjára tartogatta magát. 1969 január 25-én délután Brisbane-ben a hőmérők 40 Celsiust mutattak és a legkevésbé tűnt valószínűnek, hogy az Ausztrál Nemzetközi Bajnokság történetének egyik legizgalmasabb és legszínvonalasabb összecsapására épp ilyen körülmények között kerülhet sor. Ketten gondolták csupán ezt másképp, Rod Laver és Tony Roche. A Lavernél hét évvel fiatalabb Roche az egész hatvankilences szezont bomba formában teniszezte végig, számos tornát nyert és Laver mögött másodikként zárt a világranglistán. Közvetlenül az Ausztrál Open előtt és után is legyőzte Lavert füvön, Sydney-ben Új-Dél Wales Bajnokságán, majd Új-Zélandon Auckland-ben. Az év további részében még ötször játszottak egymással döntőt különböző helyszíneken és felületeken, melyek közül hármat nyert Laver, mind közül a legfontosabbat, az i-n a pontot, a US Openen — így alakult az éves mérlegük végül négy-négyes döntetlenre egymással. Döntetlenre, a 69-es kiadású Rod ellenében! Minden bizonnyal ez árulkodik leginkább ellenfele képességeiről, aki már egy jól láthatóan más stílust képviselt, mint Laver generációja: keményebb alapütések robbanékonysággal társítva. Roche ráadásul tökéletes röptékkel dolgozott és híresen magabiztosan oldotta meg a mélyen, illetve a lábhoz érkező labdákat a hálónál. Kondíciója szintén átlagon felüli volt, izmos, alacsony testfelépítése rendkívüli szívóssággal ruházta föl. Laver számára a legfőbb gondot azonban vele kapcsolatban az jelentette, hogy csakúgy, mint ő maga, Roche is balkezes játékos volt, és Rod a profik viszonylag szűk táborában eltöltött évek alatt nem találkozott ezzel a szituációval. Visszaemlékezéseiben is említést tesz róla, mennyire kellemetlen volt Tony ellen teniszezni, hisz minden fordítva történt, mint szokott, a labdák örökké azon az oldalon csavarodtak kifelé, amelyiken nem várta az ember, az adogatásfogadás pedig különösen macerássá vált.

Visszatérve a körülményekre, azt már tudjuk, hogy gatyarohasztó meleg volt, nem volt ellenben sem behúzható tető, sem tie-break, amik a maguk módján manapság enyhíthetik az ausztrál nyár megpróbáltatásait. Az viszont valóban meglephet egy mai teniszrajongót, hogy a páratlan játékokat követő szokásos térfélcsere nem a hatvan, avagy legújabban a kilencven másodperces pihenőt jelentette, hanem csupán néhány korty gyors felhörpintését szolíd törülközés keretében, igaz, a legvadabb napokon jeges törülközőkkel. A pálya mellett egyébként székek sem voltak a játékosok számára. A harmadik játszma végén a két játékoson azzal könyörűlt meg a vezetőbíró, hogy tíz perces zuhanyozást engedélyezett számukra a teniszközpont nyílvános zuhanyzójában. Döbbenetes továbbá, hogy a sötét hajú Roche fedetlen fővel harcolta végig a mérkőzést, csupán a nyakára kötött állítólag egy zsebkendőt, hogy felitassa az izzadtságot, ez azonban a fennmaradt filmfelvétel kevés róla készült közelién nem látszik, lehet, hogy csak időnként viselte. Laveren az ausztrál játékosok körében ekkor igen divatos, jellegzetes alakú fehér sapka volt, emellett egy bevált ausztrál trükköt is alkalmazott, fejfedőjét káposztalevelekkel bélelte ki. Mindezek ellenére az ötödik játszmában egy-egy labdamenet között több visszaemlékező szerint is mindkét játékos úgy tűnt, mint aki bármelyik pillanatban összeesik, miközben a labdamenetek alatt ez egyáltalán nem érződött, ugyanolyan elánnal rohangáltak és csépelték a fehér labdát.

Ott ült a nézők soraiban Billie Jean King, akit talán nem kell különösebben bemutatni. Wimbledon hatszoros egyéni győztese, amikor pályafutása végén 1982-ben versenyzőként utoljára látogatott el Brisbane-be, egy interjú során a Miltonban szerzett emlékeiről nyilatkozva ezt a tizenhárom évvel korábbi találkozót nevezte meg, mint a legjobb teniszt, amit valaha látott. Ugyancsak szemtanúja volt az eseményeknek egy akkori hazai tehetség, mellékesen a másik férfi elődöntő vesztese, Ray Ruffels. Ő azt említette őszinte csodálattal, hogy a felek micsoda elképesztő pontossággal ütöttek a találkozó egész folyamán, számtalan nyerő ütésre emlékszik, melyek nyomán kis felhőben krétapor szállt föl. Ezt egyébként, Roche nyakkendőjével ellentétben, visszaigazolják a filmkockák, jómagam két ilyen felhőt is észleltem. Végül négy órát és harmincöt percet fordítottak arra, hogy eldöntsék, melyikük játszhatja a döntőt. Mindketten fáradhatatlanul rohamozták a hálót, pazar röptékkel és elütésekkel ajándékozták meg a publikumot. A második játszma önmagában felért egy mérkőzéssel, két óránál is tovább tartott, ám elvesztése mégsem törte meg az öt játszmalabdát elpuskázó Roche-t, aki a szintén nem akármilyen harmadik, illetve egy magabiztosan végigvitt következő játszmával egalizált. A döntő szakasz nyolcadik játékában Rodnak egy hajszálpontos elütéssel sikerült két break-labdára szert tennie. Ezeket még hárította az adogató, ám az egyenlő után következő harmadikat már nem, 5-3 lett Lavernek, ő pedig kiszerválta a játszmát és vele az évad legádázabb összecsapását.

Ismerve mindezen előzményeket, az Andres Gimeno elleni finálé sétagaloppnak volt mondható. Az 1960 óta profiskodó, 37-es születésű spanyol sohasem talált igazán fogást Laveren, pedig alkalma lett volna bőven. Az archív eredmények között bogarászva kiderül, hogy 1968 előtt jelentős profi tornán ötször, azt követően pedig további hat esetben hagyta el a vöröshajú zseni ellenében vesztesen a színteret, egyetlen sikerét egy WCT torna elődöntőjében könyvelhette el 1970-ben. Persze az egyszerű végkifejlethez bizonyosan az is jelentősen hozzájárult, hogy az alsó ág két nagyágyúja, Gonzales és Rosewall már a nyolcaddöntők során kiszállt ebből az egyre forróbb queensland-i buliból. Rockhampton harminc éves Rakétája újfennt elstartolt. (folytatás)